A tengerentúlon jelenleg mindenütt folyamatban van az evangelizációs munka. Egyes országokban több ember van, aki el tudja fogadni az igazságot, míg mások lakossága kevesebb képességgel bír, minek eredményeképpen kevesebben tudják elfogadni az igazságot. Egyes országokban nincs vallásszabadság, erős ellenállást mutatnak az igaz úttal és Isten munkájával szemben, és nem sokan tudják elfogadni az igazságot. Azonkívül némely országok lakossága túlságosan elmaradott és olyan szegényes képességű, hogy nem képesek megérteni az igazságot, bárhogyan legyen is közölve, és úgy tűnik, hogy az ottani emberek nem érnek fel az igazsághoz. Ilyen helyeken nem kell hirdetni az evangéliumot. Az evangéliumot hirdetők azonban nem látják a probléma lényegét; nem azoknak prédikálnak, akik el tudják fogadni az igazságot, hanem inkább a nehéz esetek kereséséhez ragaszkodnak, miközben az egyszerűbbeket figyelmen kívül hagyják. Nem azokon a helyeken prédikálnak, ahol már terjed az evangelizációs munka és ahol könnyű prédikálni, inkább ragaszkodnak hozzá, hogy azokon a szegény és elmaradott helyeken hirdessék az evangéliumot, a legrosszabb képességű embercsoportoknak prédikálva, akik nem tudják felfogni az igazságot, valamint azoknak az etnikai csoportoknak, akik a legsúlyosabb vallási elképzelésekkel bírnak és akik a legerősebb ellenállást tanúsítják Istennel szemben. Hát nem eltérés ez? Vegyük például a judaizmust és néhány mélyen meggyökeresedett faji vallást, amelyek ellenségnek tekintik a kereszténységet, sőt üldözik is azt. Az efféle országok és etnikai csoportok esetében egyszerűen nem kell hirdetni az evangéliumot. Miért nem? Azért nem, mert hiábavaló a prédikálás. Még ha minden emberi erőforrást, pénzügyi erőforrást és anyagi erőforrást be is vetsz, három, öt, vagy akár tíz év is eltelhet anélkül, hogy bármilyen jelentős eredményt látnál. Mit lehet tenni ennek a helyzetnek a fényében? Először is, ha valakinek nincs jobb ötlete, megpróbálhatja; de ha világosan látja a körülményeket – azt, hogy nem feltétlenül hoz végül jó eredményt, ha nagy árat fizetve hirdeti nekik az evangéliumot –, akkor másik ösvényt kell választania, olyan ösvényt, amely eredményre vihet. Nem olyasvalami ez, amit át kellene látniuk a vezetőknek és a dolgozóknak? (De igen.) A hamis vezetők azonban nem értik ezt. Amikor arról van szó, hogy a tengerentúlon hol kellene elkezdeni az evangélium hirdetését, némelyek ezt mondják: „Kezdjük Izráellel! Mivel Izráel volt Isten munkája első két szakaszának az alapja, ott kell hirdetni. Nem számít, mennyire nehéz, kitartóan kell nekik prédikálnunk.” Csakhogy már régóta prédikálnak, és még mindig nincsenek jelentős eredmények, ami csalódáshoz vezet. Mit kell ekkor tenniük a vezetőknek? Egy képességgel és teherrel bíró vezető ezt mondaná: „Alapelv nélkül hirdetjük az evangéliumot; nem tudjuk, hogyan haladjunk az árral, hanem csak a képzelődéseink alapján nézzük a dolgokat – ez akkora naivitás a részünkről! Nem számítottunk arra, hogy ezek az emberek ostobák, makacsok és abszurdak lesznek. Azt gondoltuk, hogy mivel évezredek óta hisznek Istenben, nekik kell elsőként hallaniuk Isten evangéliumát, de rosszul gondoltuk; túlságosan abszurdak! Isten valójában már lemondott róluk addigra, amikor a megváltás munkáját végezte. Hiábavaló erőfeszítés lenne a részünkről, ha most visszamennénk és prédikálnánk nekik; hasztalan fáradozás és ostoba cselekedet volna. Félreértettük Isten szándékait. Isten nem munkálkodik ezen a dolgon, akkor mi, emberek, miképpen tehetnénk? Adtunk neki egy esélyt, de akárhogy is prédikálunk, nem fogadják el az igaz utat. Egyelőre fel kell adnunk, félre kell tennünk őket, és nem kell rájuk figyelmet fordítanunk. Ha vannak olyanok, akik hajlandóak keresni, akkor szívesen látjuk őket és tanúskodni fogunk nekik Isten munkájáról. Ha senki sincs, aki keresne, akkor szükségtelen proaktív módon keresnünk őket.” Hát nem ez az evangéliumhirdetés egyik alapelve? (De igen.) Akkor vajon egy hamis vezető be tudja tartani az alapelveket? (Nem.) A hamis vezetők szegényes képességűek és nem képesek átlátni a dolog lényegét; azt fogják mondani: „Isten azt mondta, hogy az izráeliták az Ő választott népe. Soha semmikor nem mondhatunk le róluk. Nekik kell az elsőknek lenniük; nekik kell először prédikálnunk, mielőtt más országokban lévő embereknek prédikálnánk. Micsoda hatalmas dicsőség lenne, ha elterjedne Izráelben Isten munkája! Isten Izráelből hozott dicsőséget Keletre, nekünk pedig vissza kell vinnünk azt a dicsőséget Keletről Izráelbe, hadd lássák meg, hogy Isten visszatért!” Ez nem csupán szlogen? Összhangban van ez a tényekkel? Ezt mondanák azok, akiknek nincs lelki megértésük. Mi van azokkal a hamis vezetőkkel, akik nem végeznek valódi munkát? Ügyet sem vetnek ezekre a dolgokra. Az evangéliumot hirdető embereket régóta nyugtalanítja már ez a dolog, ott vergődnek aközött, hogy feladják vagy folytassák-e a prédikálást, és nem biztosak benne, hogy miként gyakoroljanak. A hamis vezetők egyáltalán nem veszik észre, hogy ez probléma. Amikor látják, hogy ezek az emberek bosszankodnak azon, hogy nincs ösvényük, ezt mondják: „Miért kellene aggódni? Nálunk van az igazság, és van tapasztalati tanúságtételünk; prédikáljatok csak nekik!” Valaki ezt mondja: „Nem érted: ezeknek az embereknek valóban nehéz prédikálni!” Amikor jelentős problémák merülnek fel a munkában, amelyeket a vezetőknek meg kell oldaniuk, a vezetők még mindig csak szlogeneket szajkóznak és üres szavakat szólnak. Vajon ez a vezetőktől elvárt viselkedés? Amikor megkérdezik tőlük, hogy kell-e prédikálni az evangélium efféle lehetséges befogadóinak, ezt mondják: „Mindenkinek prédikálni kell, különösen az izráelitáknak; nekik mindenképpen prédikálni kell.” Hallotok-e bármiféle problémát ezekkel a szavakkal? Vajon tudják, hogy ez egy eltérés, egy hiba az evangelizációs munkában, amelyet kezelniük kell? Ezek a semmirekellők nem tudják ezt, és még mindig hangzatos szavakat szajkóznak és szlogeneket hangoztatnak; ők aztán csakugyan haszontalan söpredékek! Mégis azt gondolják magukról, hogy furfangosak, hogy van képességük és okosak. Még csak észre sem veszik, hogy ilyen nagy hiba és eltérés jelent meg a munkában; neki tudnak látni egyáltalán a megoldásának? Ez még kevésbé valószínű. Az evangélium hirdetői mind betegre aggódják magukat; az evangelizációs munka befolyásolva van, akadályozva lett és nem tud gördülékenyen előrehaladni, a hamis vezetőknek pedig meglepő módon fogalmuk sincs a munkában történő eltérésről. Amikor problémákkal vagy eltérésekkel találkoznak a munkában, az emberek többségét ez gyakran nem érdekli, nem veszik észre, és továbbra is makacsul és nemtörődöm hanyagsággal kitartanak a helytelen megközelítésben. Ha a vezetők és a dolgozók sem értik meg és fogják fel haladéktalanul a helyzetet, akkor mire a probléma súlyossá válik és a munka haladására is kihat, és a legtöbb ember fel tudja azt ismerni, a vezetők és a dolgozók meghökkennek. Az okozza ezt, hogy a vezetők és a dolgozók elhanyagolják a felelősségüket. Hogyan kerülhetik hát el az ilyen súlyos következményeket? A vezetőknek és a dolgozóknak rendszeresen ellenőrizniük kell a munkát, és haladéktalanul meg kell érteniük a munka aktuális állását és előrehaladását. Ha azt találják, hogy nem elég magas szintű a munka hatékonysága, meg kell nézniük, hogy melyik részben vannak hibák és problémák, és el kell gondolkodniuk: „Ezek az emberek jelenleg elfoglaltnak tűnnek, de miért nem tapasztalható nyilvánvaló hatékonyság? Vegyük például az evangelizációs csapat munkáját: olyan sokan hirdetik az evangéliumot és tesznek bizonyságot minden nap – azok mellett, akik együttműködnek ezen a munkán –, akkor hát miért nem nyernek meg sok embert minden hónapban? Melyik résszel van probléma? Ki okozza a problémát? Hogyan jött létre ez az eltérés? Mikor kezdődött? Mindegyik csoporthoz el kell mennem, hogy megtudjam, ki mit csinál most éppen, hogy vannak az evangélium jelenlegi lehetséges befogadói, és helyes-e az evangéliumhirdetés iránya – ezt mind meg kell tudnom.” Konzultálással, beszélgetéssel és megbeszéléssel fokozatosan láthatóvá válnak a munkán belüli eltérések és hibák. Ha egyszer fel lett ismerve egy probléma, akkor nem lehet annyiban hagyni; meg kell oldani. Miféle vezetők képesek tehát észrevenni a munkában megjelenő problémákat, eltéréseket és hibákat? Ezeknek a vezetőknek terhet kell viselniük, szorgalmasnak kell lenniük és a konkrét munka valamennyi részletében részt kell venniük; nyomon kell követniük, meg kell érteniük és fel kell fogniuk minden részt; meg kell állapítaniuk, hogy ki mit csinál, hogy melyik feladat elvégzésére milyen számú ember megfelelő, hogy kik a felügyelők, hogy milyen ezeknek az embereknek a képessége, hogy jól végzik-e a munkájukat vagy sem, hogy milyen a hatékonyságuk, hogy miként halad a munka, és így tovább, és így tovább – e dolgok mindegyikét meg kell állapítaniuk. Azonkívül az a legkritikusabb része az evangelizációs munkának, hogy az evangéliumhirdetők birtokában vannak-e az igazságnak vagy sem, hogy képesek-e világosan beszélni a látomásokkal kapcsolatos igazságokról az emberek elképzeléseinek és problémáinak megoldása végett, hogy képesek-e biztosítani azt, aminek az evangélium lehetséges befogadói híján vannak, azért, hogy alaposan meggyőzzék őket, és hogy képesek-e társalgó stílust felvenni, miközben az igazságról beszélnek, hogy az evangélium lehetséges befogadói többet hallhassanak Isten hangjából. Ha például az evangélium egyik lehetséges befogadója az Isten megtestesülésének jelentőségével kapcsolatos igazságokról akar tanulni, de egy bizonyos evangéliumhirdető folyton Isten munkájának jelentőségéről beszél, és arról, hogy mik a vallásos elképzelések, az vajon nem probléma? Ha valaki arról szeretne csupán tanulni, hogy miként menthető meg, és hogy mi foglaltatik benne Istennek az emberiség megmentésére vonatkozó irányítási tervében, akkor vajon nem az Isten munkája három szakaszára vonatkozó látomásigazságokról időszerű beszélni? (De igen.) Ám ez az evangéliumhirdető egyre csak Isten fenyítéséről és ítéletéről, valamint annak az Isten általi leleplezéséről beszél, miszerint az arrogancia, a csalárdság és az elvetemültség az emberek romlott beállítottságai közé tartozik, és más efféle témákról. A másik fél még el sem fogadta Isten munkáját, az evangéliumhirdető máris elkezd a fenyítésről és az ítéletről beszélni neki, leleplezve a romlott beállítottságait. Ez taszítóan fog hatni az illetőre, nem kapja meg, amit akar, a megoldandó problémái pedig megoldatlanul maradnak; elveszíti az érdeklődését és nem lesz hajlandó tovább kutatni. Hát nem az evangéliumhirdetővel van itt baj? Az evangéliumhirdető nem érti az igazságot vagy híján van a lelki megértésnek, és így egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mire van szüksége a másiknak, nem sikerül a lényegre térnie, amikor beszél, hosszasan fecseg, és egyáltalán nem oldja meg az evangélium lehetséges befogadójának a problémáit – hogyan nyerhetne meg embereket azzal, hogy ily módon hirdeti az evangéliumot?

A hamis vezetők semmilyen problémát nem vesznek figyelembe, amelybe a munkájuk során beleütköznek. Nem számít, milyen problémák merülnek fel az evangelizációs munkában, és nem számít, hogy gonosz emberek mennyire zavarják meg ezt a munkát és vannak rá hatással, ők ügyet sem vetnek egyikre sem, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk. A hamis vezetők zavaros fejűek a munkájukban; függetlenül attól, hogy egy bizonyos illetőnek vannak-e eredményei, vagy betartja-e az igazságalapelveket a kötelessége terén, ők sem felügyeletet, sem átvilágítást nem biztosítanak, hagyva, hogy szabadon cselekedjenek az emberek, bármik legyenek is a következmények. Emiatt aztán sohasem lesznek megoldva az evangelizációs munkában megjelenő eltérések és hibák, és végül kimondhatatlanul sok, az igaz utat kereső embert elszalasztanak, és nem lehet őket mielőbb Isten elé hozni. Némelyek ezt mondják, miután az utolsó napokban elfogadják Isten munkáját: „Valójában három évvel ezelőtt hirdette nekem valaki az evangéliumot. Nem arról volt szó, hogy ne akartam volna elfogadni, vagy hogy negatív propagandában hittem volna; egyszerűen csak nagyon felelőtlen volt az illető, aki prédikált nekem. Nem tudott felelni az általam feltett kérdésekre, és nem beszélt világosan, amikor az igazságot kerestem, hanem csak haszontalan szavakat szólt. Így nem tehettem mást, mint hogy csalódottan távoztam.” Három évvel később, miután online kutatást végeztek, majd a testvérekkel együtt kerestek és beszélgettek ezek az emberek, egyenként eloszlatják a szívükben lévő összes elképzelést és zavart, teljes mértékben megerősítve és elfogadva, hogy Isten az, aki megjelent és munkát végez. Ekkor tehát a saját keresésük és kutatásuk révén fogadják el Isten munkáját. Ha az evangéliumot hirdető személy képes lett volna három évvel korábban világosan beszélni az igazságról és eloszlatni az elképzeléseiket és a kérdéseiket, akkor ők három évvel hamarabb elfogadták volna. Mennyi életben való növekedés lett késleltetve ez alatt a három év alatt! Ezt a felelősség elhanyagolásának kell tekinteni az evangéliumhirdetők részéről, és ez közvetlen kapcsolatban áll azzal, hogy nem értik az igazságot. Egyes evangéliumi munkások egyszerűen nem összpontosítanak arra, hogy felvértezzék magukat az igazsággal, és csak doktrínák hangoztatására képesek, anélkül hogy az emberek elképzeléseit vagy tényleges problémáit is meg tudnák oldani. Ennek eredményeképpen sok ember nem fogadja el időben az evangéliumot, amikor hallja, ami több évvel késlelteti az életben való növekedésüket. El kell mondani, hogy ezért az evangelizációs munkával megbízott vezetők a felelősek, a nem megfelelő útmutatásuk és az elégtelen felügyeletük miatt. Ha igazán lenne teher a vezetőkön és a dolgozókon, és ha képesek lennének egy kicsit több szenvedést elviselni, többet gyakorolni az igazság közlését, és egy kicsit több hűséget tanúsítani, világosan beszélve az igazság valamennyi aspektusáról, hogy azok az evangéliumi munkások képesek legyenek beszélni az igazságról az emberek elképzeléseinek és kétségeinek az eloszlatása végett, akkor egyre jobb eredményei lennének az evangélium hirdetésének. Így azok közül, akik az igaz utat kutatják, többen tudnák korábban elfogadni Isten munkáját és hamarabb visszatérni Isten elé azért, hogy elfogadják az Ő üdvösségét. A gyülekezet munkája egyszerűen azért akadozik, mert a hamis vezetők súlyosan elhanyagolják a felelősségeiket, nem végeznek valós munkát, illetve nem követik nyomon és nem felügyelik a munkát, és képtelenek beszélni az igazságról, hogy megoldják a problémákat. Természetesen ez azért is van, mert ezek a hamis vezetők elmerülnek a státusz előnyeiben, egyáltalán nem törekednek az igazságra, nem hajlandóak nyomon követni, felügyelni és irányítani az evangélium terjesztésének munkáját – aminek következtében a munka lassan halad, és sok, ember okozta eltérést, abszurditást és meggondolatlan hibát nem sikerül azonnal korrigálni vagy megoldani, ami súlyosan befolyásolja az evangélium terjesztésének hatékonyságát. Csak akkor javítják ki ezeket a problémákat, amikor a Fennvaló felfedezi azokat, és azt mondja a vezetőknek és a dolgozóknak, hogy meg kell oldaniuk. Akárcsak a vakok, ezek a hamis vezetők képtelenek felfedezni a problémákat, és egyáltalán nincsenek alapelvek abban, ahogyan cselekszenek, sőt képtelenek felismerni saját hibáikat, és csak akkor ismerik be a tévedéseiket, ha a Fennvaló megmetszi őket. Nos, kinek áll módjában, hogy felelősséget vállaljon az ilyen hamis vezetők által okozott veszteségekért? Még ha el is távolítják őket a pozíciójukból, hogyan lehet az általuk okozott kárt jóvátenni? Ezért amikor kiderül, hogy olyan hamis vezetők vannak, akik képtelenek valós munkát végezni, azonnal el kell őket bocsátani. Egyes gyülekezetekben az evangéliumi munka különösen lassan halad, és ez egyszerűen azért van, mert a hamis vezetők nem végeznek valós munkát, valamint túl sok esetben előfordul, hogy hanyagok és hibákat követnek el.

A hamis vezetők által végzett munka minden különböző elemében valójában számos probléma, eltérés és hiba van, amelyeket meg kell oldaniuk, ki kell javítaniuk és orvosolniuk kell. Mivel azonban ezekből a hamis vezetőkből hiányzik a teherérzet, és csupán elmerülnek a státuszuk előnyeiben, anélkül, hogy bármi valós munkát végeznének, végül csak elfuserálják a munkát. Egyes gyülekezetekben az emberek nem egységesek a gondolkodásukban, mindenki gyanakszik, óvakodik a másiktól és aláássa a másikat, miközben attól félnek, hogy Isten háza kirekeszti őket. Ilyen helyzetekkel szembesülve a hamis vezetők nem tesznek lépéseket, hogy megoldják azokat, nem végeznek semmilyen valós, konkrét munkát. A gyülekezeti munka leáll, de a hamis vezetőket ez mégsem zaklatja fel a legkevésbé sem, és még mindig azt hiszik, hogy ők maguk rengeteg munkát végeztek és nem késleltették a gyülekezet munkáját. Az efféle hamis vezetők alapvetően képtelenek az élettel való ellátás munkájának elvégzésére, és tényleges problémákat sem tudnak az igazság szerint megoldani. Mindössze némi, a Fennvaló által kifejezetten rájuk bízott és meghatározott, általános ügyekkel kapcsolatos munkát hajtanak végre, mintha egyedül a Fennvaló számára végeznék a munkájukat. Ami a gyülekezet alapvető munkáját illeti, amelyet a Fennvaló mindig is követelménnyé tett – amilyen az élettel való ellátás munkája és az emberek művelésének munkája – vagy bizonyos, a Fennvaló utasítása szerinti különleges feladatok: nem tudják, hogyan végezzék el, és nem tudják elvégezni. Csupán továbbadják másoknak ezeket a feladatokat, azután pedig elvégzettnek tekintik a munkát. Pontosan annyit csinálnak, amennyire utasítja őket a Fennvaló, és csak akkor cselekszenek egy kicsit, amikor noszogatva vannak; máskülönben inaktívak és felületesek – ezek hamis vezetők. Ki a hamis vezető? Dióhéjban: olyasvalaki, aki nem végez valódi munkát, aki nem végzi el a munkáját vezetőként, a kritikus és alapvető munkában súlyos felelősségmulasztást tanúsít, és nem cselekszik – ez egy hamis vezető. A hamis vezetők mindössze felületes, általános ügyekkel foglalják el magukat, amit tévesen valódi munka végzésének hisznek, ám ami a vezetői munkájukat és az Isten háza által rájuk bízott kritikus munkát illeti, valójában semmit sem végeznek el jól belőle. Ezenkívül gyakran merülnek fel olyan problémák a gyülekezet különböző munkaelemeiben, amelyek megoldást követelnek a vezető részéről, ők azonban nem tudják megoldani azokat, gyakran elkerülő hozzáállást tanúsítanak, a testvérek pedig nem találják a vezetőt, amikor meg akarnak oldani egy problémát. Ha sikerül megtalálniuk a vezetőt, a vezető azzal a kifogással tér ki előlük, hogy túlságosan lefoglalja őt a munka, és hárító hozzáállást tanúsítva megkéri a testvéreket, hogy olvassák egyedül Isten szavait, és keressék önállóan az igazságot a problémáik megoldása végett. Ez végül nagyon sok megoldatlan probléma felhalmozódásához vezet, ezzel pedig minden munkaelem előrehaladását megállítja, és a gyülekezeti munka leállását idézi elő. Ez annak a következménye, hogy a hamis vezetők nem végeznek valódi munkát. A hamis vezetők sohasem komolyak és szorgalmasak a főbb felelősségeik tekintetében, és az igazságot sem keresik a különféle problémák megoldása végett. Ez azt jelenti, hogy a hamis vezetők egész biztosan képtelenek valódi munkavégzésre és bármilyen probléma megoldására. A hamis vezetők a szavak és doktrínák hirdetésében, a szlogenek hangoztatásában és mások megintésében jeleskednek, és csakis arra összpontosítanak, hogy az általános ügyekkel kapcsolatos munkával foglalatoskodjanak. Ami a gyülekezet alapvető, Isten háza által rájuk bízott munkáját illeti, például az élettel való ellátást és az igazság közlését a problémák megoldása végett, nem tudják, hogyan kell ezeket végezni, nem képzik magukat, hogy megtanulják, és semmilyen tényleges problémát nem tudnak megoldani – ezek hamis vezetők.

Amikor arra kérnek néhány hamis vezetőt, hogy adjanak útmutatást a szövegalapú munkára, például forgatókönyvek írására, tapasztalati tanúságtételről szóló cikkek írására és más konkrét feladatokra vonatkozóan, ők azt gondolják, hogy mivel ez útmutatás csupán, semmilyen konkrét munkát nem kell végezniük, így inkább csak lézengenek. „Mondd csak, Zeng, hogy halad a cikked?” – kérdezik. „Már majdnem megvagyok vele.” „Vannak-e nehézségeid annak a forgatókönyvnek a megírásával, Lí?” „Igen, vannak. Tudnál segíteni a megoldásukban?” „Beszéljétek meg ezt együtt, magatok között! Imádkozzatok többet!” Ezek a hamis vezetők nem csupán útmutatást és támogatást nem adnak a testvéreknek, hanem arra sem összpontosítanak, hogy a saját munkájukat jól végezzék el; folyton csak kószálnak, valamint laza és kényelmes életet élnek. A felszínen úgy tűnik, hogy ellenőrzik a munkát, de ténylegesen semmilyen problémát nem oldanak meg – ők valójában aktatologatók! A nem hívő világ némely országában élő hozzáértő hivatalnokok éppúgy romlott emberek, de még ők is messze felülmúlják ezeket a hamis vezetőket, akikből hiányzik az a felelősségérzet, amely ezekben a hivatalnokokban megvan. A világjárvány kitörését követően például az országok világszerte elkezdtek megelőző intézkedéseket bevezetni. Ezeknek az országoknak a többsége végső soron egyöntetűen hatékonynak találta Tajvan megelőzést célzó erőfeszítéseit, ami azt jelezte, hogy a tajvani kormányhivatalnokok a lehető legmagasabb színvonalon és legaprólékosabban hajtották végre a világjárványra történő reagálással kapcsolatos feladatokat. A szekuláris világ egyik országától, a romlott emberiség körében élő hivatalnokoktól és politikusoktól igazán elismerésre méltó, hogy a legmagasabb színvonalon és ennyire aprólékosan végezzenek el egy feladatot. Sok európai hivatalnok hajlandó volt ellátogatni Tajvanba és tanulni Tajvantól; ebből a szempontból a tajvani kormányhivatalnokok messze felülmúlták más nemzetek kormányhivatalnokait. Az, hogy a hivatalnokaik többsége képes volt konkrét munkát végezni és beletenni a szívét abba, hogy eleget tegyen a felelősségeinek, önmagában is bizonyítja, hogy ezek a hivatalnokok megfelelő színvonalúak voltak. Egyes vezetők és dolgozók a gyülekezetben mindig felületesek, amikor a kötelességeiket végzik, és bárhogy metszik is meg őket, hatástalan. Úgy veszem észre, hogy ezeknek a vezetőknek és dolgozóknak a jelleme még azoknak a nem hívő világból való hivatalnokoknak a jellemével sem ér fel, akik tudnak tényleges munkát végezni. A legtöbbjük azt állítja, hogy hisz Istenben és törekszik az igazságra, valójában azonban nem hajlandóak árat fizetni. Olyan sok igazsággal ellátják őket, mégis ilyen a hozzáállásuk a kötelességük végzéséhez. Az eredmény az, hogy mindannyian hamis vezetőkké válnak, akik messze alulmaradnak, ha a kiváló kormányhivatalnokokhoz hasonlítjuk őket. Valójában nem magasak az emberekkel szemben támasztott követelményeim; nem követelem meg tőlük túl sok igazság megértését, sem azt, hogy túl magas szintű képességük legyen. A minimális mérce az, hogy lelkiismeretesen cselekedjenek és tegyenek eleget a felelősségeiknek. Ha mást nem is teszel, akkor legalább a mindennapi kenyeredre és az Istentől kapott megbízatásodra legyél méltó; ez elegendő. Isten munkája azonban egész idáig el lett végezve, és vajon sokan tudnak lelkiismeretesen cselekedni? Azt látom, hogy a demokratikus országokban bizonyos hivatalnokok őszintén beszélnek és cselekednek. Nem túloznak, és nem hangoztatnak magasztos elméleteket, a beszédük különösen szigorú és hiteles, és sok valódi dolgot el tudnak intézni. Valójában a munkájuk igen jó, hűen tükrözi az integritásukat és az emberi mivoltukat. Ha megnézzük most a gyülekezeten belüli vezetők és dolgozók többségét, ők rutinszerűen cselekszenek és felületesek a munkájukban, nem értek el nagyon jó eredményeket, és nem tettek maradéktalanul eleget a felelősségeiknek. Miután vezetőkké válnak, vallásos hivatalnokok lesznek belőlük, magas lovon ülnek és parancsokat osztogatnak, valamint aktatologatókká válnak. Csupán arra összpontosítanak, hogy elmerüljenek a státuszuk előnyeiben, és szeretik, ha mindenki őket követi, és körülöttük forog. Ritkán foglalkoznak mélyen a gyülekezet alapzatával valódi problémák megoldása végett. A szívükben egyre inkább eltávolodnak Istentől. Az efféle hamis vezetők és hamis dolgozók teljes mértékben javíthatatlanok! Olyan fáradságosan beszélek az igazságról, de ezek a vezetők és dolgozók nem fogadják be, makacsul ragaszkodnak a téves elgondolásaikhoz, és nem érinti meg őket. Mindig felületes a kötelességeikhez való hozzáállásuk, és a legkevésbé sem áll szándékukban megtérni. Látom, hogy ezek az emberek lelkiismeret nélkül valók, józan ész nélkül valók, és egyáltalán nem emberek! Azután így töprengek: Vajon szükséges még ismételten beszélni ezekről az igazságokról az efféle embereknek? Szükséges, hogy ennyire konkrét legyen a közlésem? Szükséges elviselnem ezt a szenvedést? Feleslegesek vajon ezek a szavak? Némi gondolkodás után úgy döntök, hogy még mindig beszélnem kell, mivel, noha azokra semmilyen hatással nem lesznek ezek a szavak, akik a legcsekélyebb lelkiismeretnek vagy józan észnek is híján vannak, azok számára viszont hasznosak, akik, habár kissé alacsonyabb szintű a képességük, el tudják fogadni az igazságot és őszintén tudják végezni a kötelességeiket. A hamis vezetők nem végeznek valódi munkát és nem tesznek eleget a felelősségeiknek, ám azok, akik törekednek az igazságra, le fogják vonni a tanulságokat, inspirációt nyernek és gyakorlási útra találnak ezekből a szavakból és dolgokból. Az életbe való belépés nem annyira könnyű; ha nincs, aki támogassa és ellássa az embereket, ha nincs, aki elemeire bontsa és megvilágítsa számukra az igazság minden egyes aspektusát, akkor az emberek nagyon gyengék, és gyakran találják magukat reménytelen és zavarodott állapotban, valamint a negativitás és passzivitás állapotában. Éppen ezért, amikor látom ezeket a hamis vezetőket, sokszor elmegy a kedvem attól, hogy beszéljek nekik. Amikor azonban arra gondolok, hogy milyen szenvedést viseltek el és milyen árakat fizettek azok, akik őszintén hisznek Istenben és akik hűségesen végzik a kötelességeiket, meggondolom Magam. Nem más okból, mint ezért: Még ha csak 30-50 – vagy legkevesebb 8-10 – ember is őszintén fel tudja áldozni magát és hűséges tud lenni a kötelességei végzésében, és hajlandó odafigyelni és alávetni magát, akkor már érdemes elmondani ezeket a szavakat. Arra nem lenne Bennem motiváció, hogy olyanokhoz szóljak és beszéljek, akiknek nincs lelkiismeretük és józan eszük; kimerítőnek és meddőnek érzem a társalgást ezekkel az emberekkel. A többségetek nem törekszik az igazságra és nem fizet árat a kötelességei terén – nincs rajtatok teher, nincs bennetek hűség, mindössze rutinszerűen cselekedtek, és vonakodva tesztek dolgokat, annak reményében, hogy áldásokat nyertek. Valójában meg nem érdemelt kegy a számotokra ezeknek a szavaknak a meghallgatása. Azokon élősködtök, akik őszintén végzik a kötelességeiket, akik igazán árat fizetnek, akikben van hűség, akiken van teher, és akik hajlandóak gyakorolni az igazságot. Nekik vannak szánva ezek a szavak, ti pedig meg nem érdemelt kegyben részesültök azzal, hogy halljátok őket. Ebből a szempontból nézve – vagyis, hogy a többségetek hozzáállása a kötelességei terén a rutinszerű cselekvés, mindennemű komolyság nélkül – ti nem vagytok méltók arra, hogy halljátok ezeket a szavakat. Miért vagytok méltatlanok? Azért, mert még ha figyeltek is, mindhiába az egész; nem számít, mennyi minden hangzik el vagy milyen részletességgel, ti csak rutinból hallgatjátok meg, nem gyakoroljátok ezeket a szavakat, bármennyit értetek is meg belőlük, miután meghallgattátok őket. Kikhez kellene szólni ezeket a szavakat? Kik méltók arra, hogy hallják őket? Csakis azok érdemlik meg a meghallgatásukat, akik hajlandóak árat fizetni, akik képesek őszintén feláldozni magukat, és akik hűségesek a kötelességeikhez és a megbízatásukhoz. Miért mondom azt, hogy ők megérdemlik a meghallgatásukat? Azért, mert ha a meghallgatásukat követően megértenek egy kevés igazságot, képesek azt a gyakorlatba ültetni, és gyakorolják, amit értenek; nem minden hájjal megkentek és nem lazsálnak; őszinte és vágyakozó hozzáállással kezelik az igazságot és Isten követelményeit, képesek szeretni és elfogadni az igazságot. Így aztán rájuk hatással lesznek és náluk eredményt érnek el ezek a szavak, miután meghallgatták őket.

2021. február 13.