Tizennegyedik tétel: Mindenféle gonosz ember és antikrisztus azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása (Hetedik rész)

A vezetők és a dolgozók tizennegyedik felelőssége a „mindenféle gonosz ember és antikrisztus azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása”. Legutóbb a különféle gonosz emberek felismerésének második kritériumáról beszélgettünk, amely az emberi mivoltukon alapul, három megnyilvánulást lefedve. Olvassátok el ezt a három megnyilvánulást. (Nyolcadik: az ember bármikor képes az árulásra; kilencedik: az ember bármikor képes távozni; tizedik: megingás.) Miután beszélgettünk erről a három megnyilvánulásról, értitek-e őket? (Igen.) Azon emberek többsége, akikkel ezek a problémák vannak, általánosságban híján van az igazság felfogására való képességnek; nem értik, hogy mi az igazság, és azt sem értik, hogy mit jelent Istenben hinni. Azonkívül némelyikük nem tudja átlátni, hogy összességében miről szól az Istenben való hit. Azt gondolják, hogy Istenben hinni mindössze vallásos hit, és nem kell hozzá más, pusztán a vallásos szertartások betartása. Nem értik az Istenben való hit jelentőségét, és a kötelességvégzés jelentőségét sem értik; még csak azzal kapcsolatban sem látnak tisztán a szívükben, hogy létezik-e Isten, és nem biztosak benne, hogy helytálló-e Isten követésének az útja. Nem számít, hány éve hisznek, vagy hogy hány prédikációt hallottak már, sosem képesek alapot vetni az igaz úton. Ennek eredményeképpen meginganak, és ha valami nekik nem tetsző dolog történik, bármikor képesek akár elhagyni, akár elárulni is a gyülekezetet. Isten házának konkrét alapelvei vannak ezeknek a különféle embereknek a kezelésére vonatkozóan. A különböző helyzeteiktől függően konkrét kezelési és megoldási tervek vannak velük kapcsolatban; akiket ki kell takarítani, azok ki lesznek takarítva, akiket pedig ki kell zárni, azok ki lesznek zárva. Noha némelyek közülük nem gonosz emberek, és még kevésbé antikrisztusok, eme megnyilvánulásaik természete és az Istenben való hithez való hozzáállásuk alapján ők nem Isten házának népe, és nem is igaz testvérek. Még ha benn is maradnak a gyülekezetben, nagyon nehéz lesz megérteniük az igazságot. Mi minden következik abból, hogy nehezen tudják megérteni az igazságot? Az következik belőle, hogy mivel soha nem képesek felfogni Isten szavait, és soha nem képesek megérteni az igazságot, végül nem sikerül majd üdvösséget nyerniük, és kudarcot vallanak abban is, hogy Isten megnyerje őket. Vagyis a végén nem válhatnak Isten házának népévé, nem válhatnak igazi teremtett lényekké, nem végezhetik a teremtett lények kötelességét, és nem térhetnek vissza Isten elé. Azonkívül gyakran játszanak negatív szerepet a gyülekezetben. Nemcsak hogy nincsenek pozitív hatással, hanem időről időre még zavarásokat és pusztítást is okoznak, hatást gyakorolva ezzel némelyek állapotára és megzavarva némelyeket azok közül, akik a kötelességüket végzik. Éppen ezért a gyülekezetnek megfelelő intézkedéseket kell hoznia a kezelésük végett, akár a távozásra történő rábeszélésükkel, akár a kitakarításukkal, akár a kizárásukkal. Bárhogy legyen is, nem lehet megengedni nekik, hogy zavarásokat és akadályozásokat okozzanak a gyülekezetben.

A különféle gonosz emberek felismerésének mércéi és alapjai

II. Az ember emberi mivolta alapján

J. Megingás

Azok az emberek, akik ingadoznak, sosem képesek megerősíteni, hogy valóban létezik-e Isten, azt pedig még kevésbé képesek megerősíteni, hogy az az Isten-e az igaz Isten, akiben hisznek. Ma itt akarnak keresni, holnap pedig amoda akarnak elmenni, hogy megnézzék a dolgokat, és mivel nem tudják, hogy melyik az igaz út, folyton úgy állnak hozzá, hogy „várjuk ki, és majd meglátjuk”. Az efféle embereket gyorsan beszéld rá a távozásra, ezt mondván: „Sohasem vagy képes megerősíteni, hogy Isten munkája az igaz út, és nem keresed az igazságot a nehézségeid megoldása végett. Milyen eredmény származhat abból, hogy továbbra is így hiszel? Mivel nem szereted az igazságot, és nem élvezed azt, hogy gyülekezeti életet élsz, oda kellene menned, ahol érdekelnek a dolgok, a saját döntéseid alapján. Hát nem arra akarsz törekedni, hogy a többiek fölé emelkedj, és nagy sikert érj el? Akkor menj ki a világba és törekedj rá! Talán meggazdagodhatsz vagy hivatalnok válhat belőled, és odakint a világban megvalósíthatod álmaidat. Nem kellene tovább Isten házában maradnod.” Az ilyen embereket semmi esetre se kényszerítsd vagy próbáld maradásra ösztönözni. Ha el akarják hagyni a gyülekezetet, hagyd őket elmenni. Ezeknek az álhívőknek az állandó buzdítása és maradásra ösztönzése nincs összhangban Isten szándékaival. Isten munkája soha nem kényszeríti az embereket, és ha egyre csak húzod-vonod a bizonytalanokat, abban van némi kényszerítés. Ezek az emberek el akarnak menni dolgozni, pénzt keresni és jó életet élni, illetve olyan dolgokra törekedni, amelyek személy szerint nekik tetszenek. Mindig is megvoltak bennük ezek a szándékok, és mindig is saját célkitűzéseik és terveik voltak. Noha senki sem tud erről, a viselkedésük már felfedte ezt. Amikor például a kötelességüket végzik, gyakran lagymatagok, illetve gyakran feledékenyek, felületesek, és csak rutinszerűen cselekszenek. Gyakran különösen vonakodva végzik a kötelességüket, folyton úgy érzik, hogy lemaradnak valamiről, és azt gondolják, hogy a kötelességük végzése akadályozza őket abban, hogy pénzt keressenek. Az ilyen embereket rá kell beszélni a távozásra, ezt mondva nekik: „Folyton lagymatagon és felületesen végzed a kötelességedet, és végül nem fogod majd elnyerni az igazságot, Isten pedig nem fog elismerni téged – micsoda veszteség lesz az! Mivel nem érdekel téged az igazság, mivel nem vagy képes megerősíteni sem Isten létezését, sem az Ő szuverenitását, és mivel azt gondolod, hogy a világ fantasztikus, és azt hiszed, hogy a világra törekedve rendkívül sikeressé válhatsz és a többiek fölé emelkedhetsz, jobban tennéd, ha visszamennél a világba, és ott törekednél. Mi értelme elviselned itt ezt a megpróbáltatást?” Főleg ezek az emberek gyakran érzik úgy, hogy szakértői egy bizonyos területnek, hogy vannak bizonyos készségeik és képességeik, és úgy hiszik, hogy ha belevetnék magukat a társadalomba vagy a világba, hírnévre és vagyonra is szert tehetnének, magas státuszt és jövedelmet élvezve. Miután azonban hinni kezdenek Istenben és néhány éven át elevickélnek, semmilyen előléptetésben nem részesülnek, illetve semmilyen fontos pozícióra nem választják meg őket. Mivel nem tudnak kiemelkedni a többiek közül, nagyon elszomorodnak, és igen kelletlenné válnak a szívükben. Nem hajlandóak az Istenben való hit útján járni, és még kevésbé hajlandóak a kötelességüket végezni. Állandóan nyugtalan a szívük és ingatag az elméjük, szétszórtak és instabilak. Időről-időre azon gondolkodnak, hogy az osztálytársaik és a barátaik hogyan foghattak ki olyan jó állásokat, érhettek el olyan magas pozíciókat és élhetnek másoknál kiválóbb életet, amitől különösen úgy érzik, hogy sokat ártanak maguknak az Istenben való hittel, és azt gondolják magukról, hogy semmirekellők, inkompetensek és csődtömegek az Istenben való hitük miatt, és szégyenükben nem mernek a szüleik és az őseik szemébe nézni. Ettől csak még dühösebbek és kelletlenebbek lesznek, és rettentően bánják, hogy egykor az Istenben való hit mellett döntöttek! Így aztán még inkább meginog az elméjük. Nem csupán a hitük nem erősödött meg az évek során, amíg Istenben hittek és a kötelességüket végezték, hanem még azt a kezdeti lelkesedést is elveszítették, amely egykor megvolt bennük. Szerintetek hogyan kell kezelni az ilyen embereket? (Rá kell venni őket a távozásra.) Ha ráveszed őket a távozásra, ezt mondhatják: „Olyan sok éve hiszek már istenben, lemondva a tanulmányaimról, a házasságról és a kilátásaimról. Most pedig azt mondod, hogy hagyjam el a gyülekezetet – nem azt jelenti ez, hogy semmire sem volt jó mindaz a megpróbáltatás, amelyet ezek alatt az évek alatt elviseltem? Nem azt jelentené ez, hogy akkor egyáltalán nem lenne a jövőben rendeltetési helyem? Ezzel mindkét fronton veszítenék. Hát nem olyan lenne ez, mintha kioltanám a saját életem?” Vajon túlságosan szívtelen dolog rávenni őket a távozásra? Helyénvaló ezt tenni? (Az efféle emberek eleve nem is akartak Istenben hinni. Csak azért ügyeskedték be magukat a gyülekezetbe, hogy áldásokat nyerjenek. Amikor azt látják, hogy a gyülekezet folyton Isten szavainak az evésére és ivására, valamint az igazságról történő beszélgetésre összpontosít, idegenkedést éreznek ezekkel a dolgokkal szemben és távozni akarnak. Az ilyen embereket rá kell beszélni a távozásra. Ha őket meg is tarthatod, a szívüket nem tarthatod meg.) Ha valamelyest őszintén végzik a kötelességüket, de egyszerűen híján vannak az igazsággal kapcsolatos tisztánlátásnak, vagy átmenetileg némileg negatívvá válnak és elgyengülnek, mivel akadályokkal és kudarcokkal szembesülnek vagy metszésben van részük, akkor ezekben az esetekben beszélhetsz az igazságról a megsegítésük és támogatásuk végett. Ha azonban feltehető, hogy a gyengeségük nem átmeneti, hanem következetesen felületesek, valamint rutinszerűen és lagymatagon végzik a kötelességüket, és megelégszenek pusztán azzal, hogy nem küldik el őket; továbbá, ha feltehető, hogy a kötelességüket őszinteség és hajtóerő nélkül végzik, illetve konkrétabban fogalmazva: nincsenek törekvési céljaik, és csak úgy tengetik a napjaikat – akkor, ha világossá válik, hogy ők ilyen típusú emberek, rá lehet beszélni őket a távozásra.

Egyes emberek álhívők. Ha képes vagy tisztán látni, hogy ők lényegében olyan emberek, akik nem szeretik az igazságot és még csak munkavégzésre sem hajlandóak, akkor rá kell beszélni őket a távozásra. Fő megnyilvánulásaik a következők: soha nem olvassák Isten szavait, soha nem tanulnak himnuszokat, soha nem hallgatnak prédikációkat, és soha nem beszélnek az igazságról, sem önmaguk ismeretéről. A testvérek tapasztalati bizonyságtételeit sem szeretik hallgatni. Soha nem néznek Isten háza által készített filmeket, énekes videókat vagy tapasztalati bizonyságtételekről szóló videókat, ha pedig mégis, azt csak szórakozásképpen vagy kíváncsiságból teszik, és ekkor is csak kelletlenül nézik egy darabig; és ez egyáltalán nem a saját életbe való belépésükkel kapcsolatos teherérzetből eredő dolog, hanem mindössze a szórakozás és az izgalom kedvéért történik. Mivel töltik az idejük nagy részét? Csevegéssel, pletykálkodással és nekik tetsző dolgok nézegetésével az interneten. Némelyikük például a tőzsdét kedveli, és állandóan a részvények alakulását figyeli az interneten; némelyikük az autókat vagy az elektronikai termékeket kedveli, és mindig azt nézegeti az interneten, hogy mely márkák dobtak piacra új modelleket vagy fejlesztettek ki valamilyen új technológiát; mások egyéni tartalomgyártók által készített online hírműsorokat szeretnek nézni; némelyek pedig a szépségápolás, a sminkelés vagy az egészségvédelem kedvelői, és gyakran mennek fel az internetre, hogy a szépségről, az egészségvédelemről, vagy a jó egészség fenntartásáról és a hosszú élet titkáról olvassanak. Ezeket az embereket egyáltalán nem érdeklik azok a különféle igazságok, amelyekre szükségük van a hívőknek ahhoz, hogy meg legyenek mentve, sem a testvérek tapasztalati bizonyságtételei. Azon kívül, hogy vonakodva elvégeznek egy kevés kötelességet, egyébként mindig a nem hívő világ változó helyzetére összpontosítanak, valamint – többek közt – arra, hogy milyen új trendek és fontos hírek vannak a világban, és hogy milyen fejlemények vannak a saját országukban. Csak az ilyesfajta információkat nézik. Mivel állandóan ezeket a dolgokat nézik, csakis efféle dolgokkal van telve a szívük, és azokat az igazságokat, amelyeket Istenben hívőkként meg kellene érteniük, teljességgel figyelmen kívül hagyják. Akárki beszélget is velük, nem fogadják be a hallottakat. Nem érdeklik és nem is aggasztják őket az életbe való belépéssel kapcsolatos dolgok – például, hogy milyen alapelveket kellene követniük, amikor a kötelességüket végzik, hogy milyen romlott beállítottságokat tanúsítanak, és milyen problémák vannak a kötelességük végzése során, valamint mit teljesítettek és mit nem Istennek az emberekre vonatkozó különféle követelményei közül. Noha végzik a kötelességüket, mindössze rutinszerűen cselekszenek, a legkevésbé sem keresve az igazságalapelveket. Bár az efféle emberek azt állítják magukról, hogy hisznek Istenben, a pénz, a státusz és a nem hívő világ trendjei azok a dolgok, amelyeket legbelül kedvelnek és amelyekre összpontosítanak, és azokkal szeretnek érintkezni, akik a nem hívő világ trendjeit követik. Amikor a nem hívő világ dolgairól beszélnek, nagy élvezettel és fáradhatatlan lelkesedéssel teszik, ékesszólón és egyfolytában beszélve, de amikor azokkal találkoznak, akik az igazságról szeretnek beszélgetni, akkor semmi mondanivalójuk nincsen. Amikor ezt mondja egy testvér: „Van egy annyira szép himnusz! Végig megtanultam a szövegét!”, akkor ők csak felületesen ennyit mondanak: „Szóval megtanultad. Az jó.” Amikor ezt mondja egy testvér: „Nagyon jó X. Y. nővér tapasztalati tanúságtétele!”, akkor ők ezt mondják: „Olyan sok tapasztalati tanúságtételről szóló videó van már; melyik nem jó közülük? Mindegyik igen jó.” Csak ilyen felületesen válaszolnak; valójában nem érdekli őket az igazság, és nem beszélnek egy nyelvet a testvérekkel. Amikor megkérdezi tőlük valaki, hogy „Szoktál-e imádkozni, amikor különféle helyzetekkel szembesülsz?”, ők így felelnek: „Hogyan kéne imádkoznom? Miről kéne imádkoznom?” Nem imádkoznak, és nincs is mit mondaniuk Istennek. Ezeket az embereket semmi sem érdekli, ami az Istenben való hittel kapcsolatos, és a nem hívő világból való mindenféle dolgokkal van telve a szívük. Mit gondoltok, van-e problémájuk az ilyen embereknek? (Igen.) Ha azt látod, hogy folyton lagymatagon végzik a kötelességüket, és amikor feladatot jelölnek ki a számukra, nagyon türelmetlenné válnak, és azonnal panaszkodnak, amint egy kis megpróbáltatást szenvednek, néhány évnyi Istenben való hit után pedig gyakran fednek fel efféle gondolatokat: „Lemaradtam dolgokról az istenben való hit miatt. Ha nem hittem volna istenben, mostanra ilyen és ilyen összeggel emelkedett volna a fizetésem, ilyen és ilyen státuszt élvezhetnék, és ilyen és ilyen fényűző életet élhetnék”, akkor vajon hogyan kell bánni az efféle emberekkel? (Rá kell beszélni őket a távozásra.) Beszéld csak rá a távozásra az efféle embereket, és ne végeztess velük tovább semmilyen kötelességet, mivel még csak munkavégzésre sem hajlandók. Azt gondolják, hogy hívőként csupán összejövetelekre járni még elviselhető, de a kötelességük végzése és Isten követése már útjába áll a nagy vállalkozásaiknak. Úgy érzik, hogy a kötelességük végzése és Isten követése a boldogságra való törekvésük jelentős akadálya. Úgy hiszik, hogy ha nem végeznék a kötelességüket, akkor már a többiek fölé emelkedtek volna, magasrangú hivatalnokká váltak volna, és sok pénzt kerestek volna a világban. Miért kellene hát visszatartanunk őket? Mindenki számára jó tehát, ha rábeszéljük őket a távozásra. Óriási hiba lenne kényszeríteni vagy megpróbálni maradásra ösztönözni őket. Így kell meggyőznöd az efféle embereket: „Miért döntöttél úgy, hogy hinni fogsz Istenben? Elnyerheted-e valaha is az igazságot, ha nem érdekel az igazság, és ha folyton tele vagy kétségekkel Istent illetően? Ötletekkel, diplomákkal és tehetséggel rendelkező ember vagy – ha odakint a világban erősen törekednél, minden további nélkül lehetne belőled elnök vagy vezérigazgató, milliomos vagy milliárdos. Ha csak így ténferegsz Isten házában, akkor először is nem tudsz a többiek fölébe emelkedni; másodszor, nem érhetsz el nagy sikert; végül pedig nem tudsz dicsőséget szerezni a felmenőidnek. Azonkívül mindig felületes vagy, amikor a kötelességedet végzed, ami a megmetszésedhez vezet, és így állandóan a padlón leszel. Minek viselnéd el ezt a szenvedést? Menj ki a világba, akár a politika területére, akár az üzleti világba, és egész biztosan el fogsz érni egy bizonyos szintű sikert. Te különbözöl tőlünk: Neked diplomáid is vannak és tehetséged is, és te egy nemes személy vagy – hát nem rangon aluli számodra, hogy a magunkfajta hétköznapi emberekkel együtt higgy Istenben? Ahogy a nem hívők gyakran mondják: »Tiéd a pálya!« – használd ki, hogy van még idő a világban hírnévre, nyereségre és státuszra törekedni, amíg van rá lehetőséged. Ne árts magadnak azzal, hogy itt maradsz!” Helyes módja ez vajon a meggyőzésüknek? Elég tapintatos a megfogalmazás, nem igaz? (De igen.) Nem sérti meg őket, és egyben azt is mondja, amit hallani akarnak. Szerintem helyénvaló ez a megközelítés, így könnyen el tudják fogadni a tanácsot, és bátran, aggályok nélkül tudnak távozni. Amikor ilyesfajta emberekkel van dolgod, ha biztos vagy benne, hogy álhívők, és látod, hogy egyáltalán nincs bennük semmi lelkesedés az Istenben való hit iránt, hogy sohasem őszintén végzik a kötelességüket, és hogy soha nem nyertek semmi belépést az életbe – és hosszú távon sem valószínű, hogy fognak –, akkor rá kell beszélned őket a távozásra. Ha nem beszéled rá őket a távozásra, mindig felületes és langymeleg lesz a hozzáállásuk a kötelességük végzésében, és jó eséllyel eljön majd az idő, amikor jelentős csapást okoznak.

K. Gyávaság és gyanakvás

Befejeztük a tizedik megnyilvánulásról – a megingásról – szóló beszélgetésünket. Nézzük most meg a tizenegyedik megnyilvánulást, amely a gyávaság és a gyanakvás. Melyek a gyáva emberek megnyilvánulásai? (A gyáva emberek megijednek, amikor letartóztatással és üldöztetéssel szembesülnek. Akarják végezni a kötelességüket, de nem merik.) Ez csak egyetlen kis aspektus. A fő probléma az, hogy van egy nézőpontjuk az Istenben való hittel kapcsolatban: Mindig úgy érzik, hogy az Istenben hívő embereknek mintha nem lenne helyük ebben a világban; úgy érzik, hogy kínos az Istenben való hitük. Néhány tekintélyelvű országban, illetve azokban, ahol nincs vallásszabadság, ahol az Istenben hívő embereket nemcsak hogy nem védi a törvény, hanem még üldöztetésnek is ki vannak téve, különösen igaz az, hogy egyesek nem merik bevallani, hogy hisznek Istenben, és félnek attól, hogy mások megtudják róluk. Úgy érzik, hogy Istenben hinni nem tisztességes és becsülendő dolog. Noha tudják, hogy az igaz Istenben hisznek, nem éreznek ebben semmi becsülni valót, és önbizalmuk sincsen. A baj bármilyen jelére, vagy amikor azt látják, hogy a kormány letartóztatja, üldözi, elnyomja és kiközösíti a hívőket, különösen aggódni kezdenek amiatt, hogy ők is érintettek lehetnek. Ilyen helyzetekben egyesek gyorsan megszakítják a kapcsolatot a gyülekezettel, még a könyveket is sietve visszajuttatják Isten házába. Mások a letartóztatástól való félelem miatt nem mernek többé összejövetelekre járni, és nem mernek köszönni a testvéreknek, ha találkoznak velük. Azokkal, akik viszonylag jól ismertek a hitük miatt, vagy akiket korábban már letartóztattak, még annyira sem mernek érintkezni ezek az emberek – ennyire gyávák. Ami ennél is rosszabb: amikor meghallják, hogy a kormány nagy letartóztatási hullámba kezdett, rohannak a hatóságokhoz, hogy maguktól beismerjék, hogy korábban hittek Istenben, és hogy tudják, kik azok az emberek, akik hisznek, és önként feladják őket, valamint átadják az Isten szavait tartalmazó könyveket és az Istenben való hittel kapcsolatos egyéb anyagokat, hogy kedvezőbb elbánásban részesüljenek, azzal az egyedüli céllal, hogy magukat mentsék. Mondjátok meg Nekem, hát nem a gyávaság megnyilvánulásai ezek? (De igen.) Egyesekről különösen elmondható, hogy miután hinni kezdenek Istenben, mindig attól félnek, hogy mások tudomást szereznek majd a hitükről, attól pedig még inkább félnek, hogy ha letartóztatnak valakit, az eladja majd őket. Amint megtudja róluk valaki, hogy hisznek Istenben, sietve elmagyarázzák, hogy már nem is hisznek, sőt még gyorsan olyan dolgokat is tesznek, amelyekkel eloszlathatják a hívő voltukkal kapcsolatos gyanút a nem hívőkben. Például nem hívőkkel ápolnak kapcsolatot, velük együtt esznek, buliznak, szerencsejátékoznak, isznak alkoholt, és így tovább. A baj legkisebb jele esetén sem mernek összejövetelekre járni, nem végzik tovább a kötelességüket, és senkiről sem vesznek tudomást, aki megpróbálja elérni őket. Amikor minden békés, arról gondolkodnak, hogy az Istenben való hit miként hoz áldásokat, és hogyan teszi lehetővé az ember számára, hogy elkerülje a halált, hogy a mennybe jusson és jó rendeltetési helye legyen – ilyenkor energikusan állnak hozzá az Istenben való hithez. Ám amint egy kissé veszélyes környezettel találkoznak, nyom nélkül eltűnnek. Ha aztán megszűnik az adott helyzet és ismét lecsillapodnak a dolgok, visszatérnek. Az ilyen emberek gyakorta felszívódnak. Bármilyen fontos kötelesség lett is rájuk bízva, amint felmerül egy kis veszély, képesek azonnal abbahagyni a munkát anélkül, hogy bárhogy is gondoskodnának a folytatásáról, és utána senki sem tudja elérni őket. Mások hasonlóképpen veszélyes környezettel szembesülve mindenféle módot ki tudnak találni arra, hogy megfelelően kezeljék az utóhatásokat. Ha épp túlságosan ellenséges a környezet, és magas a letartóztatás kockázata, várnak, amíg elmúlik a veszély, és csak azután folytatják a munkát. Ha pedig hívőként túlságosan ismertek, és ha mutatkoznának a munka elvégzése végett, könnyen letartóztathatnák őket, akkor elintézik, hogy másvalaki végezze el a munkát. Ám amikor a legkisebb bajt is észlelik ezek a gyáva emberek, sietve elrejtőznek, és kapkodva próbálják eltakarni a fejüket és menteni a bőrüket, teljességgel figyelmen kívül hagyva és semmibe véve a gyülekezet munkáját és vagyonát, semmiféle erőfeszítést nem téve a gyülekezet munkájának megvédéséért, vagy a testvérek megóvásáért. Vajon mitől félnek a leginkább az Istenben való hitüket illetően? Először is attól félnek, hogy a kormány tudomást szerez a hitükről. Másodszor attól félnek, hogy a szomszédaik megtudják. Harmadszor, amitől a leginkább félnek, az az, hogy letartóztatják és lecsukják vagy halálra verik őket. Úgyhogy amint történik valami, arra gondolnak elsőként, hogy vajon letartóztathatják-e, illetve megölhetik-e őket. Ha csak 1% esély is van bármelyik bekövetkezésére, menekülési utat fognak keresni. Például lehet, hogy egy összejövetelen ezt mondja valamelyik testvér: „Idefelé jövet láttam valakit a közelben, aki ismeretlennek tűnt. Lehetséges, hogy egy nem hívő, aki megfigyel bennünket?” A gyáva emberek már pusztán ennek az egyetlen megjegyzésnek a hallatán sem fognak elmenni a következő összejövetelre, és mindenkivel megszakítják a kapcsolatot. Te óvatosságnak neveznéd ezt? (Ez nem normális óvatosság, ez gyávaság – nincs hely a szívükben Isten számára.) Ez túlzásba vitt óvatosság. Azokban az országokban vagy régiókban, ahol különösen ellenséges a környezet, igaz, hogy a hívőknek óvatosnak kell lenniük, de ez nem azt jelenti, hogy a letartóztatástól való félelem miatt fel kell hagyniuk a kötelességük végzésével vagy az összejövetelekre járással, miközben annyira óvatosak, hogy nincs hely a szívükben Isten számára. Mi a gyáva emberek alapelve az óvatosságra vonatkozóan? Bármi történjék is – legyen kis vagy nagy dolog –, egyáltalán nem hiszik el, hogy minden Isten kezében van. Azt gondolják, hogy senki sem megbízható, és önmagukra hagyatkoznak saját maguk megóvása végett. Ez az alapelvük. Nem hiszik el, hogy minden Isten kezében van; hogy mindent Isten vezényel és rendez el; hogy ha valóban megtörténik valami, akkor azt Isten engedte meg, és hogy ha Isten nem engedi meg, akkor senkit sem fognak letartóztatni. Egyáltalán nincs hitük e tekintetben. Inkább csak gyávasággal van telve a szívük. Ráadásul a gyávaságukban van egy végzetes hiba, ami egyben a legutálatosabb is bennük: hogy megóvják önmagukat és kezeljék a bennük félelmet keltő környezetet, azt követik, amit a „legfőbb bölcsességüknek” tartanak, miszerint bármi történjék is – akár megfigyelik, akár letartóztatják és börtönbe zárják őket –, amint valami rosszul alakul és veszélybe kerül a biztonságuk, egyfelől letagadják, hogy hisznek Istenben, másfelől pedig mindent elárulnak, amit csak tudnak, semmit sem tartva vissza. Miért teszik ezt? Csupán azért, hogy megóvják magukat a fizikai szenvedéstől; így mindent elárulnak, amit csak tudnak. Először is feladják a gyülekezetvezetőket, és azt is elárulják, hogy kik a kerületi vezetők és a regionális vezetők, és hogy hol laknak, mindent elárulva, amiről tudomásuk van. Mindent elárulnak már azelőtt, hogy megkínoznák őket. Azonkívül, ha megkérik őket, hogy írják alá a „Három Nyilatkozatot”, azonnal aláírják, anélkül, hogy el kellene gondolkodniuk rajta – mindvégig erre készültek. Azért tesznek így, hogy el tudják kerülni a börtönt, elkerüljék a kínzást és megmeneküljenek a halál veszedelme elől. Ennyire gyávák. Sem Isten szuverenitásában nem hisznek, sem az életüket nem képesek kockára tenni. Inkább minden lehetséges módot kieszelnek önmaguk megóvására. Számukra mások és a gyülekezet eladása a legjobb módszer – ez a leghatékonyabb mód. Mások elárulásával fizetnek önnön biztonságuk garantálásáért és bármiféle gyötrelem elkerüléséért. Olyasvalami ez, amit már jó előre elterveztek – ez az ő „legfőbb bölcsességük”. Mondd meg Nekem, normális gyávaság vajon az ilyen emberek gyávasága? (Nem.) Akkor mi itt a probléma? (Annyira gyávák, hogy Júdásokká válnak, akik bárhol és bármikor készek eladni a testvéreket és a gyülekezetet. Az ilyen emberek nem igaz hívők.) Tegyük most félre azt, hogy vajon igaz hívők vagy hamis hívők. Csak az emberi mivoltukat nézd meg – azt gondolják, hogy Istenben hinni alattomos és szégyenletes dolog, nem pedig tisztességes és becsülendő, és negatívnak tartják az Istenben való hitet, holott az igen tisztességes, becsülendő és pozitív; milyen emberek ők szerinted? (Zavaros fejű emberek, akik viszonylag elvetemültek.) Más perspektívából látják és másként fogják fel a dolgokat, mint a normális emberek. Néha még a fehéret is képesek feketének nevezni, képtelenek megkülönböztetni a helyest a helytelentől. Hogyan lehetséges az, hogy Istenben hívő emberek szándékosan alattomosak tudnak lenni? Azért van ez, mert túlságosan gonosz ez a világ – a törvény nem óvja a vallásszabadságot, az pedig még inkább elmondható, hogy a sátáni rezsim gyűlöli Istent, és ellenségesen tekint Isten munkájára. Nem engedi meg a pozitív dolgok létezését, és mindent megtesz azért, hogy üldözze az Istenben hívőket. Így aztán ilyen társadalmi körülmények között a hívőknek nincs más választásuk, mint hogy óvatosan járjanak el, amikor összejönnek és a kötelességüket végzik; nem merik ezt nyíltan tenni. Kívülről úgy látszódhat, mintha alattomosak lennének, akár a tolvajok, valójában azonban amiatt van az egész, hogy üldözik őket, igaz? (Igen.) Hogyan jellemzi a nagy vörös sárkány az Istenben való hittel és a kötelességvégzéssel járó cselekedeteket? „Gyanús viselkedésként.” Gyanús viselkedés ez? (Nem.) Ez nem gyanús viselkedés – ez olyasvalami, amit azért tesznek az emberek, mert nincs más választásuk. Tettek-e bármi törvénytelen dolgot ezek az emberek? (Nem.) Nem tettek semmi törvénytelen dolgot, és semmi olyat, ami szembehelyezkedne a kormánnyal, és még kevésbé szegtek törvényt vagy zavarták meg a közrendet. Mit tettek és tesznek ezek az emberek? Egyszerűen csak a teremtett lények kötelességét végzik. Ez a munka a legértékesebb, a legértelmesebb és a legigazságosabb vállalkozás a világon. Mivel azonban ez a világ gonosz és sötét, és fehérnek nevezi a feketét, ezért „gyanús”-nak mondja a legigazságosabb, legértékesebb és legértelmesebb vállalkozást. Ez a Sátán értelmezése. Vajon a Sátán értelmezése az igazság? Pozitív vajon? (Nem az.) Biztosan nem az. Amikor azonban gyáva emberek hallják ezt az értelmezést, nemcsak hogy teljes mértékben egyetértenek vele a szívükben, hanem el is fogadják a Sátántól ezt az értelmezést. Ennek eredményeképpen azt is gondolják, hogy titokban hinni Istenben és végezni a kötelességüket nem helyénvaló és egész biztosan helytelen. Mindig attól félnek, hogy egy napon őket is gyötörni fogja majd a társadalom és a kormány, és nem lesz hol érvelni a védelmükben, illetve nem lesz, aki segítsen nekik vagy megmentse őket. Így aztán különösen félnek attól, hogy az emberek tudomást szereznek az Istenben való hitükről. Nem ismerik el a szívükben, hogy az Isten által kimondott szavak jelentik az igazságot, sem azt, hogy az a helyes út, amelyre Isten vezeti el az embereket, hogy azon járjanak, ám ennek ellenére továbbra is áldásokat akarnak kapni Istentől. Hát nem ellentmondásos ez? Végül aztán mélységesen sérelmezik, hogy hittek Istenben és ilyen megpróbáltatásokat szenvedtek egy ilyen környezetben. Miért sérelmezik? Azért, mert mélységesen félnek ennek a világnak a gonosz rezsimjétől, valamint az ördögök és Sátánok gonosz erőitől, és mindig attól félnek, hogy az ördögök és Sátánok gyötörni fogják őket és elveszik az életüket. Mivel nincs valódi hitük Istenben, rendkívül gyáván cselekednek, olyannyira, hogy egyáltalán nem is végzik a kötelességüket. Ha egyáltalán nincs veszély, eljárnak összejövetelekre, érintkeznek a testvérekkel, illetve megtesznek dolgokat a gyülekezetért, de egyszerűen nem merik bevallani, hogy hisznek Istenben, hogy a gyülekezet tagjai, illetve nem mernek felállni, hogy bizonyságot tegyenek Istenért, vagy a kötelességüket végezni – mélységes félelem van bennük. Nincs valódi hitük Istenben, mégis áldásokat és jó rendeltetési helyet akarnak kapni Istentől. Ellentmondásosnak mondanátok ezt? (Igen.) Nem homályosította el vajon az elméjüket az, hogy a saját személyes érdekeikre összpontosítanak? (De igen.) Ezeket az embereket felemészti a személyes nyereség utáni sóvárgás. Nem hiszik el, hogy Isten minden fölött szuverén, mégis áldásokat akarnak kapni Istentől. Nem hiszik el, hogy igazságos, értékes és értelmes a gyülekezet munkája és a testvérek által végzett kötelesség. Attól különösen félnek, hogy fontos kötelességeket végezzenek, vagy hogy a vezetők és a dolgozók gyakran felkérik majd őket arra, hogy menjenek el és kezeljenek ügyeket, mivel attól tartanak, hogy ha valami rosszul alakul, ők is belekeverednek. Ezek a gyáva emberek veszéllyel szembesülve Júdásokká válhatnak és eladhatják a gyülekezetet – ez is egy veszélyes embertípus.