A megingó emberek valójában még akkor is kétségeket hordoznak, amikor biztonságban vannak és minden rendben van velük, és mindig figyelnek. Amint üldöztetéssel és letartóztatásokkal találkoznak, ingadozni kezdenek. Ez azt mutatja, hogy szokásos istenhitükben nem rendelkeznek valódi hittel. Amikor körülmények adódnak, lelepleződnek. Ez azt mutatja, hogy soha nem voltak biztosak Isten munkájában, és mindig kérdezősködtek és figyeltek. Miért nem hagyták el a gyülekezetet? Azt gondolják: „Oly sok éve hiszek istenben és oly sok nehézséget szenvedtem. Ha most elmegyek anélkül, hogy bármi hasznom származna belőle, az nem lenne veszteség? Nem lett volna hiábavaló az összes szenvedés?” Ezt gondolják. Azt hiheted, hogy biztosak, hogy van hitük, hogy értik az igazságot, de valójában nem. Még mindig kétségeik vannak, még mindig figyelnek. A szívükben csak azt akarják látni, hogy Isten házának munkája valóban virágzik-e, hogy a munkának minden egyes eleme meghozza-e a gyümölcsét, és hogy nagy hatással volt-e a világra. Különösen a következő dolgokat akarják tudni: Hogyan halad az evangélium terjesztése a különböző országok gyülekezetei által? Van-e mértéke és befolyása? Van-e nemzetközi elismerése ennek az áramlatnak? Elfogadták-e híres emberek vagy befolyásos személyiségek ezt a munkaszakaszt? Az Egyesült Nemzetek Szervezete elismerte vagy jóváhagyta-e a Mindenható Isten Egyházát? Támogatják-e a különböző országok kormányai? Jóváhagyták-e a különböző országokban élő testvérek politikai menedékjogi kérelmeit? Az ilyen emberek mindig ezekkel a dolgokkal törődnek, és ez a megingásuk egyértelmű megnyilvánulása. Amint látják, hogy Isten háza hatalomra tett szert és az evangéliumi munka elterjedt, szerencsésnek érzik magukat, hogy nem hagyták el Isten házát, és többé nem kételkednek Istenben. De amint azt látják, hogy Isten házának munkáját megzavarják, akadályozzák vagy károsítják, hogy a testvérek kötelességvégzését is befolyásolják, és hogy a gyülekezetet a világ kirekeszti és tagadja, azon kezdenek gondolkodni, hogy elhagyják Isten házát. Mindig azt kérdezik: „Isten valóban szuverén mindezek felett? Miért nem látom isten mindenhatóságát? Vajon isten szavai valóban az igazság? Valóban meg tudják tisztítani és meg tudják menteni az embereket?” Soha nem képesek átlátni ezeket a dolgokat, és folyton megkérdőjelezik őket, mert nincs lelki megértésük, és nem tudják felfogni Isten szavait. Nem számít, mennyi prédikációt hallanak, ezek egyikéről sem tudnak következtetésre jutni. Ennek eredményeként mindig kérdezősködnek, azt kívánva, bárcsak olyan fülük lenne, amely rendkívül távoli dolgokat is meghall, és olyan szemük, amely ezer mérföldre ellát, hogy tudhassák és híreket kaphassanak arról, ami távol történik. Akkor korán eldönthetnék, hogy maradjanak-e vagy menjenek. Hát nem ostobák az ilyen emberek? (De igen.) Nem élnek kimerítő életet az efféle emberek? (De igen.) Nincs a normális emberi mivoltra jellemző gondolkodásmódjuk, és az igazságot sem értik. Minél több dolog történik, annál jobban összezavarodnak és tanácstalanabbak lesznek. Nem tudják, hogyan ismerjék fel ezeket a dolgokat, vagy hogyan jellemezzék őket; és természetesen azt sem tudják, hogyan különböztessék meg a helyest a helytelentől ezekben a dolgokban, vagy hogyan tanuljanak belőlük, majd hogyan találják meg a gyakorlás alapelveit Isten igéjében. Nem tudják, hogyan tegyék ezeket a dolgokat. Akkor mit tesznek? Például, amikor antikrisztusok és gonosz emberek jelennek meg a gyülekezetben és félrevezetik az embereket, elkezdenek tűnődni: „Tulajdonképpen kinek van igaza és ki téved? Valóban ez az igaz út? Áldott leszek, ha a végsőkig kitartok a hitben? Már több éve végzem a kötelességemet – megérte ez a szenvedés? Folytassam a kötelességem végzését?” Mindent a saját érdekeik szemszögéből mérlegelnek, és nem értenek semmit az előttük álló emberekből, eseményekből és dolgokból, nagyon ügyetlennek tűnve. Hiányoznak belőlük a helyes gondolatok és nézőpontok, és szemlélőként akarnak állni a partvonalon, figyelve, hogyan alakulnak a dolgok. Ha rájuk nézel, szánalmasnak és nevetségesnek érzed őket. Amikor semmi sem történik, egészen normálisan viselkednek, de amint valami komoly dolog történik, nem tudják, milyen álláspontból kellene szemlélniük a dolgot, és amit mondanak, az a nem hívők gondolatait és nézőpontjait tükrözi. Miután mindennek vége, nem látszik, mit nyertek belőle. Hát nem nagyon ostobák az ilyen emberek? (De igen.) Pontosan így viselkednek az ostoba emberek. Melyek tehát az efféle emberek kezelésének alapelvei? A megnyilvánulásaik alapján nem tekinthetők rendkívül álnok és elvetemült embereknek. Van azonban egy végzetes hibájuk, mégpedig az, hogy ezeknek az embereknek nincsenek gondolataik, nincs lelkük, és semmit sem látnak át. Bármi is történik körülöttük, tanácstalanná válnak, nem tudják, kiben bízzanak, kire támaszkodjanak, vagy hogyan szemléljék a problémát, illetve hol kezdjék a megoldását – egyszerűen pánikba esnek. A pánikjuk után kétségeik támadhatnak, vagy ideiglenesen megnyugodhatnak, de a szokásos megingásuk változatlan marad. A megnyilvánulásaik alapján, mivel nem sorolhatók a gonosz emberek közé, ha jelenleg képesek némi kötelességet végezni és készségesen végeznek munkát, megengedhető nekik, hogy folytassák a kötelességük végzését. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy a kötelességük legalább némi eredményt hozzon. Ha úgy végzik a kötelességüket, hogy egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és mindig felületesek, akkor haza kell küldeni őket. Ha azonban hajlandóak kijavítani a hibáikat, akkor meg kell engedni nekik, hogy Isten házában maradjanak és folytassák a kötelességük végzését. Azt a kötelességet kell rájuk bízni, amelyre alkalmasak. Ha semmilyen kötelességet nem tudnak végezni, és egyszerűen haszontalanok, akkor olyan helyre kell küldeni őket, amely megfelel nekik. Ebben az esetben ez már nem függhet attól, hogy készek és hajlandóak-e munkát végezni. Ugye, hogy egyszerű a dolgok kezelésének ez a módja? (Igen.)

Fel tudjátok ismerni a megingó embereket? Vannak ilyen emberek körülöttetek? A múltban néhány embert kitakarítottak a gyülekezetből. Tegyük fel, hogy egyikük ezt mondja: „Jobb lettem. Többé nem ingadozom. Korábban mindig meginogtam, amikor az igaz útról volt szó, mert amikor isten háza épp csak elkezdte a munkáját a tengerentúlon, a dolgok igazán zordak voltak. Akkoriban nagyon nehéz volt a testvéreknek a gyülekezetben az evangéliumot hirdetni, és kevesen voltak a tengerentúlon, akik elfogadták az igaz utat. Ráadásul úgy tűnt, nincsenek kilátások az evangéliumi munka terjedésére. Ezért akkoriban mindig kételkedtem isten munkájában. Most, hogy látom, hogy isten házának evangéliumi munkája terjed, a munka különböző elemei javulnak és eredményeket hoznak, a különböző országok gyülekezetei pedig egyre inkább virágoznak, többé nincsenek kétségeim, és nem ingadozom. Kérlek, engedjétek meg, hogy végezzem a kötelességemet. Ne soroljatok azok közé, akiket kitakarítottak vagy kizártak!” Rendben lenne esélyt adni egy ilyen embernek? (Nem.) Miért nem? (A szavai hamisak. Csak azért akar újra a gyülekezethez csatlakozni, mert látja, hogy Isten házának munkája a terjedés irányába halad, és hogy erőt nyert. De amikor valami olyasmi történik, ami ellentmond az elképzeléseinek, újra meginog majd.) Átlátjátok ezt a dolgot? (Igen.) Vannak, akik született megingók. Ma a szél egyfelé fúj, és ők abba az irányba mennek; holnap másfelé fúj, és azt követik – még ha nincs is szél, akkor is meginognak maguktól. Az ilyen emberek nem rendelkeznek azzal a gondolkodási képességgel, amellyel egy normális embernek rendelkeznie kellene, így nem felelnek meg az emberlét mércéjének. Így van ez? (Igen.) Ha valakiben megvan a normális ember gondolkodási képessége, és rendelkezik azzal a felfogóképességgel, amellyel az embereknek rendelkezniük kellene, az látja, hogy Isten oly sok igazságot mondott ki, és képes megerősíteni, hogy ez Isten munkája. Sőt, oly sokan hisznek Istenben – mindennap látják Isten munkáját és a Szentlélek munkáját, valamint Isten csodálatos cselekedeteit; a hitük egyre erősebbé válik, és a kötelességük végzésében egyre több energiájuk van. Vajon ezek olyan dolgok, amelyeket az ember a munkájával elérhet? Ami azokat illeti, akik nem rendelkeznek az emberi gondolkodás képességével, nem számít, milyen világosan magyarázod el nekik ezeket a dolgokat, nem tudják megerősíteni, hogy ez Isten munkája. Hiányzik belőlük az ítélőképesség. Nem számít, milyen nagy munkát végez most Isten, mennyit beszél, hányan követik Őt, hányan biztosak abban, hogy ez Isten munkája, vagy hányan biztosak abban, hogy az emberiség sorsa Isten szuverenitása és elrendezése alá tartozik, és hogy Isten a Teremtő, mindez nem fontos számukra. Akkor mi a legfontosabb számukra? Személyesen kell látniuk, hogy a mennyei Isten megjelenik nekik, és látniuk kell, hogy Isten kinyitja a száját és beszél, látniuk kell, ahogy személyesen teremti meg az eget, a földet és minden dolgot, és személyesen tesz jeleket és csodákat, amikor pedig beszél, a szavainak úgy kell hangozniuk, mint a mennydörgés. Csak akkor hinnének Istenben. Olyanok, mint Tamás – nem számít, hány szót szólt az Úr Jézus, mennyi igazságot mondott ki, hogy mennyi jelet és csodát tett a földi tartózkodása alatt, Tamás számára ezek egyike sem volt fontos. Ami fontos volt, az az, hogy az Úr Jézus halála utáni feltámadása valós-e vagy sem. Hogyan erősítette ezt meg? Ezt követelte az Úr Jézustól: „Nyújtsd ki a kezedet, és hadd lássam a szegek helyét. Ha valóban te vagy a feltámadt Úr Jézus, akkor a szegek helye ott lesz a kezeden, és akkor elismerlek téged Úr Jézusnak. Ha nem érzem a szegek helyét a kezedben, akkor nem ismerlek el téged Úr Jézusnak, és istennek sem ismerlek el.” Hát nem idióta volt? (De igen.) Az ilyen emberek csak azokban a tényekben hisznek, amelyeket a saját szemükkel látnak, valamint a saját képzelődéseikben és következtetéseikben. Még ha hallják is Isten szavait, megtapasztalják Isten munkáját, és látják Isten munkájának felemelkedését, növekedését és virágzását, akkor sem hiszik, hogy ez Isten munkája. Nem látják Isten nagy hatalmát, nem látják Isten tekintélyét, és nem tudják felismerni Isten szavainak erejét, sem azokat az eredményeket, amelyeket az emberekben elérhetnek. Semmit sem látnak vagy ismernek fel ezekből a dolgokból. Csak egy dologban reménykednek: „A mennyekből kell szólnod mennydörgő hangon, kijelentve, hogy te vagy a teremtő. Jeleket és csodákat is kell tenned, és személyesen kell megteremtened az eget, a földet és minden dolgot, hogy megmutasd a nagy hatalmadat. Akkor majd elhiszem, hogy isten vagy, elismerlek istennek.” Vajon Isten értékeli az ilyen elismerést? Értékeli az ilyen hitet? (Nem.) Szüksége van Istennek a te elismerésedre ahhoz, hogy Isten legyen? Szüksége van a jóváhagyásodra? Isten oly sok igazságot mondott ki, oly sokan elfogadták Isten munkáját, és oly sok tapasztalati tanúságtétel van – olyan tanúságtételek, amelyek felülmúlják bármely korábbi nemzedékét –, te mégsem tudod megerősíteni, hogy ez Isten megjelenése és munkája-e. Nem hiszel azokban a tényekben, és nem ismered el azokat a tényeket, amelyeket Isten már véghezvitt, sem Isten ígéreteinek beteljesedésében nem hiszel és nem ismered el azt. Nos, miféle dolog vagy te? Még csak nem is ember – egy idióta vagy! És mégis áldásokat akarsz kapni Istentől – ugyan már! Csak álmodozol! Minden lépésnél kételkedsz Istenben és tagadod Őt, mindig Isten házának szerencsétlenségén akarsz nevetni. Soha nem ismerted el és nem hitted Isten létezését, és soha nem ismerted el, nem hitted és nem fogadtad el Isten szavait és munkáját. Ezért Isten ígéreteinek végképp semmi közük hozzád, és semmit sem fogsz nyerni. Vannak, akik azt mondják: „De hát még mindig végzik a kötelességüket. Hogyan lehetséges, hogy semmit sem nyernek?” Nos, tisztában kell lennünk azzal, hogy mi a céljuk a kötelességük végzésével, kiért teszik, és milyen alapelveket követnek a kötelességük végzése során. Ha nem fogadod el Isten szavait, akkor még ha végzed is a kötelességedet, csak munkát végzel – ez nem igazi alávetettség. Isten nem tekinti a kötelességed végzésének azt, amit teszel. Isten szemében nem vagy több egy lélek nélküli halottnál. Egy halott még mindig áldásokra vágyik – hát nem merő ábrándozás ez? Az, hogy egyáltalán képes vagy egy kis kötelességet végezni, azért van, mert az áldások elnyerésére irányuló szándékod vezérel. És te állandóan kételkedsz, belül mindig ítélkezel, elítéled, tagadod Istent, és Isten szavait és munkáját is megítéled és tagadod. Ez Isten ellenségévé tesz téged. Lehet-e egy olyan ember, aki Isten ellensége, megfelelő színvonalú teremtett lény? (Nem.) Minduntalan Isten ellenségeként lépsz fel, titokban figyeled Őt és az Ő munkáját az árnyékból, titokban lázongsz Isten ellen a szívedben, megítéled és elítéled Őt, valamint megítéled és elítéled az Ő szavait és munkáját. Ha ez nem Isten ellenségének lenni, akkor mi az? Ez nyíltan Isten ellenségének lenni. És te nem a nem hívő világban vagy Isten ellensége, hanem Isten házán belül. Ez még megbocsáthatatlanabb!

A megingó emberek, akár az emberi mivoltuk lényegét, akár a megnyilvánulásaikat nézzük, nem fogadják el az igazságot, és nem fogadják el Isten szavait és munkáját. Csak azzal törődnek, hogy kaphatnak-e áldásokat. Soha nem biztosak Istenben, illetve az Ő munkájában, mindig a színfalak mögül figyelnek, állandóan ingadoznak és kételkednek. Figyelve követik Istent, mennek és megállnak, megállnak és mennek. Ezek az emberek meglehetősen problémásak! Különösen most, amikor a gyülekezet gyakran takarít ki embereket, mindig tűkön ülnek, és ezt gondolják: „Mindig megingok. Talán egy nap valaki észreveszi, és kitakarítanak a gyülekezetből. Nem engedhetem, hogy kiszivárogjanak az istennel kapcsolatos belső kétségeim. Ezt senkinek sem említhetem.” Így hát titokban figyelnek a színfalak mögül; és nem félnek attól, hogy Isten felfedi őket, mert nem hisznek Isten létezésében, Isten vizsgálódásában pedig még kevésbé. Ezek az emberek gyakran hallják, amint a testvérek arról beszélgetnek, hogyan vezette őket Isten, hogyan fegyelmezte őket, hogyan fedte fel az embereket, hogyan mentette meg az embereket, hogyan ajándékozta meg őket Isten kegyelemmel és áldásokkal, és hogyan tapasztalták meg az Ő munkáját Isten követésének folyamatában, és mit éreztek, láttak vagy méltányoltak, és így tovább. Amikor hallják, hogy a testvérek ezekről a tapasztalati megértésekről beszélgetnek, ezt gondolják magukban: „Vajon azok a tapasztalatok, amelyekről beszéltek, csak a képzeletetek szüleményei? Ezek csak emberi érzések? Én miért nem éreztem ezeket a dolgokat? Különösen azok, akik tapasztalati tanúságtételi cikkeket írnak – nem ismerem őket, és nem láttam, hogyan érték el ezeket a dolgokat ezeken a tapasztalatokon keresztül. Hogy valóban rendelkeznek-e az igazságvalósággal, az még mindig bizonytalan!” Néhány idióta még mindig figyeli és megkérdőjelezi Isten házának munkáját, képtelen meglátni, milyen igazságvalóságok rejlenek az Isten választott népe által írt tapasztalati tanúságtételi cikkekben, és mentségeket, valamint alapokat próbál találni a saját megingására és hitének hiányára. Azt gondolják, hogy mivel ők meginognak, mások is biztosan meginognak. Ha valaki soha nem inog meg, nincsenek kétségei, és az igazságról szóló szokásos közlése mindig meglehetősen gyakorlatias, és nem számít, milyen problémákkal találkozik, képes keresni az igazságot azok megoldására, akkor ezek a bolondok egyenlőtlenséget és kényelmetlenséget éreznek a szívükben. Amikor kényelmetlenül érzik magukat, hogyan találnak enyhülést? Keresnek valakit, aki pont olyan, mint ők, próbálnak rokonlélekre találni. Amikor látják, hogy valaki negatívnak és gyengének érzi magát, a saját gondolataikra utalnak, hogy felmérjék a terepet, mondván: „Néha én is negatívnak érzem magam. Amikor negatívnak érzem magam, tudom, hogy nem kellene így lennem, de néha kételkedem abban, hogy isten valóban létezik-e.” Ha a másik személy nem válaszol nekik, és látják, hogy az illető csupán negatív és gyenge, de nincsenek kétségei Istennel kapcsolatban, akkor valami mást mondanak, ami őszintétlen, hogy aztán menjenek és valaki mást teszteljenek: „Mi bajom van, mit gondolsz? Nagyon is hiszek istenben, de miért vannak mindig kétségeim vele kapcsolatban? Hát nem lázadó ez? Nem kellene így lennie!” Ezt teljességgel azért mondják, hogy behízelegjék magukat a másik személynél és teszteljék őt. Buzgón remélik, hogy mások is ugyanúgy megkérdőjelezik Istent, mint ők – az boldoggá tenné őket! Ha felfedeznek valakit, aki mindig kételkedik Istenben és állandóan elképzelései vannak Róla, szerencsésnek érzik magukat, hogy rokonlélekre találtak. Ők ketten, osztozva ugyanabban a hitvány gondolkodásmódban, gyakran bizalmasan beszélgetnek egymással. Minél többet beszélgetnek, annál távolabb sodródnak Istentől. Minél többet beszélgetnek, annál kevésbé akarják végezni a kötelességüket, és annál kevésbé akarják olvasni Isten szavait, sőt még a gyülekezeti életben sem akarnak többé részt venni. Ez a két ember végül fokozatosan kimegy a világba dolgozni, elválaszthatatlan társként kapaszkodva egymásba, egymás köré fonódva indulnak el együtt. Amikor elmennek, egyetlen Isten szavait tartalmazó könyvet sem visznek magukkal. Valaki megkérdezi tőlük: „Felhagytatok az Istenben való hittel?”, mire ők így válaszolnak: „Nem, én hiszek.” Még mindig makacsul tagadnak. Az illető megkérdezi: „Akkor miért nem vittetek magatokkal egyetlen Isten szavait tartalmazó könyvet sem?”, mire ők így válaszolnak: „Túl nehezek, és nincs hová tennem őket.” Minden, amit mondanak, csak arra szolgál, hogy lerázzák a másik személyt. Valójában csak arra készülnek, hogy visszatérjenek a világba, munkát találjanak és éljék az életüket. Elmondom nektek az igazságot: az ilyen emberek álhívők, és ez lesz a végső sorsuk – ilyenek ők valójában. Az Istenben való hitük nem tart sokáig. Amint találnak valakit, akit kedvelnek, akivel megoszthatják a legbensőbb gondolataikat, azt gondolják: „Végre találtam valakit, aki támogat, akire támaszkodhatok. Menjünk! Olyan unalmas istenben hinni. Különben sincs isten ezen a világon. Túl nehéz elviselni, hogy olyasmit kezeljünk valóságosként, ami nem is létezik. Ezek az elmúlt évek olyan kemények voltak!” Elmennek és maguktól felhagynak a hittel, sőt megmondják a testvéreknek, hogy ne keressék őket, mondván: „Elmentünk dolgozni. Ne hívjatok többé, különben értesítjük a rendőrséget!” Ez a két bolond, ez a két ostoba szamár csak úgy elmegy. Micsoda megkönnyebbülés, mondom én – megkíméli Isten házát attól a fáradságtól, hogy kizárja vagy kitakarítsa őket. Mondjátok meg Nekem, szükséges-e az efféle emberekkel közölni az igazságot támogatás és segítség céljából? Szükséges-e megpróbálni érvelni nekik és meggyőzni őket? (Nem.) Ha megpróbáljátok meggyőzni őket, rendkívül ostobák vagytok. Az efféle emberek a velejükig álhívők – élőhalottak és agyatlan tökfejek. Ha megpróbálod meggyőzni őket, akkor te is ostoba vagy. Gyorsan búcsúzz el boldogan az ilyen emberektől – utána pedig nem kell keresni őket. Világossá tették, hogy többé nem hisznek Istenben, és ha újra hívod őket, feljelentenek a rendőrségen. Ha mégis megpróbálod felvenni velük a kapcsolatot, nem csak a bajt keresed? Ha valóban felhívják a rendőrséget, és zaklatással vádolnak, jó hírnevet keltene az, ha ez elterjedne? (Nem.) Semmiképp sem szabad ilyen ostobaságot tenned! Törődjenek csak magukkal és távozzanak csendben – ez sokkal jobb megközelítés! Mindenki a saját útját járja; mindenki útját az határozza meg, hogy ki ő. Nem áldottak, az övék csak rothadt, értéktelen élet. Egy ilyen nagy áldás meghaladja azt a képességüket, hogy örököljék vagy élvezzék – egyszerűen nincs szerencséjük ahhoz, hogy megkapják. Isten szavainak gondviselését elfogadni és az igazságot életként elfogadni a legnagyobb áldás az egész világegyetemben és az egész emberiség körében. Aki el tudja fogadni az igazságot, áldott ember, aki pedig nem tudja elfogadni az igazságot, egyszerűen nem rendelkezik ezzel az áldással. Egy napon azok, akik elfogadták az igazságot, túlélik majd a nagy katasztrófákat és nagy áldásban részesülnek, míg azok, akik nem fogadták el az igazságot, elpusztulnak a katasztrófákban és csapást szenvednek el, akkor pedig már túl késő lesz a megbánáshoz. Még ha most elismered is, hogy Isten szavai az igazság, és hogy Isten munkáját Maga Isten végzi, ha nem törekszel az igazságra, nem fogadod el az igazságot, és nem lépsz be az igazságba, akkor sem fogod elnyerni ezt az áldást! Azt hiszed, hogy ezt az áldást ilyen könnyen el lehet nyerni? Ez olyan áldás, amely az idők kezdete óta soha nem létezett, és soha többé nem is fog létezni – hogy is lehetne, hogy ilyen könnyen elnyerd? Isten ilyen áldást ígért az emberiségnek, de ez nem olyasmi, amit a hétköznapi emberek elnyerhetnek. Ez az áldás azoknak szól, akiket Isten kiválasztott, az pedig lehetetlen, hogy valami ostoba szamarat, élőhalottat, söpredéket vagy gazembert válasszanak ki. Isten három munkaszakaszt végez az emberiség megmentése érdekében, és végül egy csoportot fog alkotni a győztesekből, képessé téve ezeket az embereket arra, hogy mindenek urai legyenek, és új emberiséggé váljanak. Milyen nagy áldás ez az emberiség számára! Hány éve tart már az ítélet munkájának ez a szakasza az utolsó napokban? (Több mint harminc éve.) Ha csak ezt a több mint harminc évet nézzük, látható, hogy Isten mennyi árat fizetett és mennyi munkát végzett, így világos, hogy milyen hihetetlenül értékes és milyen hihetetlenül nemes lesz az az emberiség, amelyet Isten végül elnyer, és hogy az értékes és rendkívül fontos Isten szemében! Milyen szerencsések vagytok tehát; ez oly nagy áldás számotokra! Ezért ami azokat illeti, akik ezen a ponton még mindig meginognak, ők valóban nem áldottak! Még ha nem is ingadoznának, és teljes mértékben elköteleződnének a követés mellett, akkor sem nyernék el ezt az áldást, ha nem törekednének az igazságra. Tehát azok, akik végül elnyerik ezt az áldást, nem hétköznapi emberek – ők azok, akiket Isten szigorúan és ismételten átvizsgált és gondosan kiválasztott; ők azok, akiket Isten végül elnyerhet.

A megingó emberek fő megnyilvánulásai pontosan ezek a problémák. Függetlenül attól, hogy mi lesz a végső sorsuk, mindenesetre, ha egyszer ilyen embereket azonosítanak a gyülekezeten belül, az alapelvek szerint kell kezelni őket. Nem szabad testvérekként bánni velük. Ha pozitív érzéseik vannak az Istenben való hittel kapcsolatban, vagy képesek némi erőfeszítést tenni, és hajlandóak némi munkát végezni, legfeljebb a gyülekezet barátai lehetnek, de nem tekinthetők testvéreknek. Tehát még ha új nevet is vesznek fel, mint például „Alávetettség” vagy „Őszinteség”, akkor sem kellene testvérnek neveznetek őket – elég, ha az új nevükön szólítjátok őket. Miért van ez így? Azért, mert az ilyen emberek nem érik el azt a szintet, hogy testvérek legyenek. Most már értitek? (Igen.) Tehát most már megvannak az alapelveitek az efféle emberek kezelésére, igaz? (Igen.) Ennyi volt a mai közlés. Viszontlátásra!

2024. június 29.