Miféle emberek azok, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet? Az egyik típus az esztelen, meggondolatlan, zavarodott ember, akinek fogalma sincs, miért hisz Istenben, nem számít, hány éve hisz. Fogalma sincs arról, hogy miről is szól az Istenben való hit. Egy másik típus az álhívő, aki egyáltalán nem hisz Isten létezésében, és nem érti az Istenben való hit jelentését és értékét. Számára a prédikációk hallgatása és Isten szavainak olvasása olyan, mintha teológiát tanulna vagy valamilyen szakmai ismeretet sajátítana el – amint megérti, és tud róla beszélni, úgy véli, kész is van. Soha nem ülteti a gyakorlatba. Számára Isten szavai csupán egyfajta elmélet, egy jelszó, és soha nem válhatnak az életévé. Ezeket az embereket tehát nem érdekli semmi, ami az Istenben való hittel kapcsolatos. Az olyan dolgok, mint a kötelességvégzés, az igazságra való törekvés, Isten szavainak gyakorlása, a testvérekkel való összejövetel és a közös gyülekezeti élet és hasonlók semmilyen vonzerővel nem bírnak számukra, és egyik sem hozza meg nekik azt a boldogságot és izgalmat, amit az evés, az ivás és a szórakozás. Ezzel szemben az őszinte istenhívők úgy érzik, hogy a testvérekkel együtt lenni, az igazságról beszélgetni vagy gyülekezeti életet élni mindig hasznot és nyereséget hozhat nekik. Bár néha veszéllyel és üldöztetéssel néznek szembe, vagy kockázatot vállalnak az evangélium hirdetésekor, és némi nehézséget viselnek el a kötelességük végzése során, bármi történjék is, megértik az igazságot, és elérik Isten megismerésének eredményét a nehézségek elviselése és az ár megfizetése révén, és ez a nehézség és ár átalakulást hoz az életfelfogásukban. Mindezt mérlegelve és értékelve úgy érzik, hogy jó Istenben hinni, és hihetetlenül értékes dolog képesnek lenni az igazság megértésére. A szívük különösen ragaszkodik a gyülekezethez, és soha nem gondolnak arra, hogy elhagyják a gyülekezeti életet. Ha látnak néhány egyént, akiket B csoportokba küldenek, vagy akiket a gyülekezet elszigetel vagy kitakarít, mert zavarják a gyülekezet munkáját, azok, akik őszintén hisznek Istenben, éreznek egy kis aggodalmat a szívükben. Azt gondolják: „Szorgalmasan kell végeznem a kötelességemet. Semmiképpen sem takaríthatnak ki. A kitakarítás egyenértékű a büntetéssel, ami azt jelenti, hogy a pokolba jutás a vége! Mi értelme lenne akkor élni?” A legtöbb ember fél elhagyni a gyülekezetet; úgy érzik, hogy ha egyszer elhagyják a gyülekezetet és elhagyják Istent, nem tudnak tovább élni, és mindennek vége lesz. De azok, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, egészen normális dolognak tekintik a gyülekezet elhagyását, mintha csak felmondanának egy munkahelyen, hogy másikat keressenek. Soha nem éreznek szorongást, vagy szenvednek bármilyen belső fájdalmat. Mit gondoltok – van azoknak, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, bármiféle lelkiismeretük vagy józan eszük? Az ilyen emberek valóban hihetetlenek! Vannak, akiknek a kötelességvégzése nem megfelelő színvonalú, és mindig meggondolatlanul követnek el gaztetteket, akadályozva és megzavarva a gyülekezet munkáját. A gyülekezet ekkor megakadályozza őket a kötelességük végzésében, és egy átlagos gyülekezetbe küldi őket. Nos, mi történik ennek eredményeként? Már másnap úgy viselkednek, mintha teljesen más emberek lennének, egészen új életet kezdve. Vannak, akik randevúzni kezdenek és megházasodnak, mások munkát keresnek, megint mások főiskolára mennek, és vannak, akik újra felveszik a kapcsolatot régi barátaikkal, kapcsolatokat építenek, és lehetőségeket keresnek a meggazdagodásra. Ezek az emberek gyorsan beolvadnak a nagyvilágba, eltűnve az emberiség tengerében – ilyen gyorsan megtörténik ez. Néhány testvér, miután a kötelességük végzésében elért gyenge eredmények miatt egy átlagos gyülekezetbe küldték őket, egy ideig gyötrelmet él át, de képes elgondolkodni önmagán és felismerni a saját problémáit, némi megfordulási szándékot mutatva. Azonban azok, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, amint nehézségekkel találkoznak, többé nem akarnak kötelességet végezni, és másnap elhagyják a gyülekezetet, visszatérve a nem hívők életéhez. Egyáltalán nem éreznek fájdalmat, sőt még azt is gondolják: „Mi olyan jó az istenben való hitben? Mások állandóan kigúnyolnak és rágalmaznak, sőt még az is valószínű, hogy letartóztatnak és bebörtönöznek. Ha a nagy vörös sárkány halálra ver, nem lett volna hiábavaló az életem? Oly sok nehézséget viseltem el, miközben hittem istenben ezekben az években, de mit nyertem? Ha nem hittem volna istenben, már tisztviselő lennék, pénzt kerestem volna, és előkelő életet élnék! Mostanáig hittem istenben, és mégis megbánást érzek – ha tudtam volna, hogy így lesz, már régen elmentem volna! Mi haszna az igazság megértésének? Jóllakhatsz vagy kifizetheted a számláidat ezzel a megértéssel?” Látjátok? Nemcsak hogy nincs bennük megbánás, de még szerencsésnek is érzik magukat, hogy elhagyhatják a gyülekezetet. Hát nem az álhívői valójuk lepleződik le ezzel? (De igen.)

Vannak, akik kötelességük végzése során rendszerint felületesek és meggondolatlan, helytelen cselekedeteket követnek el. Miután a gyülekezet kitakarította őket, és meglátják a testvéreket, úgy néznek rájuk, mintha ellenségek lennének. Még akkor is, amikor a testvérek kedvesen próbálnak velük beszélni, figyelmen kívül hagyják őket, és gyűlölködve néznek rájuk, mondván: „Ti vagytok azok, akik kitakarítottatok engem a gyülekezetből. Nézzetek rám most! Jobb sorom van, mint nektek! Most aranyba-ezüstbe vagyok öltözve, nagyfőnök vagyok! Olyan kényelmesen boldogulok a világban, és nézzétek, milyen nyomorultak és kimerültek vagytok az istenben való hitben! Ti mindannyian állandóan arra törekedtek, hogy elnyerjétek az igazságot, de én nem gondolom, hogy okosabbak lennétek nálam! Mi olyan jó az igazság elnyerésében? Meg lehet enni, mint az ételt, vagy elkölteni, mint a pénzt? Még az igazságra való törekvés nélkül is elég jól élek, nem igaz? Szerencsém volt, hogy kitakarítottatok – meg kellene köszönnöm nektek!” Szavaikból nyilvánvaló, hogy álhívők, és a kötelességük végzése leplezte le őket. Vajon egy nem hívő, aki csak szóban hisz Istenben, készségesen tudja-e végezni a kötelességét? A kötelesség végzése azt jelenti, hogy az ember feladatokat és kötelezettségeket teljesít anélkül, hogy fizetést kapna vagy pénzt keresne. Ezt veszteségnek tekinti, ezért nem hajlandó végezni a kötelességét. Így lepleződik le valódi álhívő arca; Isten munkája így fedi fel és iktatja ki az álhívőket. Vannak, akik mindig felületes hozzáállással végzik a kötelességüket, csupán napról napra sodródnak. Abban a pillanatban, amikor lehetőségük nyílik pénzt keresni vagy előléptetést szerezni a világban, bármikor elhagyják a gyülekezetet – ez a szándék mindig is megvolt bennük. Ha egy átlagos gyülekezetbe helyezik át őket, mert rendszerint felületesek és meggondolatlan, helytelen cselekedeteket követnek el a kötelességük végzése során, nemcsak hogy nem tartanak önvizsgálatot, hanem azt is gondolják: „Az, hogy te eltakarítottál engem a teljes munkaidős gyülekezetből, neked veszteség, nekem pedig nyereség.” Még elégedettek is magukkal. Nem álhívők az ilyen emberek? Mondjátok, azoknak az álhívőknek az esetében, akiket azért takarítanak el, mert a meggondolatlan, helytelen cselekedeteikkel súlyosan akadályozták és megzavarták a gyülekezet munkáját, vajon összhangban van-e az alapelvekkel, hogy Isten háza így eltakarítja őket? (Igen.) Teljes mértékben összhangban van az alapelvekkel; ez a legcsekélyebb mértékben sem igazságtalanság velük szemben. Az Istenhez és a kötelességük végzéséhez való hozzáállásuk olyan, hogy bármikor képesek elhagyni és elárulni őket. Ez elegendő annak bizonyítására, hogy szívükben a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődnek a pozitív dolgok iránt. Oly sok éve hisznek Istenben, és oly sok prédikációt hallgattak meg, mégsem tudja sem az Istenben való hit egyetlen igazsága, sem Isten választott népének egyetlen tapasztalati tanúságtétele megtartani a szívüket. Egyetlenegy dolog sem érdekli őket ezek közül, nem érinti meg őket, és nem éreznek kötődést irántuk. Ez az ő emberi mivoltuk lényege, vagyis hogy a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődnek a pozitív dolgok iránt. Akkor hát mi iránt érdeklődnek? Az evés, ivás és szórakozás iránt, a testi örömök, a gonosz irányzatok és a Sátán filozófiái iránt érdeklődnek. Különösen érdeklődnek a társadalom minden negatív dolga iránt; csak az igazság és Isten szavai nem érdeklik őket. Ezért képesek bármikor elhagyni Isten házát. A legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket Isten szavainak gyakori olvasása vagy az igazság gyakori közlése Isten háza összejövetelein. Különösen visszataszítónak találják a kötelességvégzést, sőt azt gondolják, hogy azok, akik a kötelességüket végzik, mind bolondok. Miféle mentalitás és miféle emberi mivolt ez? Nem érdekli őket az igazság vagy az, hogy Isten megmenti az embereket, és egyáltalán nem éreznek kötődést a gyülekezeti élethez. Bár nyíltan nem ítélték meg vagy kárhoztatták Isten szavait, több éven át hallgattak prédikációkat anélkül, hogy egy csöppnyi igazságot is megértettek volna – ez egyértelműen problémát jelez. Nincs olyan ember, aki egyszerre mind a pozitív, mind a negatív dolgokat utálná. Amennyiben nem szereted a pozitív dolgokat, akkor a negatív dolgok iránt fogsz különösen érdeklődni. Ha különösen érdeklődsz a negatív dolgok iránt, akkor biztosan nem fogsz érdeklődni a pozitív dolgok iránt. Ez a fajta ember a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődik a pozitív dolgok iránt, így Isten házában nincs semmi, amihez kötődne, semmi, amit szeretne vagy amire vágyna. A világ gonosz irányzatai, a pénz, a hírnév és nyereség, a hivatalnokság, a meggazdagodás, valamint a különféle népszerű eretnekségek és téveszmék azok, amik a leginkább érdeklik. Szíve a világé, nem Isten házáé, ezért képes bármikor távozni. Isten házának és a gyülekezeti életnek az elhagyása nem ébreszt benne megbánást, gyötrelmet vagy fájdalmat, hanem inkább teljes megkönnyebbülést hoz. Azt gondolja magában: „Végre többé nem kell mindennap prédikációkat és az igazságról szóló közléseket hallgatnom, többé nem kell, hogy ezek a dolgok korlátozzanak. Most már bátran hajszolhatom a hírnevet és nyereséget, a pénzt, a szép nőket és a személyes kilátásaimat. Végre aggodalom nélkül, bátran hazudhatok és becsaphatok másokat, terveket és mesterkedéseket vihetek véghez, és mindenféle elvetemült taktikát gyakorolhatok. Bármilyen eszközt használhatok az emberekkel való érintkezésre!” A prédikációk hallgatása és az igazságról való beszélgetés Isten házában fájdalmas számukra, és Isten házának elhagyása megkönnyebbülésnek tűnik. Ez azt jelenti, hogy ezek a pozitív dolgok nem azok, amire a szívüknek szüksége van. Amire szükségük van, azok mind a világ és a társadalom dolgai. Ebből világos, hogy a gyülekezet elhagyásának oka közvetlenül kapcsolódik a törekvéseikhez és a preferenciáikhoz.

Milyen a természetlényege azoknak az embereknek, akik bármikor képesek elhagyni Isten házát? Látjátok már, hogy milyen? (Igen. Ők azok a fajta emberek, akik álhívők. Legtöbbjük újraszületett fenevad, mindannyian zavaros fejű egyének, agy és gondolatok nélkül.) Így van. Nem értik a hit dolgait. Nem értik, miről is szól valójában az emberi élet, milyen utat kellene az embereknek követniük, mi az, amit a legértelmesebb csinálni, milyen gyakorlási alapelveket kellene betartaniuk, amikor a magatartásukról van szó, és így tovább, és nem is akarják keresni az igazságot, hogy rájöjjenek ezekre. Mit szeretnek hajszolni? Egész nap azon jár az eszük, mit tehetnének, hogy haszonra tegyenek szert, és másoknál különb életet élvezhessenek. Vannak, akik akkor kezdenek hinni Istenben, amikor alkalmazottak a kinti világban. Amint azonban előléptetik őket felügyelővé vagy vezetővé, illetve főnökökké válnak, felhagynak a hittel. Amikor a testvérek kapcsolatba lépnek velük, azt mondják: „Most már státusszal és hírnévvel rendelkező ember vagyok, társadalmi rangom van. Veletek együtt hinni istenben túl megalázó. Maradjatok tőlem távol, és többé ne keressetek! Törölhettek a névsorból vagy kiközösíthettek, ha akartok. Mindenesetre az istenben való hitem fejezete lezárult, és többé semmi közöm hozzátok!” Látjátok, mit mondanak? Miféle emberek ők? Még mindig felvennétek velük a kapcsolatot? (Nem.) Ilyen nyersen fogalmaztak, néhány gyülekezetvezető mégis még mindig sajnálatosnak tartja, amikor látja távozni őket, és többször is megpróbálja meggyőzni őket: „Olyan jó képességed van, sőt korábban vezető és dolgozó is voltál. Csak azért bocsátottak el, mert nem törekedtél az igazságra. Ha szorgalmasan törekszel az igazságra, biztosan meg fogsz menekülni, és a jövőben kétségtelenül oszlop, támasz leszel Isten házában!” Minél többet mondják ezt a vezetők, annál inkább taszítja ez a másik felet. Néhány gyülekezetvezető zavaros fejű és hiányzik belőle a tisztánlátás; ezt az embert előléptették a világban, ezek a vezetők mégis még mindig irigylik őt, és kapcsolatokat akarnak kiépíteni vele – nem az önbecsülés hiányát mutatja ez? Azok, akik értik az igazságot, tisztán látják ezt az ügyet: a társadalomban történt előléptetés nem jó jel; nem ez a helyes út, amelyen az embernek járnia kell! Vannak, akik felhagynak az Istenben való hittel, amint egy kis státuszt szereznek a társadalomban – ez csak felfedi őket, és azt bizonyítja, hogy nem olyan emberek, akik őszintén hisznek Istenben és szeretik az igazságot. Ha őszinte hívők lennének, még akkor sem hagynák el Istent, ha előléptetnék őket és ígéretes jövőjük lenne a társadalomban. Most, hogy elárulták Istent, van-e bármi szükség arra, hogy a gyülekezet felvegye velük a kapcsolatot és munkálkodjon rajtuk? Nincs rá szükség, mert az álhívő mivoltuk már feltárult. Azzal, hogy nem hisznek Istenben, ők azok, akik veszítenek – egyszerűen nem övék az áldás. Csak nyomorult lények; ha még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy bevond őket az Istenben való hitbe, az nem ostobaság? Minél inkább próbálod így bevonni őket, annál inkább lenéznek téged. Azt hiszik, hogy mindazok, akik Istenben hisznek, alacsony társadalmi státuszú és képesség híján lévő emberek. Ezért különösen arrogánsak és önelégültek, mindenkit megvetéssel néznek. Ha valaki aggodalmat mutat irántuk vagy törődik velük, azt úgy tekintik, mintha a kegyeiket keresné. Miféle mentalitás ez? Ez arra való képtelenség, hogy helyesen tekintsenek a testvérekre. Olyasvalakik ők, akik őszintén hisznek Istenben? Amikor ilyen típusú emberrel találkozol, el kell utasítanod őt. Amint azt mondják: „Most már főfelügyelő vagyok. Többé ne keressetek. Ha továbbra is kapcsolatba akartok lépni velem, ellenetek fordulok! Különösen ne gyertek a cégemhez és ne hozzatok kínos helyzetbe – semmi közöm azokhoz, akik hisznek istenben!” – amint ezeket a szavakat kimondják, azonnal távozzatok, töröljétek őket a névsorból, és soha többé ne társuljatok ilyen emberrel. Attól félnek, hogy kihasználjuk a sikerüket; ezért nekünk is kell némi öntudattal rendelkeznünk. Ők virágoznak és magasabb körökbe emelkednek; nem a mi súlycsoportunkban vannak. Mi csak átlagemberek vagyunk, a társadalom alján lévő emberek. Nem kellene megpróbálnunk kapcsolatokat építeni velük – ne alacsonyítsátok le így magatokat! Vannak olyanok is, akik idősebbek, és akiknek a gyermekei luxuslakást vásárolnak a városban. Miután beköltöztek, eltűnnek a testvérek elől, mondván: „Többé ne keressetek. Ti mindannyian vidékről jöttetek. Ha ti kerestek engem, az emberek azt fogják hinni, hogy én is vidéki vagyok, hogy vidéki rokonaim vannak. Milyen kínos lenne! Tudjátok, milyen ember az én fiam? Ő egy pénzeszsák, egy gazdag ember, köztiszteletben álló férfi! Ha kapcsolatban maradtok velem, az nem lenne megalázó a fiam számára? Tehát a jövőben többé ne keressetek!” Amint ezeket a szavakat kimondják, csak válaszoljátok: „Mivel ez a hozzáállásod, megértjük. Akkor boldogságot és örömet kívánunk neked!” Abban a pillanatban, ha csak még egy szót szóltok, ostobának és egyszerűnek fogtok tűnni. Azonnal távozni a helyes dolog. Soha ne próbáljátok erővel meggyőzni az álhívőket – az csak ostoba viselkedés. Értitek? (Igen.) Mennyire ostobák tudnak lenni egyesek? Azt mondják: „Annak az embernek a fia gazdag ember, egy pénzeszsák, akinek státusza van a társadalomban. Még kormányzati tisztviselőkkel is kapcsolatban áll. Ha meggyőzzük őt, hogy továbbra is higgyen Istenben, a családja még testvéreket is vendégül láthatna!” Hogy hangzik ez az ötlet? Ha abból a szempontból gondoltok rá, hogy tekintettel vagytok a gyülekezet munkájára, a testvérekre és a biztonságra, akkor tökéletesen megfelelő. De látnotok kell, hogy őszintén hisz-e Istenben. Ha nem hajlandó hinni Istenben, és nem szeret kapcsolatban lenni a testvérekkel, te pedig mégis meg akarod győzni őt, hogy higgyen Istenben, az nem ostobaság? Ne tégy olyat, ami az önbecsülés hiányát mutatja. Isten oltalma és Isten útmutatása alatt állunk az Istenben való hitünkben. Nem számít, milyen környezetben élünk, az mind Isten szuverenitása és elrendezése alatt áll. Nem számít, milyen szenvedést viselünk el, méltósággal kell élnünk. Vannak, akik még irigylik is ezt az embert, aki elhagyta Isten házát, mondván, hogy ügyes – helyes ez a nézet? Hogyan kellene látnunk ezt az ügyet? Amint egy nagy házba költözött, felhagyott az Istenben való hittel. A társadalomban státusza és rangja van, a szívében pedig lenézi a testvéreket, úgy tekintve rájuk, mint a társadalom alján lévő emberekre, akik nem méltók arra, hogy kapcsolatba lépjen velük. Tehát nekünk kell legyen öntudatunk, és nem szabad megpróbálnunk kapcsolatokat kiépíteni az ilyen emberekkel és hízelegni nekik, igaz? (Igen.)

Ami azokat illeti, akik bármikor képesek elhagyni Isten házát, függetlenül attól, hogy álhívők-e vagy csak naplopók, hogy azért hisznek-e Istenben, hogy áldásokat nyerjenek, vagy hogy elkerüljék a csapásokat – bármi is a helyzet –, amennyiben bármikor képesek elhagyni Isten házát, és miután elmentek, taszítja őket, hogy a testvérek felvegyék velük a kapcsolatot, és még inkább taszítja őket a testvérek segítsége és támogatása, ellenségességet tanúsítva bárki iránt, aki közli velük az igazságot – az ilyen emberekkel nem kell foglalkozni. Ha ilyen típusú álhívőket fedeznek fel, őket időben le kell leplezni és ki kell takarítani. Vannak, akik talán nem szeretik az igazságot, de szeretnek jó emberek lenni, és élvezik a testvérekkel való együttélést; ez boldoggá teszi őket, és ráadásul kerülik, hogy rosszul bánjanak velük. A szívükben tudják, hogy az igaz Istenben hisznek, és hajlandóak szorgalmasan munkát végezni. Ha valóban ilyen a hozzáállásuk, szerintetek, hagyni kellene, hogy folytassák a kötelességük végzését? (Igen.) Ha hajlandóak munkát végezni, és nem zavarnak, illetve akadályoznak, akkor folytathatják a munkavégzést. De ha egy nap már nem hajlandóak munkát végezni, és el akarják hagyni Isten házát, mondván: „Elmegyek, hogy próbáljak boldogulni a világban. Többé nem fogok hinni istenben veletek. Itt nincs semmi szórakoztató, és néha, amikor felületes vagyok a kötelességem végzésében, megmetszenek. Nagyon nehéz itt lenni; el akarok menni” – kell-e az ilyen embert meggyőzni, hogy maradjon? (Nem.) Csak egy kérdést tehetünk fel neki: „Átgondoltad ezt?” Ha azt mondja: „Hosszú ideje gondolkodom rajta”, a következőt mondhatod: „Akkor a legjobbakat kívánjuk neked. Vigyázz magadra, és viszlát!” Rendben van ez a megközelítés? (Igen.) Mit gondoltok, miféle emberek ezek? Ők az a fajta, aki azt hiszi, hogy átlagon felüli, és aki utálja a világot és annak szokásait, gyakran idézve híres emberektől, mint például: „Meglebbentem a ruhám ujját, még egy felhőfoszlányt sem viszek magammal.” Azt hiszi, tiszta marad, és nem illik ebbe a világba, és némi vigaszt akar találni az Istenben való hit révén. Mindig rendkívülinek látja magát, de valójában a leghétköznapibb ember, aki csak az evésért, ivásért és szórakozásért él. Nincsenek valódi gondolatai és nincsenek valódi törekvései. Magasztosnak látja magát, mintha senki sem érthetné a gondolatait, vagy nem érhetne fel a gondolkodásmódjához. Saját szellemi horizontját magasabbnak tartja az átlagemberénél, ilyeneket mondva: „Ti mindannyian átlagemberek vagytok, de nézzetek rám – én más vagyok. Ha megkérdezed, honnan jöttem, azt mondom neked, hogy a szülőföldem messze van.” Elmondta neked, honnan jött? Tudod, hol van ez az úgynevezett „messzi” hely? Azok az emberek, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, pontosan ilyen típusúak. Úgy érzik, sehol sem találhatnak kielégülést, és mindig valamiféle irreális, homályos, illuzórikus dolgokon gondolkodnak. Nem összpontosítanak a valóságra, és nem értik, miről szól az emberi élet, vagy milyen utat kellene az embereknek választaniuk. Nem értik ezeket a dolgokat – egyszerűen csodabogarak. Ha egy ilyen típusú ember elhatározta, hogy elhagyja a gyülekezetet, és azt mondja, hogy hosszú ideje gondolkodik ezen, akkor nincs szükség meggyőzni őt a maradásról. Egyetlen szót se szóljatok többet – csak töröljétek a névsorból, és kész. Így kell kezelni az ilyen embereket; ez megfelel az emberekkel való bánásmód alapelveinek. Ezzel zárul a közlés azokról, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet.