I. Bármikor képesnek lenni a távozásra

A kilencedik megnyilvánulás: „bármikor képesnek lenni a távozásra”. Ez a fajta ember, aki bármikor képes elhagyni Isten házát, nem olyan, aki csak akkor távozik, amikor különleges helyzettel találkozik vagy amikor olyan nagy csapás éri, amely meghaladja egy átlagember tűrőképességét, túllépi a határait. Ehelyett bármikor képes távozni – még egy apró dolog is okozhatja a távozását; még egy apró dolog miatt is megtörténhet, hogy többé nem akarja végezni a kötelességét, többé nem akar hinni Istenben, és el akarja hagyni Isten házát. Ez a fajta ember szintén óriási problémát jelent. Látszólag talán valamivel jobbnak tűnik, mint a Júdásokhoz hasonló emberek, de bármikor és bárhol képes elhagyni Isten házát. Az, hogy képes lenne-e elárulni a testvéreket, bizonytalan. Mit gondoltok, megbízható ez a fajta ember? (Nem.) Tehát vannak-e elvei abban, ahogyan viseli magát? Van-e alapja az Istenbe vetett hitében? (Nincs.) Mutatja-e bármi jelét annak, hogy valóban hisz? (Nem.) Akkor miféle ember? (Álhívő.) Úgy hisz Istenben és úgy végzi a kötelességét, mintha az egész csak egy tréfa lenne. Olyan, mint aki nem a rendes teendőivel törődik: amint elmegy szójaszószt venni, meglátja az utcai akrobatákat vagy előadóművészeket, akik vidám jelenetet rendeznek, és elragadja őt az izgalom, megfeledkezik a szójaszósz vásárlásáról, és végül halogatja a fontos dolgokat. Az ilyen emberek semmihez sem ragaszkodnak sokáig; félvállról veszik a dolgokat és állhatatlanok. Az Istenbe vetett hitük is az érdeklődésükön alapul – úgy érzik, elég szórakoztató hinni Istenben, de egy ponton, amikor elveszítik az érdeklődésüket, azonnal távoznak mindenféle vonakodás nélkül. Néhányan, akik távoznak, azonnal üzletelni kezdenek, néhányan hivatali pályára lépnek, néhányan romantikus kapcsolatokba bonyolódnak és házasságra készülnek, néhányan pedig, akik gyorsan meg akarnak gazdagodni, egyenesen a kaszinóba mennek. Azt mondják, ha három napig nem látunk valakit, új szemmel kell néznünk rá. Ami azt az embert illeti, aki bármikor képes elhagyni Isten házát, ha csak egy napig nem látod, amikor újra találkozol vele, olyan, mintha egy teljesen más ember lenne. Tegnap még tisztességesen és rendesen öltözködött, jólneveltnek és elfogadható megjelenésűnek tűnt. Még könnyek között imádkozott Istenhez, azt mondva, hogy fel akarja áldozni a fiatalságát és vérét akarja ontani Istenért, meg akar halni Istenért, halálig hűséges akar lenni, és be akar menni a királyságba. Ilyen magasztos jelszavakat kiabált, de nem sokkal később elment a kaszinóba. Tegnap boldogan végezte a kötelességét, és az összejövetel alatt ragyogó arccal és izzó lelkesedéssel olvasta Isten szavait, annyira meghatódott, hogy könnyek között jajgatott. Akkor hogy lehet, hogy ma a kaszinóba futott? Késő éjszakáig játszott anélkül, hogy haza akart volna menni, remekül szórakozott és égett a lelkesedéstől. Tegnap még összejöveteleken vett részt, de ma már a kaszinóba szaladt – szóval, melyik megnyilvánulás az igazi énje? (Az utóbbi az igazi énje.) Ha valaki nem érti az igazságot, valóban nem látja át, hogy kicsoda is ez az ember. Mindkét megnyilvánulást, az előzőt és a későbbieket is, ugyanaz a személy mutatja – akkor hogy lehet, hogy úgy tűnik, mintha két különböző ember mutatná őket? Egy ilyen emberen a legtöbben nem látnak át. Azt látod, hogy Istenben hívőként gyakran jár összejövetelekre, nem követ el gonoszságot, és meglehetősen jól bírja a nehézségeket és megfizeti az árat a kötelessége végzése közben. Amikor a számítógép előtt ül, összpontosít és szorgalmas, keményen dolgozik és szívét-lelkét beleadja. Azt gondolnád, hogy olyan emberként, aki hisz Istenben, nem kellene madzsongoznia, igaz? De miután csak egy napig nem láttad, elszaladt a madzsong-szalonba vagy a kaszinóba szerencsejátékozni. És elsőrangú madzsong-játékos – egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki hisz Istenben! Teljesen összezavar téged – vajon Istenben hívő emberről van szó, vagy egy nem hívőről, aki madzsongozik? Hogyan képes ilyen gyorsan szerepet váltani? Amikor hisz Istenben, akkor vajon ott van-e Isten a szívében? (Nincs.) Csak azért hisz Istenben, hogy szórakozzon és elüsse az időt, hogy lássa, miről is szól az Istenbe vetett hit, és hogy hozhat-e boldogságot az életébe. Ha nem boldog, bármikor képes távozni. Soha nem tervezte, hogy egész életében hinni fog, és természetesen soha nem tervezte, hogy egész életében végezni fogja a kötelességét és követni fogja Istent. Akkor hát mit tervezett? Úgy gondolja, hogy ha már valóban hinnie kell Istenben, akkor az legalábbis nem akadályozhatja őt a szórakozásban, nem követelhet tőle semmiféle munkát, és mégis garantálnia kell, hogy boldog életet élhessen. Ha mindennap Isten szavait kell olvasnia és az igazságról kell beszélgetnie, akkor az nem fogja érdekelni és nem lesz boldog. Amint megunja, elhagyja a gyülekezetet, és visszaszalad a világba. Így gondolkodik: „Az élet nem könnyű, ezért az embernek nem szabad rosszul bánnia magával. A saját sorsunk urainak kell lennünk, és nem szabad sanyargatnunk a testünket. Biztosítanunk kell, hogy mindennap boldogok legyünk – csak így lehet szabadon élni. Az istenbe vetett hitet nem szabad csökönyösen folytatni. Nézd csak, milyen laza vagyok – ahol boldogság van, oda megyek én is. Ha nem vagyok boldog, elmegyek. Miért kellene kényelmetlenné tennem a dolgokat a magam számára? Az, hogy bármikor képes vagyok távozni, a legfőbb hitvallásom abban, ahogyan viselem magam »szabad szellemű hívőként« – így élni olyan kényelmes és gondtalan!” Milyen dalokat énekelnek gyakran az ilyen emberek? „Ne kérdezd, honnan jöttem, a szülőföldem messze van.” Ha nem ezt, akkor mit énekelnek még? „Miért ne élnénk szabadon most az egyszer?” Amikor úgy érzik, hogy unalmas vagy nem szórakoztató többé, gyorsan távoznak, ezt gondolva: „Miért ragaszkodnék egy helyhez, amikor oly sok látnivaló van még a világon?” Mi a másik híres mondás, amit használnak? „Miért adnék fel egy egész erdőt egyetlen fa kedvéért?” Mit gondoltok – van-e valódi hitük az ilyen embereknek? (Nincs, az ilyenek álhívők.) Ami az álhívőket illeti, mivel arról beszélünk, hogy a problémáik mind az emberi mivolt problémái, akkor pontosan mi a baj az ilyen emberek emberi mivoltával? Azt hiszitek, hogy az ilyen emberek valaha is elgondolkodtak olyan kérdéseken, mint hogy miként kellene az embereknek viselniük magukat, milyen úton kellene járniuk, vagy milyen életszemlélettel és értékrenddel kellene rendelkezniük az életük során? (Nem.) Akkor mi a probléma az ilyen ember emberi mivoltával? (Az ilyen emberből hiányzik a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és józan ész; nem gondolkodik el ilyen kérdéseken.) Ez biztos. Továbbá, hogy pontosak legyünk, az ilyen embernek nincs lelke; csak egy élőhalott. Nincsenek saját követelményei arra vonatkozóan, hogy hogyan kell viselkedni, vagy milyen úton kell járni, és nem is gondolkodik el ezeken a dolgokon. Azért nem gondolkodik el ezeken a dolgokon, mert bár külsőleg emberi megjelenése van, a lényege valójában egy élőhalott, egy üres héj. Az ilyen ember hozzáállása az emberi élet és a túlélés kérdéseihez csupán az életben való sodródás. Pontosabban, az „életben való sodródás” azt jelenti, hogy csak tengődik és várja a halált, nem tanul és tudatlan marad, a napjait evéssel, ivással és szórakozással tölti. Oda megy, ahol boldogság van, és azt csinálja, ami boldoggá és örömtelivé teszi, valamint ami kényelmes a testének. Ugyanakkor kerüli és jó távol marad mindentől, ami szenvedést okoz a testének vagy belső fájdalommal jár; egyszerűen nem akarja, hogy a teste nehézségeket éljen át. Vannak azonban olyanok, akik nehézségek elviselésén keresztül tapasztalják meg az életet. Vagy különféle dolgok átélésével és megtapasztalásával gondoskodnak arról, hogy az életük ne legyen üres, és hogy nyerjenek belőle valamit. Végül levonják a következtetést, hogy milyen úton kell járni, és milyen embernek kell lenni. Az élettapasztalatok révén sokat nyernek. Egyrészt képesek átlátni bizonyos embereken; másrészt képesek levonni a következtetést, hogy az ember milyen elvek és módszerek segítségével kezelje a különféle embereket, eseményeket és dolgokat, és hogyan kell az embernek az egész életét élnie. Függetlenül attól, hogy amit végül levonnak, az összhangban van-e az igazsággal vagy ellentmond annak, legalábbis elgondolkodtak rajta. Másrészről azok, akik bármikor képesek elhagyni Isten házát, nem érdeklődnek az igazságra való törekvés, illetve a kötelességük végzése iránt az Istenbe vetett hitükben. Mindig keresik a lehetőségeket a saját buja vágyaik és preferenciáik kielégítésére, és soha nem akarnak szorgalmasan elsajátítani egy szakmai készséget a kötelességük végzésében, nem akarják jól végezni a kötelességüket, illetve nem akarnak értelmes életet élni. Csak olyanok akarnak lenni, mint a nem hívők, boldogok és örömteliek mindennap. Így bárhová mennek, szórakozást és mulatságot keresnek, csak hogy kielégítsék a saját érdekeiket és a kíváncsiságukat. Ha folyamatosan egy kötelességet kell végezniük, elveszítik az érdeklődésüket, és már nincs motivációjuk a folytatáshoz. Ami az ilyen embereket illeti, az élethez való hozzáállásuk csupán az evickélés. Látszólag úgy tűnik, mintha nagyon szabadon és könnyedén élnének, nem vacakolva a dolgokon másokkal. Mindennap vidámnak és gondtalannak tűnnek, képesek alkalmazkodni a körülményekhez, bárhová is mennek. Néhányan olyannak tűnnek, mintha még a világi szokások vagy az emberi kapcsolatok konvenciói sem érintenék és korlátoznák őket, azt a külső benyomást keltve, hogy rendkívüliek és az egyszerű emberek felett állnak. De valójában a lényegük egy élőhalotté, egy lélek nélküli dologé. Azok, akik hisznek Istenben, de bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, soha nem tartanak ki semmiben sokáig – csak átmeneti lelkesedést tudnak fenntartani. A lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek azonban mások. Nem számít, milyen kötelességet végeznek, komolyan tanulják azt, és arra törekszenek, hogy jól végezzék. Képesek valamit elérni és értéket teremteni. Egyrészt képesek elnyerni a körülöttük lévők elismerését, ugyanakkor magabiztosnak érezhetik magukat belül, látva, hogy képesek valamit tenni, és hasznos emberek, nem pedig értéktelenek. Ez a minimum, amit egy normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember elérhet. De ami azokat illeti, akik csak sodródnak az életben, ők soha nem gondolkodnak el ezeken a dolgokon. Bárhová mennek, csak esznek, isznak és szórakoznak. Külsőleg talán úgy tűnik, hogy nagyon szabadon és könnyedén élnek, de valójában az ilyen embereknek nincsenek gondolataik a fejükben. Semmiben sem komolyak, amit tesznek; mindig felületesek és rövid életű lelkesedés motiválja őket, soha nem érnek el semmit. Egész életükben csak evickélni akarnak, és bárhová mennek, ugyanezt a hozzáállást viszik magukkal – még az Istenbe vetett hitük sem kivétel ez alól. Láthatod, hogy egy bizonyos időszakban úgy tűnik, mintha meglehetősen komolyan vennék a kötelességük végzését, és képesek lennének elviselni a nehézségeket és árat fizetni, de nem számít, ki mutat rá a problémáikra, vagy ki mondja meg nekik, hogyan kell csinálni a dolgokat, soha nem veszik komolyan, és egyáltalán nem fogadják el az igazságot. Egyszerűen úgy csinálják a dolgokat, ahogy akarják – amíg boldogok, addig nekik megfelel. Ha pedig nem boldogok, elmennek szórakozni, senki tanácsára nem hallgatva. A szívükben ezt gondolják: „Úgysem terveztem soha hosszú távon hinni istenben.” Ha valaki megmetszi őket, képesek azonnal távozni. Ez az egyik megnyilvánulása azoknak az embereknek, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet.

Azoknak, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, van egy másik megnyilvánulási formájuk is. Vannak olyan emberek – nem számít, hány éve hisznek Istenben, nem számít, hogy látszólag van-e alapjuk vagy sem, és nem számít, milyen kötelességet végeztek korábban –, akik amint olyan különleges körülménnyel találkoznak, amely a saját személyes érdekeiket érinti, egyszerűen csak fogják magukat és eltűnnek. Bármikor előfordulhat, hogy mások elveszítik velük a kapcsolatot, és többé nem látják őket a gyülekezetben, miközben fogalmuk sincs, mi történik velük. Vannak, akik abbahagyják a kötelességük végzését és randizni kezdenek, amikor egy másik nembeli emberrel találkoznak, aki megpróbálja elcsábítani őket, teljesen elérhetetlenné válva. Másoknak a gyermekeik elérték a házasulandó kort, és lefoglalja őket a gyermekeik házasságának intézése, többé nem végzik a kötelességüket, és nem vesznek részt az összejöveteleken. Nem számít, ki keresi őket, az ajtónál elküldik. Egyesek, amikor a szüleik vagy házastársuk beteg és kórházban van, vagy valami komoly dolog történik, illetve váratlan katasztrófa éri az otthonukat – ha ők valódi istenhívők –, magyarázatot adnak, mondván: „Mostanában otthon voltak dolgaim, amelyekkel foglalkoznom kell, ezért nem tudok összejövetelekre járni. Szabadságot kell kérnem, és ha találtok valakit, aki alkalmas, kérlek, haladéktalanul vegye át ideiglenesen a kötelességemet.” Legalábbis értesítenek és magyarázatot adnak. De azok, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, szó nélkül megszakítják a kapcsolatot a gyülekezettel, és nem számít, a testvérek hogyan próbálkoznak, nem tudnak kapcsolatba lépni velük. Nem arról van szó, hogy nincs módjuk a kapcsolattartásra – bármilyen módszerrel elérhetők lennének –, de egyszerűen nem akarnak kapcsolatba lépni a testvérekkel, illetve válaszolni nekik. Azt mondják: „Miért kellene kapcsolatba lépnem veled? Önként végzem a kötelességemet; nem kapok érte fizetést. Ha el akarok menni, elmegyek! Ha otthon történik valami, az az én magánügyem. Nem vagyok köteles tájékoztatni téged, és neked sincs jogod tudni róla!” Vannak, akik egy-két hónapra elmennek, majd visszajönnek és jelentkeznek anélkül, hogy egyáltalán zavarban lennének, mintha mi sem történt volna. Mások két-három évre elmennek, és teljesen elérhetetlenek. A gyülekezetben lévők, nem ismerve a helyzetet, azt gondolják, hogy mivel ez a személy már sok éve hisz Istenben, lehetetlen, hogy elhagyja a gyülekezetet. Azt feltételezik, hogy valami váratlan dolog történhetett, és aggódnak, hogy vajon a KKP letartóztatta-e. Valójában azonban csak arról van szó, hogy az illető többé nem akar hinni Istenben, és anélkül távozott, hogy értesítette volna a testvéreket. Vannak, akik körülbelül tíz napra elmennek, majd visszajönnek; ez nem jelenti azt, hogy felhagytak a hittel. Vannak, akik elmennek, majd két-három évig távol maradnak – mondanátok, hogy ők felhagytak a hittel? (Igen.) Valóban felhagytak a hittel, és törölni kell őket a névsorból. Ez nem egy átlagos távozás; felhagytak a hittel. Emberi szemszögből ezt úgy hívják, hogy többé nem hisznek. Hogyan tekinti ezt Isten? Isten szemében ezt úgy hívják, hogy megtagadják Istent, nem követik Istent, és elutasítják Istent. Az ő szemszögükből nézve azonban azt gondolják: „Nem utasítottam el istent; a szívemben még mindig hiszek istenben!” Látjátok? Csak úgy könnyedén lesöprik. Vannak olyanok is, akik csak azért hagynak fel az összejövetelek látogatásával és a kötelességük végzésével, mert rossz a hangulatuk vagy belül zaklatottnak érzik magukat, mert úgy gondolják, hogy a kötelesség végzése túl nehéz és fárasztó, vagy mert egy kicsit megmetszették őket. Távoznak anélkül, hogy egyáltalán bármit is megmagyaráznának a náluk lévő munkáról, mondván: „Senki se keressen. Nem vagyok boldog, és nem akarok többé hinni!” Amikor felzaklatják magukat, az egy-másfél évig is eltarthat. Igazán nagy a haragjuk – egy-másfél évig sem tudnak kikeveredni belőle! Vannak, akik a gyülekezetben vezetői és dolgozói munkát vállalnak, de nemcsak hogy nem végzik jól a munkát, hanem meggondolatlanul gaztetteket is elkövetnek, akadályozva és megzavarva a gyülekezet munkáját. Később a testvérek nem választják meg őket, és a közösségben fel is ismerik és leleplezik őket. Így elkezdenek gondolkodni: „Ez most egy engem bíráló ülés? Csak nem végeztem jól a munkát, tényleg olyan nagy ügy ez? Miért beszélgetnek és lepleznek le engem így? Ennyi évem alatt soha nem szenvedtem ilyen sérelmet! Mielőtt istenben hittem, mindig én feddtem meg másokat; soha senki nem feddett meg engem. Mikor szenvedtem én valaha ilyen nehézséget? Mindannyian piszkáltok engem, megaláztok. Nem hiszek többé!” És csak úgy felhagynak a hittel. Akik ezt mondják, nemcsak fiatalok – vannak köztük olyanok is, akik nyolc-tíz éve hisznek Istenben és a negyvenes-ötvenes éveikben járnak, mégis képesek ilyeneket mondani, amikor boldogtalanok. Van az ilyen embereknek helyük Isten számára a szívükben? Az Istenben való hitet tekintik az élet legfontosabb dolgának? Normális dolog, ha az ember egy kicsit negatívnak és gyengének érzi magát, amikor megmetszik, vagy amikor katasztrófákkal vagy kudarcokkal találkozik, de ezek a dolgok nem vezethetnek odáig, hogy valaki ne higgyen Istenben. Az ilyen emberek nem őszinte istenhívők. Az őszinte istenhívők még akkor is kitartanak a hitükben, ha letartóztatják és üldözik őket – csak ők azok az emberek, akiknek van bizonyságtételük. Egyesek, amikor egy kis természeti csapással találkoznak, és a testvérek vagy nem tudnak róla, vagy egy kicsit későn értesülnek, és nem segítenek nekik időben, elkezdenek gondolkodni: „Nehézségeim vannak, és senki sem figyel rám. Tehát lenéznek engem! Az istenben való hitnek nincs értelme. Nem hiszek többé!” Mindössze egy ilyen apró ügy miatt képesek felhagyni az Istenben való hittel. Ez az egyik megnyilvánulása azoknak az embereknek, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet.

Ami azokat illeti, akik bármikor képesek elhagyni a gyülekezetet, van egy másik helyzet is. A KKP, hogy a maga oldalára állítsa őket, jó munkát ajánl nekik, ezt mondva: „Semmit sem keresel azzal, hogy istenben hiszel. Milyen kilátásaid lehetnének? Találtunk neked egy állást egy külföldi cégnél, magas havi fizetéssel, jó juttatásokkal és munkavállalói biztosítással. Az istenhitben nincs jövőd; jobb dolgozni, pénzt keresni és jó életet élni.” Végül elhagyják a gyülekezetet, és dolgozni mennek. Valaki azt mondja: „Tegnap ez az ember még a kötelességét végezte a gyülekezetben. Ma miért csomagolt össze, és ment el?” Dolgozni és pénzt keresni mennek; többé nem hisznek Istenben. Szó nélkül távoznak, és attól kezdve külön utakon járnak a testvérektől, más útra tért emberekké válnak. Hírnevet és nyereséget akarnak hajszolni, magasra törni és kiemelkedni, és többé nem hisznek Istenben. Vannak olyanok is, akik az evangélium hirdetése közben találkoznak valakivel, aki tetszik nekik, kapcsolat alakul ki köztük, és elmennek, hogy együtt éljék a napjaikat. Nemcsak hogy a kötelességük végzését hagyják abba, de még az Istenben való hittel is felhagynak. Otthon a szüleik még mindig nem tudnak semmit, azt hiszik, hogy Isten házában végzik a kötelességüket. Valójában már régen eltűntek – ki tudja, talán már gyermekeik is születtek. A kötelesség végzése oly fontos, mégis képesek egy olyan kulcsfontosságú munkát is elhagyni, mint az evangélium hirdetése. Amikor találkoznak valakivel, aki tetszik nekik, vagy valakivel, akinek ők tetszenek, az illető néhány egyszerű csábító és kecsegtető szava elegendő ahhoz, hogy elvezesse őket. Olyan könnyelműek és lezserek, hogy bármikor és bárhol képesek elhagyni Istent és elárulni Istent. Nem számít, hány éve hisznek az ilyen emberek Istenben, vagy mennyi prédikációt hallgattak, még mindig nem értenek egy csepp igazságot sem. Számukra az Istenben való hit egyszerűen nem fontos, és a kötelességük végzése sem számít – az áldások elnyerése érdekében úgy érzik, nincs más választásuk, mint megtenni ezeket a dolgokat. Amint személyes ügyük vagy családi problémájuk adódik, képesek csak úgy elmenni. Amikor egy kis természeti csapással találkoznak, képesek csak úgy felhagyni a hittel. Bármi megzavarhatja az Istenben való hitüket; bármilyen ügy miatt negatívvá válhatnak, és feladhatják a kötelességüket. Miféle emberek ők? Ez a kérdés valóban mély elgondolkodást érdemel!