A különféle gonosz emberek felismerésének mércéi és alapjai

II. Az ember emberi mivolta alapján

Ezután folytatjuk a beszélgetést a vezetők és a dolgozók tizennegyedik felelősségéről: „Mindenféle gonosz ember és antikrisztus azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása.” A mindenféle gonosz ember felismerésére szolgáló mércék három fő kategóriába vannak felosztva. Korábban már beszélgettünk arról, hogy milyen céllal hisz valaki Istenben, majd áttértünk az emberi mivoltukra. Az emberi mivolt tekintetében is sokféle megnyilvánulást kategorizáltunk. Melyek azok a különböző megnyilvánulások, amelyekről már beszélgettünk? Olvassátok el. (A mindenféle gonosz ember felismerésére szolgáló második tétel az emberi mivoltra vonatkozik. Első: a tények és a valótlanságok hamis színben feltüntetésének kedvelése; második: mások kihasználásának kedvelése; harmadik: züllöttség és féktelenség; negyedik: bosszúvágy; ötödik: arra való képtelenség, hogy az ember vigyázzon a szájára.) Az ötödik pontig jutottunk el a beszélgetésben, amely az arra való képtelenségről szól, hogy az ember vigyázzon a szájára. Függetlenül attól, hogy az emberi mivolt konkrét megnyilvánulásairól vagy más dolgokról beszélgetünk, mint már mondtam, ez más-más hatással lesz a különböző típusú emberekre. Az igazságra törekvők önmaguk vizsgálatára fognak összpontosítani, miután meghallgatták; az Én közlésemhez fogják mérni magukat, és proaktív, valamint pozitív lesz a belépésük. Azonban azok, akik nem törekednek az igazságra, például a munkások, ők csak meghallgatják és kész. Nem veszik a szívükre, illetve nem teljes szívükkel figyelnek. Néha képesek még el is aludni a prédikációk hallgatása közben. Nem tudják befogadni, sőt azt gondolják: „Mi értelme ezeket a triviális dolgokat hallgatni? Időpocsékolás – még az aktuális munkámat sem fejeztem be!” Ők mindig a fáradozással járó munkákkal vannak elfoglalva. Különösen lelkesek és odaadók a fáradozás iránt, hűséget tanúsítanak, de egyszerűen nem tudnak energiát gyűjteni az igazságot érintő ügyekre. Ez világosan feltárja, hogy az ilyen embereket nem érdekli az igazság; ők megelégednek a puszta fáradozással. Van egy másik csoport is, akik ugyanezt a hozzáállást képviselik, függetlenül attól, hogy Isten háza miként közli az igazságot: „Én egyszerűen ellenálló és ellenséges vagyok. Még ha rá is mutatsz a problémáimra, és leleplezed a megnyilvánulásaimat, a feltárulásaimat és a beállítottságaimat, akkor sem fogok odafigyelni, és nem fogom komolyan venni. Na és akkor mi van, ha mások tudják, hogy lelepleződök?” Továbbra is csak szégyentelenül dacolnak és ellenkeznek, ami jóvátehetetlen. Mindazonáltal az emberek különböző típusainak megnyilvánulásai megkülönböztethetők. Az igazság – akár azok számára, akik törekednek rá, akár azok számára, akik hajlandóak fáradozni, de az igazságot nem szeretik, akár azok számára, akiket taszít és idegenkednek tőle – kétélű kardként, próbakőként működik. Mérni tudja az emberek igazsághoz való hozzáállását, és az utat is, amelyen járnak.

F. Észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés, miközben senki sem meri provokálni őket

Korábban beszélgettünk arról, hogyan lehet felismerni a különféle gonosz emberek öt megnyilvánulását. Ma a hatodikkal folytatjuk a beszélgetést. A hatodik szintén egy gonosz embertípus megnyilvánulása, illetve, még ha nem is tartják az emberek ezt a típust gonosznak, mégis mindenkinek ellenszenves. Miért van ez? Azért, mert ezeknek az embereknek nincs lelkiismeretük és józan eszük, hiányzik belőlük a normális emberi mivolt, és a velük való érintkezés különösen kellemetlen és nehézkes, taszítást váltanak ki. Milyen konkrét megnyilvánulásaik vannak ezeknek az embereknek? Észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés, miközben senki sem meri provokálni őket. Vannak ilyen emberek a gyülekezetben? Bár nem sokan, de biztosan vannak. És mik a konkrét megnyilvánulásaik? Szokásos körülmények között ezek az emberek képesek normálisan végezni a kötelességeiket és egészen normálisan érintkezni másokkal; nem látsz rajtuk ádáz beállítottságot. Amikor azonban a cselekedeteik ellenkeznek az igazság alapelveivel és megmetszik őket, dühbe gurulnak, teljesen elutasítják az igazságot, miközben kifinomult kifogásokat gyártanak maguknak. Hirtelen rájössz, hogy olyanok, mint egy tüskékkel borított sündisznó, egy érinthetetlen tigris. Azt gondolod: „Olyan régóta érintkezek ezzel az emberrel, azt gondolva róla, hogy jó az emberi mivolta, megértő, és könnyű beszélgetni vele; azt hittem, hogy képes elfogadni az igazságot. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen észszerűtlen és szándékosan problémás. A jövőben óvatosabbnak kell lennem, amikor érintkezek vele, kerülni fogom a vele való kapcsolatot, hacsak nem feltétlenül szükséges, és távolságot tartok tőle, hogy ne provokáljam.” Láttatok már ilyen embereket, akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak? Akik megértik őket, általában tudják, milyen félelmetesek, és különös udvariassággal és óvatossággal beszélnek velük. Különösen amikor beszélsz velük, semmiképpen sem szabad megbántanod őket, mert az végtelen bonyodalmakhoz vezet velük kapcsolatban. Néhányan azt kérdik: „Mégis kik ezek a faragatlan emberek? Még nem találkoztunk velük.” Ebben az esetben tényleg beszélnünk kell erről. Például, miközben a testvérek beszélgetnek egymással a tapasztalataikról, amikor valaki megemlíti a romlott állapotát vagy a személyes nehézségeit, elkerülhetetlen, hogy a többiek együttérezzenek vele, hiszen hasonló tapasztalatokat vagy érzéseket éltek át. Ez teljesen normális. Miután meghallgatta az ember, azt gondolhatja: „Nekem is voltak ilyen tapasztalataim, úgyhogy beszélgessünk együtt erről a témáról. Hallani szeretném, te hogyan mentél keresztül rajta. Ha a közlésedben van világosság, és olyan problémára vonatkozik, amellyel én is küzdök, akkor elfogadom, és a tapasztalataid és az utad alapján fogok gyakorolni, hogy lássam, milyen eredményeket hoz.” Csak egy olyan embertípus van, amely, hallva másokat önmaguk megismeréséről beszélni és saját romlottságukat és csúfságukat nyíltan felmutatni, azt hiszi, hogy ez közvetve őt is leleplezi és elítéli, és nem tud uralkodni magán, hanem az asztalra csap és dühbe gurul: „Kiben nincs romlottság? Ki él légüres térben? Én úgy látom, a ti romlottságotok még az enyémnél is rosszabb! Miféle alkalmassággal rendelkeztek ti ahhoz, hogy rám célozgassatok, hogy leleplezzetek? Úgy látom, csak meg akarjátok nehezíteni nekem a dolgokat, ki akartok rekeszteni engem! Nem csak azért van ez, mert én vidéki vagyok, és nem tudok kedveskedő szavakat mondani, hogy hízelegjek nektek? Nem azért van, mert nincs olyan magas végzettségem, mint nektek? Még isten se néz le engem, akkor nektek mi jogotok van lenézni?” A többiek azt mondják: „Ez egy normális beszélgetés, nem ellened irányul. Hát nem ugyanolyan mindenki romlott beállítottsága? Amikor valami témáról beszél valaki, és megemlíti saját romlott állapotát, akkor elkerülhetetlen, hogy mások is hasonló állapotban találják magukat. Ha úgy érzed, hogy ugyanezen az állapoton osztozol, akkor te is beszélhetsz a tapasztalataidról.” Ő így válaszol erre: „Így volna? Egyetlen embertől még el tudnám viselni az ilyen közlést, de miért álltok össze ketten-hárman engem megfélemlíteni? Gondoljátok, hogy velem könnyen erőszakoskodhattok?” Minél többet beszél, annál felháborítóbbak a szavai, ugye? (Igen.) Van-e józan eszük az ilyen embereknek, hogy ilyeneket mondanak? (Nincs.) Ha valóban úgy gondolod, hogy mások beszélgetésének témája téged vesz célba, akkor ezt megvitathatod, vagy beszélgethetsz erről a témáról; kérdezd meg egyenesen, hogy rád céloznak-e, ahelyett, hogy előrángatod a paraszti származásodat, az alacsonyabb iskolai végzettségedet vagy azt, hogy mások lenéznek téged. Mi értelme ezeket a dolgokat mondani? Ez nem csak üres fecsegés a helyesről és a helytelenről? Ez vajon nem észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés? (De igen.) Nem gondoljátok, hogy az ilyen emberek szörnyűek? (De igen.) Miután ilyen jelenetet rendezett, mindenki tudja, milyen ember ő, és a későbbi összejöveteleken folyó beszélgetések során mindig óvatosan kell beszélniük, és figyelemmel kell kísérniük az arckifejezését. Ha elkomorodik az arca, a többiek már haboznak beszélni, és mindenki feszeng beszélgetés közben az összejöveteleken. Hát nem az észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedése idézte elő ezt a korlátozást és zavarást? (De igen.) Akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak, azokkal nem lehet érvelni; az ilyen emberek nem fogadják el az igazságot, és lehetetlen megmenteni őket.

Az ilyen típusú embernek, aki észszerűtlen és szándékosan problémás, más megnyilvánulása is van. Némelyek mindig azt mondják az összejöveteleken: „Többé nem viselkedhetek felületesen. Az igazság gyakorlására kell összpontosítanom; a tökéletességre kell törekednem. Természetesen törekszem a kiválóságra. Bármit teszek, azt jól kell csinálnom.” Beszélni beszélnek róla, de a valóságban továbbra is felületesen viselkednek a kötelességük végzése során, és a kötelességvégzésükkel sok probléma van, messze nem éri el az Isten melletti tanúságtétel hatását. Amikor a vezetők rámutatnak a kötelességvégzésükben felmerülő problémákra és megmetszik őket, azonnal dühbe gurulnak, azt mondva: „Tudtam! Mindannyian megítéltek a hátam mögött, azt mondjátok, hogy nem elég jók a szakmai képességeim. Hát nem egyszerűen arról van szó, hogy mindannyian lenéztek engem? Csak egy apró hiba volt, semmi több. Szükséges így megmetszeni engem? Különben is, ki nem hibázik? Azt mondod, hogy felületesen viselkedek – te talán soha nem voltál felületes a munkádban? Alkalmas vagy te arra, hogy kritizálj engem? Az én együttműködésem nélkül ki tudná vállalni ezt a munkát közületek?” Mit gondoltok az ilyen emberekről? Bármit is tesznek, nem hagyják, hogy abban bárki rámutasson a hiányosságaikra vagy javaslatokat tegyen; még a jogos metszést sem fogadják el. Bárki is szóljon nekik, ők ellene fordulnak és ellenkeznek vele, észszerűtlen szavakat mondanak, még azt is állítják, hogy lenézik őket, vagy hogy terrorizálják őket, mert egyedül vannak és tehetetlenek, vagy más hasonlókat. Ez talán nem kezelhetetlen, észszerűtlen és szándékosan problémás viselkedés? Még olyanok is vannak, akik a megmetszésük után elhagyják a kötelességüket: „Nem csinálom tovább ezt a munkát. Ha ti meg tudjátok csinálni, csak rajta! Akkor majd meglátom, hogy nélkülem is tudjátok-e folytatni a munkát!” A testvérek megpróbálják meggyőzni őket, de ők nem hallgatnak rájuk. Amikor a vezetők és a dolgozók közlik velük az igazságot, ők akkor sem hajlandók elfogadni, hanem elkezdenek fölényeskedni és elhagyják kötelességüket. Az összejöveteleken duzzognak, nem olvassák Isten szavait, nem is vesznek részt a beszélgetésben, mindig utolsóként érkeznek és elsőként távoznak. Amikor távoznak, trappolnak a lábukkal és becsapják az ajtót, a legtöbb ember pedig nem tudja, hogyan bánjon velük. Amikor ilyen emberekkel történik valami, ostoba érvekkel és értelmetlen dolgokkal állnak elő, kezelhetetlenné válnak, sőt hajigálnak is dolgokat, teljesen érzéketlenné válnak az észérvekre. Néhányuknak még súlyosabb megnyilvánulásai vannak – ha a testvérek nem üdvözlik őket, akkor elégedetlenek lesznek, és az összejöveteleken megragadják az alkalmat a siránkozásra: „Tudom, hogy mindannyian lenéztek engem. Az összejövetelek során mindannyian csak isten szavainak megbeszélésére és saját tapasztalati megértéseitek megvitatására összpontosítotok. Velem senki sem törődik, senki nem mosolyog rám, és senki nem búcsúzik el tőlem, amikor távozom. Hát milyen hívők vagytok ti? Nektek aztán tényleg nincsen emberi mivoltotok!” Ilyen hisztit rendeznek a gyülekezetben. Akár a legapróbb dolgok miatt is dühbe gurulnak, minden felgyülemlett sérelmüket kiadva magukból. Nyilvánvalóan felfedik a saját romlott beállítottságukat, de nem gondolkodnak el magukon, nem is ismerik önmagukat, és nem vágynak törekedni a változásra vagy az igazságra. Inkább másokban keresik a hibát, különféle kifogásokat találnak, hogy egyensúlyba hozzák a saját pszichéjüket – és mindeközben keresik a lehetőségeket, hogy kiadják magukból a sérelmeiket. Ennél is fontosabb az a céljuk, hogy minél több ember figyeljen fel rájuk és féljen tőlük, hogy így némi tekintélyre és figyelemre tegyenek szert az emberek körében. Az ilyen emberek annyira problémásak! Bármit is mondanak, senki nem mer nemet mondani nekik; senki nem meri őket félvállról venni; és senki nem mer megnyílni és beszélgetni velük. Még ha hibákat és romlott beállítottságokat is észlelnek bennük, senki nem mer azokra rámutatni. Az összejövetelek során, amikor mindenki beszél a személyes tapasztalatairól és arról, hogy miképpen érti Isten szavait, gondosan elkerülik ezt a személyt, mint egy „darázsfészket”, mert félnek, hogy provokálják és baj lesz belőle. Vannak, akik az összejöveteleken adnak hangot annak, hogy otthon vagy a munkában az érzéseik szerint rosszul bántak velük vagy bosszúsággal szembesültek. Egyértelműen lelki szemetesládaként és bokszzsákként használják a testvéreket. Amikor feldúltak, ontják magukból az ostoba érveket, sírnak és hisztit csapnak. Ki merne akkor az igazságról beszélgetni velük? Ha beszélgetnek velük, és egy szó véletlenül érzékeny pontjukra tapint, öngyilkossággal fenyegetőznek. Az még nagyobb baj lesz. Ilyen emberekkel nem lehet normálisan társalogni; nem lehet normális beszélgetést folytatni; nem lehet túl kedvesnek, sem túl hűvösnek lenni; nem lehet őket kerülni; nem lehet túl közel kerülni hozzájuk; és ha a testvérek nem osztoznak megfelelően az ő örömükben, az sem jó; és amikor ezek az emberek nehézségekbe ütköznek, ha a testvérek nem tudnak kellően osztozni a gyötrelmükben, akkor az sem jó. Semmi sem működik velük kapcsolatban. Bármit is tesz az ember, az bosszanthatja és feldühítheti őket. Bárhogy is bánnak velük, soha nem elégedettek. Még az Én bizonyos emberek állapotairól szóló prédikációim és beszélgetéseim is provokálhatják őket. Hogyan provokálja ez őket? Azt gondolják: „Ez nem engem leplez le? Nem is érintkeztél velem, én pedig nem mondtam neked semmit arról, amit akkor csináltam, amikor egyedül voltam. Honnan tudhattad? Valaki biztos beárult. Meg kell tudnom, ki lépett kapcsolatba veled, ki árult be, ki jelentett fel; nem fogom annyiban hagyni!” Az ilyen típusú embernek, aki észszerűtlen és szándékosan problémás, bármivel kapcsolatban lehetnek torz gondolatai, és képtelen bármit is helyesen kezelni. Vele nem lehet érvelni. A racionalitás teljesen idegen tőle, az igazságot pedig még kevésbé tudja elfogadni. A gyülekezetben maradása semmilyen hasznot nem hoz, csak kárt okoz. Ő csak kerékkötő, olyan teher, amelyet minél gyorsabban le kell rázni; azonnal ki kell tisztítani!

Kínában az Istenbe vetett hit a nagy vörös sárkány általi elnyomást és üldöztetést eredményez, és nagyon sokan vannak, akiket üldöznek és nem mehetnek haza. Egyesek azonban, amikor üldöztetésnek vannak kitéve és nem tudnak hazatérni, úgy vélik, hogy érdemeket vagy alkalmasságot szereztek. Vendéglátó családoknál laknak, és nemcsak azt várják el, hogy kiszolgálják őket – ha bármi kicsit is nem úgy történik, ahogy ők szeretnék, vagy ha honvágyuk támad, akkor jelenetet rendeznek, és a többieknek hízelegniük kell nekik, és el kell viselniük őket. Hát nem észszerűtlenek és szándékosan problémásak az ilyen emberek? Olyan sok az üldözött ember, és vendéglátó családokból nincsen sok. A testvérek szeretetből látják vendégül azokat, akik nem tudnak hazatérni. Nem hagyják, hogy az utcára kerüljenek, és megengedik nekik, hogy az ő otthonukban éljenek. Hát nem Isten kegyelme ez? Mégis, egyesek nemcsak hogy nem értékelik Isten kegyelmét, de még a testvérek szeretetét is képtelenek észrevenni. Inkább sértve érzik magukat, sőt panaszkodnak és kezelhetetlenek. A testvérek otthonában az életkörülmények valójában valamivel jobbak, mint az ember saját otthonában. Különösen az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése tekintetében még jobb is a testvérek otthonában lakni, mint az ember saját otthonában, és a testvérekkel való harmonikus együttműködés mindig sokkal jobb, mint teljesen egyedül lenni. Még ha egyes régiókban az életkörülmények kissé hiányosak is, az átlagos életszínvonallal még így is felérnek. A legfontosabb, hogy együtt élhetnek a testvérekkel, gyakran összegyűlhetnek Isten szavait enni és inni, megérthetnek több igazságot, és tudhatják, milyen célokra törekedjenek. Így hát azok, akik törekednek az igazságra, képesek megfizetni ezt az árat és elviselni ezt a szenvedést. A legtöbb embernek helytálló a hozzáállása ehhez; képesek elfogadni ezt Istentől, tudva, hogy megéri a szenvedés, és keresztül kell menniük ezen. Képesek ezt helytállóan megközelíteni. Viszont néhány kezelhetetlen, észszerűtlen és szándékosan problémás ember egyszerűen nem képes így felfogni a dolgokat. Egy hétig még talán elviseli, hogy nem mehet haza, de két hét után rosszkedvűvé válik, egy-két hónap múlva pedig kezelhetetlenné, és azt kérdezi: „Miért van az, hogy a ti családotok boldogan együtt lehet, én pedig nem mehetek haza a sajátomhoz? Nekem miért nincs szabadságom, miközben ti mindannyian jöhettek-mehettek, ahogy tetszik?” A többiek így válaszolnak: „Nem a nagy vörös sárkány általi üldözés okozza? Hát nem teljesen helyes az, hogy Isten követőiként ilyen szenvedéseket viselünk el? Mi olyan nagy dolog ebben a kis szenvedésben? A körülményeket tekintve mi ok lehet válogatósnak lenni? Ha mások képesek elviselni ezt a szenvedést, te miért nem?” Aki észszerűtlen és szándékosan problémás, az egyáltalán nem akar szenvedni. Ha elfognák és börtönbe zárnák, biztosan Júdássá válna. Mégis mennyi szenvedés jár azzal, hogy egy vendéglátó családnál él az ember? Először is, az étel ugyanúgy emberi táplálék; másodszor, senki se nehezíti meg a dolgod; és harmadszor, senki se félemlít meg. Csupán arról van szó, hogy nem mehetsz haza, hogy újra együtt legyél a családoddal – és ez a kis szenvedés egyszerűen elfogadhatatlan az észszerűtlen és szándékosan problémás emberek számára. Amikor mások az igazságot közlik vele, nem hajlandó befogadni azt, inkább ilyeneket mond: „Ne oktass ki engem ezekről a nagyszabású doktrínákról! Nem értek kevesebbet, mint te; mindezt tudom! Csak azt mondd meg, mikor mehetek haza? Mikor fogja a nagy vörös sárkány abbahagyni az otthonom megfigyelését? Mikor mehetek haza anélkül, hogy a nagy vörös sárkány letartóztatna? Ha nem tudom, mikor mehetek haza, akkor akár meg is halhatok!” Ismét jelenetet rendez, és eközben leül a földre, a lábával rugdalózva – és minél jobban rugdalózik, annál dühösebb lesz, és ez sírás-rívás kíséretében kezelhetetlen kitörésbe torkollik. A többiek azt mondják: „Halkabban! Ha így folytatod, és a szomszédok meghallják, akkor rájönnek, hogy idegenek laknak itt, ez pedig leleplez minket, nem igaz?” Azt válaszolja: „Nem érdekel, akkor is jelenetet akarok rendezni! Ti mind hazamehettek, de én nem. Ez nem igazság! Olyan jelenetet fogok rendezni, hogy ti se mehettek majd haza, pont úgy, mint én!” A kezelhetetlen kitörése nem csillapodik, és felszínre tör a rosszindulata; senki se tudja őt józan észre téríteni, senki se tudja meggyőzni. Amikor kissé javul a hangulata, lenyugszik, és abbahagyja a jelenetet. De ki tudja – bármelyik nap újra kezelhetetlenné válhat és jelenetet rendezhet. Akkor csak ki kell majd mennie sétálni és szabadon lennie, hangosan kell majd beszélnie a lakásban; folyamatosan a hazamenetele tervét fogja szövögetni. A testvérek figyelmeztetik: „Túl kockázatos hazamenni; a rendőrség kiszemelte a helyet és megfigyelés alatt tartja.” Így válaszol: „Nem érdekel, vissza akarok menni! Ha elfognak, hát elfognak! Mi ebben a nagy ügy? Legrosszabb esetben egyszerűen Júdássá válok!” Hát nem őrültség ez? (De igen.) Nyíltan megmondja, hogy hajlandó Júdás lenni. Ki merné vendégül látni? Szeretne bárki vendégül látni egy Júdást? (Nem.) Istenhívő vajon az ilyen ember? A testvérek úgy látják vendégül, mint Istenben hívőt. Ha az emberi mivolta némileg hiányos, az még elnézhető volna; az, hogy nem törekszik az igazságra, szintén elnézhető volna. Ő viszont képes ártani a testvéreknek azzal, hogy elárulja a gyülekezetet és Júdássá válik, és ezzel sok embert megfoszt a lehetőségtől, hogy hazatérjen vagy normálisan végezze kötelességeit – ki vállalhatná magára a felelősséget ezekért a következményekért? Te vendégül mernél látni egy ilyen ellenséget? Csak bajt hozol magadra azzal, hogy vendégül látod, nem igaz?

Azok az emberek, akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak, csak a saját érdekeikre gondolnak, amikor cselekszenek, és azt teszik, ami nekik tetszik. Szavaik csak ostoba viták és eretnekségek, és érzéketlenek az észérvekre. Ádáz beállítottságuk túláradó. Senki sem mer érintkezni velük, és senki sem hajlandó az igazságról beszélgetni velük, mert félnek attól, hogy bajt hoznak magukra. Mások feszült állapotban vannak, valahányszor elmondják nekik a véleményüket, attól félve, hogy ha egyetlen olyan szót is kiejtenek, ami nem tetszik nekik, vagy nincs összhangban a kívánságaikkal, akkor belekapaszkodnak abba, és gyalázatos vádakkal illetik őket. Hát nem gonoszak ezek az emberek? Nem élő démonok ők? Akiknek ádáz a beállítottsága, és a józan esze nem ép, azok mind élő démonok. És amikor valaki kapcsolatba kerül egy élő démonnal, egy pillanatnyi figyelmetlenséggel bajba sodorhatja magát. Hát nem jelentene-e nagy bajt, ha ilyen élő démonok lennének a gyülekezetben? (De igen.) Miután ezek az élő démonok kitombolták magukat, és kiadták dühüket, egy ideig talán ember módjára beszélnek, és bocsánatot kérhetnek, de azután sem fognak megváltozni. Ki tudja, mikor fog elromlani a hangulatuk, és mikor kapnak újabb dührohamot, előadva ostoba érveiket. A dühkitörésük és a kirohanásuk célpontja minden alkalommal más és más, mint ahogyan a kirohanásuk kiváltó oka és háttere is. Vagyis bármi kiboríthatja őket, bármi elégedetlenséget kelthet bennük, és bármi dührohamot és kezelhetetlen viselkedést válthat ki belőlük. Milyen szörnyű! Milyen bosszantó! Ezek a zavarodott, gonosz emberek bármikor elveszíthetik az eszüket; senki sem tudja, hogy mire képesek. Az ilyen embereket gyűlölöm a legjobban. Mindannyiukat ki kell tisztítani – mindannyiukat el kell takarítani. Nem kívánok foglalkozni velük. Zavaros a gondolkodásuk és állatias a beállítottságuk, tele vannak ostoba érvekkel és ördögi szavakkal, ha pedig valami történik velük, akkor indulatosan kiadják magukból. Néhányuk sír, amikor hangot ad az érzelmeinek, mások kiabálnak, megint mások toporzékolnak, és vannak olyanok is, akik a fejüket rázzák és a végtagjaikkal hadonásznak. Egyszerűen vadállatok, nem emberek. Néhány szakács edényeket és tálakat dobál, ha elveszíti az önuralmát; mások, akik sertéseket vagy kutyákat nevelnek, ezeket az állatokat rugdossák és verik, ha elveszítik az önuralmukat, és minden dühüket rajtuk töltik ki. Ezek az emberek, bármi is történjék, mindig haraggal reagálnak; nem higgadnak le, hogy átgondolják a dolgot, és Istentől sem fogadják el. Nem imádkoznak, illetve nem keresik az igazságot, és nem keresik a másokkal való beszélgetést sem. Ha nincs más választásuk, akkor tűrnek; ha nem hajlandók tűrni, akkor megőrülnek, ontják magukból az ostoba érveket, vádolva és elítélve másokat. Gyakran mondanak ilyeneket: „Tudom, ti mind iskolázottak vagytok, és lenéztek engem”; „Tudom, hogy a családotok vagyonos, és megvettek engem, mert szegény vagyok”; vagy „Tudom, hogy megvettek engem, mert hiányzik a hitem alapja, és megvettek engem, mert nem törekszem az igazságra”. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudatában vannak saját számtalan problémájuknak, soha nem keresik az igazságot, hogy megoldják azokat, és önmaguk megismeréséről sem beszélnek, amikor másokkal beszélgetnek. Ha a saját problémáik kerülnek szóba, elterelik a szót és hamis ellenvádakkal állnak elő, minden problémát és felelősséget másokra kennek, sőt, még panaszkodnak is, hogy viselkedésük oka az, hogy mások rosszul bánnak velük. Mintha mások okoznák a dühkitöréseiket és értelmetlen bajkeveréseiket, mintha mindenki más lenne a hibás, nekik pedig egyszerűen nem lenne más választásuk, mint hogy így viselkedjenek, és ez jogos önvédelem volna. Valahányszor elégedetlenek, elkezdik levezetni a haragjukat, és ostobaságokat beszélnek, ragaszkodnak képtelen érveikhez, mintha mindenki más tévedne, mintha egyedül ők lennének a jó emberek, és mindenki más gazember volna. Bármennyit is hisztiznek, és bármennyi képtelen érvet is hoznak fel, megkövetelik, hogy szépen beszéljenek róluk. Még ha rosszat is tesznek, megtiltják másoknak, hogy leleplezzék vagy kritizálják őket. Ha akár csak egy apró hibájukra is rámutatsz, végtelen vitákba bonyolódnak veled, és akkor búcsút inthetsz a békés életnek. Miféle ember az ilyen? Olyasvalaki, aki észszerűtlen és szándékosan problémás, aki pedig így tesz, az gonosz ember.

Az észszerűtlen és szándékosan problémás emberek általában nem követnek el jelentős alattomos vagy gonosz tetteket, de abban a pillanatban, amikor ez már érinti az érdekeiket, a jó hírnevüket vagy a méltóságukat, azonnal haragra lobbannak, dührohamot kapnak, kezelhetetlen módon viselkednek, és akár öngyilkossággal is fenyegetőznek. Mondd csak, ha egy ilyen abszurd és észszerűtlenül durva ember megjelenik egy családban, nem szenved vajon az egész család? A háztartást ilyenkor zűrzavar öntené el, tele sírással és üvöltéssel, ami elviselhetetlenné tenné az életet. Néhány gyülekezetben vannak ilyen emberek; bár lehet, hogy nem látszik, amikor minden normális, de sosem tudhatod, mikor robbannak ki és fedik fel magukat. Az ilyen emberek elsődleges megnyilvánulásai közé tartoznak többek között a dühkitörések, a képtelen érvek hangoztatása és a nyilvános káromkodás. Még ha ez a viselkedés csak havonta vagy félévente egyszer fordul is elő, akkor is nagy gondot és nehézséget okoz, különböző mértékű zavart hozva a legtöbb ember gyülekezeti életébe. Ha ténylegesen bebizonyosodik, hogy valaki ebbe a kategóriába tartozik, akkor azonnal kezelni kell, és ki kell takarítani a gyülekezetből. Egyesek talán azt mondják: „Ezek az emberek nem tesznek semmi gonoszat. Nem tekinthetjük gonosz embereknek őket; toleránsnak és türelmesnek kell lennünk velük.” Mondd csak, rendben lenne, ha nem foglalkoznánk az ilyen emberekkel? (Nem, nem lenne rendben.) Miért nem? (Mert cselekedeteik a legtöbb embernek jelentős gondot és bosszúságot okoznak, és a gyülekezeti életben is zavart okoznak.) E kimenetel alapján világos, hogy azok, akik megzavarják a gyülekezeti életet, még ha nem is gonosz emberek vagy antikrisztusok, nem maradhatnak a gyülekezetben. Ez azért van, mert az ilyen emberek nem szeretik az igazságot, hanem idegenkednek tőle, és nem számít, hány éve hisznek Istenben, vagy hány prédikációt hallgatnak, nem fogják elfogadni az igazságot. Amint valami rosszat tesznek és megmetszik őket, dührohamot kapnak és butaságokat hordanak össze. Még akkor sem fogadják el az igazságot, ha valaki közli velük. Senki sem tud velük szót érteni. Még akkor is, ha Én közlöm velük az igazságot, lehet, hogy látszólag hallgatnak, belül azonban nem fogadják el. Amikor tényleges helyzetekkel szembesülnek, továbbra is úgy viselkednek, mint mindig. Az Én szavaimra sem hallgatnak, szóval a ti tanácsaitokat még kevésbé fogadnák el. Bár ezek az emberek talán nem követnek el súlyos gonosztetteket, egy kicsit sem fogadják el az igazságot. Ha a természetlényegüket nézzük, nemcsak a lelkiismeret és a józan ész hiányzik belőlük, de észszerűtlenek és szándékosan problémásak is, és érzéketlenek az észérvekre. Elérhetik-e az ilyen emberek Isten üdvösségét? Semmiképpen sem! Az olyan emberek, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, álhívők, a Sátán szolgái. Amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan ők akarják, dührohamot kapnak, kitartóan ontják magukból az ostoba érveket, és nem hallgatnak az igazságra, bárhogyan is közlik azt. Az ilyen emberek észszerűtlenek és szándékosan problémásak, színtiszta ördögök és gonosz szellemek; rosszabbak, mint a vadállatok! Elmebetegek, akiknek nem ép a józan eszük, és soha nem képesek az igazi bűnbánatra. Minél tovább maradnak a gyülekezetben, annál több elképzelésük lesz Istenről, annál több észszerűtlen igényt támasztanak Isten házával szemben, és annál nagyobb zavart és kárt okoznak a gyülekezeti életben. Ez kihat Isten választott népének életbe való belépésére és a gyülekezeti munka normális előrehaladására. A gyülekezet munkájára gyakorolt káros hatásuk nem kisebb, mint a gonosz embereké; idejekorán ki kell takarítani őket a gyülekezetből. Egyesek azt mondják: „Nem csak arról van szó, hogy kicsit kezelhetetlen a viselkedésük? Nem érik el a gonoszság határát, szóval nem lenne jobb, ha szeretettel bánnánk velük? Ha itt tartjuk őket, talán meg tudnak változni és meg lesznek mentve.” Én mondom neked, ez lehetetlen! Nincs olyan, hogy „talán” – ezeket az embereket egyáltalán nem lehet megmenteni. Ugyanis nem képesek megérteni az igazságot, még kevésbé elfogadni azt; hiányzik belőlük a lelkiismeret és az észszerűség, a gondolkodási folyamataik abnormálisak, és még a megfelelő viselkedéshez szükséges legalapvetőbb józan észnek is híján vannak. Ezek olyan emberek, akiknek nem ép a józan eszük. Isten semmiképpen nem menti meg az ilyen embereket. Akiknek a gondolkodása valamivel normálisabb és akik jobb képességűek, ha egyáltalán nem fogadják el az igazságot, még ők sem menekülhetnek meg, nem is beszélve azokról, akiknek nem ép a józan eszük. Nem túl ostoba és tudatlan dolog az ilyen embereket továbbra is szeretettel kezelni és reményt táplálni velük kapcsolatban? Most megmondom ezt nektek: teljességgel helytálló azok kitisztítása a gyülekezetből, akik észszerűtlenek és szándékosan problémásak, és érzéketlenek az észérvekre. Ez alapvetően leállítja a gyülekezet és Isten választott népe ellen irányuló zaklatásukat. Ez a vezetők és a dolgozók felelőssége. Ha bármelyik gyülekezetben előfordulnak ilyen észszerűtlen emberek, Isten választott népének jelentenie kell őket, és amint a vezetők és a dolgozók ilyen jelentéseket kapnak, haladéktalanul kezelniük kell őket. Ez az emberek hatodik típusa – az észszerűtlen és szándékosan problémás emberek – kezelésének az alapelve.