Tizennegyedik tétel: Mindenféle gonosz ember és antikrisztus azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása (Negyedik rész)

A különféle gonosz emberek felismerésének mércéi és alapjai

Ma folytatjuk a beszélgetést a vezetők és a munkások tizennegyedik felelősségéről: „Mindenféle gonosz ember és antikrisztus azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása.” Az előző néhány alkalommal arról a többféle vonatkozásról beszélgettünk, amelyeket a vezetőknek és a dolgozóknak fel kell ismerniük, valamint azokról a főbb igazságokról, amelyeket meg kell érteniük, amikor ezt a munkát végzik; vagyis arról beszélgettünk, hogyan kell megkülönböztetni a gonosz emberek mindenféle fajtáját. Mi a gonosz emberek mindenféle fajtájának meghatározása? Ők azok, akik az Istenbe vetett hit álcája alatt beszivárognak Isten házába, mégsem fogadják el az igazságot, és megzavarják a gyülekezet munkáját is; minden ilyen ember a gonosz emberek kategóriájába tartozik. Ők azok, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania vagy ki kell zárnia, vagyis akik nem létezhetnek a gyülekezetben. Három fő mérce segítségével különböztetjük meg és boncolgatjuk a gonosz emberek mindenféle fajtáját. Mi ez a három mérce? Az első az ember Istenbe vetett hitének célja. A második az ember emberi mivolta – az ember emberi mivoltának boncolgatása, hogy a gyülekezet felismerje és tisztán lássa, hogy azok közé tartozik-e az illető, akiket ki kell takarítania. Mi a harmadik mérce? (Az ember hozzáállása a kötelességeihez.) A harmadik mérce az embernek a kötelességeihez való hozzáállása. Az első mércéről korábban már beszélgettünk. Ami a második mércét illeti – az ember emberi mivoltát –, két pontról beszélgettünk. Mi volt az első pont? (A tények és a valótlanságok hamis színben feltüntetésének kedvelése.) És a második? (Mások kihasználásának kedvelése.) E két pont a tartalma alapján elégtelennek tűnhet ahhoz, hogy ezekre a gonosz emberek megnyilvánulásaiként lehessen tekinteni, de a részletes megnyilvánulások alapján, amelyekről korábban beszéltem, ez a két embertípus évek óta úgy hisz Istenben, hogy valójában nem tértek meg; a különféle megnyilvánulásaik már zavarásokat és pusztítást okoztak a gyülekezeti életben, Isten választott népének életbe való belépésében és a kapcsolatokban Isten választott népén belül. Megnyilvánulásai és természetlényege alapján ez a két embertípus a gonosz emberek kategóriájába tartozik. A gyülekezet vezetőinek és Isten választott népének fel kell ismerniük és jellemezniük kell őket, és időben ki kell takarítaniuk őket. Helyénvaló ez? (Igen.) Teljesen helyénvaló. E két embertípus viselkedése nagyon negatív hatású a gyülekezetben; egyáltalán nem érdekli őket az igazság, és egyáltalán nem vetik alá magukat Isten munkájának. Úgy tűnik, amit a testvérek között megélnek, az nem különbözik a nem hívőktől; gyakran hazudnak és becsapnak másokat, a kötelességeiket felületesen, a legcsekélyebb felelősségérzet nélkül végzik, és az ismételt figyelmeztetések ellenére sem változnak meg. Nemcsak a gyülekezeti életre vannak kihatással, hanem súlyosan megzavarják a gyülekezet munkáját is. Kétségkívül azok közé tartoznak, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania vagy ki kell zárnia, és teljesen helyénvaló őket gonosz emberekként jellemezni és az ilyen emberek közé sorolni – egyáltalán nem túlzás ezt tenni. Ami az első típust illeti, azokat, akik kedvelik hamis színben feltüntetni a tényeket és a valótlanságokat, az ő problémájuk nem olyan egyszerű, mint hogy nem éppen helyénvaló dolgokat mondanak vagy nehézségeik vannak a többiekkel való kommunikáció terén stb., hanem a beállítottságukkal van probléma. A beállítottságuk problémája mélyebb szinten a természetlényegük problémája. Egy felszínesebb szinten ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma; vagyis az emberi mivoltuk rendkívül aljas és megvetendő, ami lehetetlenné teszi számukra, hogy normálisan érintkezzenek a többiekkel. Nemcsak az olyan pozitív megnyilvánulások hiányoznak belőlük, mint mások ellátása, a segítségnyújtás vagy a szeretet, hanem a cselekedeteik és a viselkedésük is csak megzavarásra, pusztításra és rombolásra szolgál. Ha egyesek rendszeresen tények és valótlanságok hamis színben feltüntetésébe bocsátkoznak, és ezt akár nyíltan, akár titokban, de folyamatosan teszik, súlyos negatív hatást gyakorolva a gyülekezet munkájára és a testvérekre, akkor ők azok közé tartoznak, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania. A másik típusba azok tartoznak, akik kedvelik mások kihasználását. A helyzettől függetlenül mindig előnyhöz akarnak jutni, és mindig a saját érdekeiket tartják szem előtt. Nem arra összpontosítanak, hogy belépjenek az igazságvalóságba, sem arra, hogy jól végezzék a kötelességeiket, vagy eleget tegyenek a saját felelősségüknek. Még kevésbé összpontosítanak arra, hogy normálisan érintkezzenek a testvérekkel, hogy mások erősségeire támaszkodva ellensúlyozzák saját hiányosságaikat, és normális kapcsolatokat építsenek ki, vagy normális gyülekezeti életet éljenek. Nem összpontosítanak e dolgok egyikére sem – csupán kihasználni jönnek a gyülekezetbe és a testvérek közé. Mindaddig, amíg jelen vannak a gyülekezetben, és amíg a testvérek kapcsolatban állnak velük, a testvérekben kellemetlen érzések fognak támadni. A testvérek nem csupán ellenszenvet éreznek a tetteik és a viselkedésük iránt, hanem elsősorban gyakran és jelentős mértékben érzik a szívükben megzavarva és korlátozva magukat. Mire utal az, hogy „jelentős mértékben”? Ez azt jelenti, hogy valós élethelyzetekben, amikor álhívők vagy gonosz emberek zaklatásával szembesülnek, egyeseket az érzelmeik korlátoznak, és képtelenek kiszabadulni, míg mások, bár nem tetszik nekik, nem mernek szólni, de belül mindig korlátozva érzik magukat, és nincs békességük. Nem zavarja ez komolyan a testvéreket? (De igen.) Ezért Isten választott népének fel kell ismernie ezt a kétféle embertípust; mindegyikük azok közé a gonosz emberek közé tartozik, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania. Az ilyen egyénekkel való bánásmód konkrét alapelveiről már a legutóbbi összejövetelen is beszélgettünk, ezért most nem fogunk újra részletesen beszélgetni róluk. Összefoglalva, a fent említett kétféle embertípus nemcsak a testvérek gyülekezeti életében okozott zavarásokat, hanem a kötelességeik rendezett elvégzésében is; könnyen előfordulhat, hogy némelyikük viselkedése akár botlásra is késztethet néhány új hívőt, akiknek nincs meg az alapjuk. Ezért a cselekvési módjaik és eszközeik, valamint az emberi mivoltuk különböző megnyilvánulásai és az e megnyilvánulások által okozott káros következmények alapján ez a két embertípus azok közé tartozik, akiket ki kell takarítani, és egyáltalán nem túlzás őket a gonosz emberek közé sorolni. Bár azok viselkedése, akik kedvelik a tények és a valótlanságok hamis színben feltüntetését, és azoké, akik kedvelik mások kihasználását, talán nem tűnik olyan túlságosan durvának vagy ádáznak, mint az emberi elképzelésekben meghatározott gonosz embereké – bár nincsenek ilyen nyilvánvaló megnyilvánulásaik –, a viselkedésük és emberi mivoltuk káros következményei szükségessé teszik a gyülekezetből való kitakarításukat. Ezek voltak a kétféle embertípus megnyilvánulásai, és a velük való bánásmód alapelvei, amelyekről a legutóbb beszélgettünk.

II. Az ember emberi mivolta alapján

C. Züllöttség és féktelenség

Ma folytatjuk a beszélgetést több más embertípus megnyilvánulásairól az emberi mivoltuk tekintetében, kezdve a harmadik embertípussal. Mi jellemzi elsősorban ezeknek az embereknek az emberi mivoltát? A züllöttség és a féktelenség. A züllöttség és a féktelenség szó szerinti értelmének megértése meglehetősen egyszerű; azt jelenti, hogy ezeknek az egyéneknek a viselkedése, magatartása és beszéde helytelennek tűnik – nem méltóságteljes, nem rendes emberek. Ez az ilyen típusú emberek megnyilvánulásainak egy alapvető szintű megértése. Elkerülhetetlen, hogy a gyülekezetben néhány embernek az istenhitről vallott nézetei és törekvési módjai eltévelyedéseket vagy hibákat tartalmazzanak. A beszédükből és a magatartásukból hiányzik minden jámborság, az életük megnyilvánulásai és az emberi mivoltuk minősége egyáltalán nem felel meg a szentek illendőségének, és teljesen hiányzik belőlük az istenfélő szív. A beszédük, viselkedésük és magatartásuk összességében csak züllöttként és féktelenként írható le. Természetesen a konkrét megnyilvánulások számosak, mindenki számára láthatóak és könnyen felismerhetőek. Ezek az egyének az álhívőkkel és a nem hívőkkel rokon jellegűek; konkrétan, különösen züllött viselkedést mutatnak. Az összejövetelek alkalmával az öltözékük és az ápoltságuk nagyon hanyag. Némelyek nem vesződnek azzal, hogy rendbe tegyék magukat, mielőtt elhagyják az otthonukat, és zilált állapotban, fésületlen hajjal és mosdatlan arccal érkeznek az összejövetelekre. Egyesek slamposan öltöznek, kopott papucsot vagy akár pizsamát viselnek az összejöveteleken. Mások slamposan élnek, nem fordítanak figyelmet a személyi higiéniára, és nem zavarja őket, hogy koszos ruhát viselnek az összejöveteleken. Ezek az emberek mind rendkívül lazán kezelik az összejöveteleket, mintha csak átugranának a szomszédba, nem veszik komolyan. Az összejövetelek során a beszédük és a magatartásuk is féktelen, és mindenféle gátlás nélkül hangosan beszélnek, sőt, ha boldogok, még izgatottá is válnak, és vadul gesztikulálnak, és rendkívüli módon átadják magukat az érzéseiknek. Függetlenül attól, hogy hányan vannak jelen, ők nevetgélnek, viccelődnek, szélesen gesztikulálnak, keresztbe tett lábakkal ülnek és úgy tesznek, mintha mindenki más felett állnának; különösen hivalkodók, sőt fennhéjázók, és soha senkinek nem néznek közvetlenül a szemébe, amikor beszélnek hozzájuk, a tekintetük inkább ide-oda csapong. Nem züllött viselkedés ez? (De igen.) Nagyon átadják magukat az érzelmeiknek, és a legkisebb mértékű visszafogottságot is nélkülözik. Természetesen a nem hívők az ilyen emberek beszédmódját és magatartását a jó nevelés hiányának tudhatják be, de mi ezt másként fogjuk fel; itt nem pusztán a jó nevelés hiányáról van szó. Felnőttként az embernek egyértelműen tudnia kellene, hogyan kell helyesen és megfelelően beszélni, viselkedni és másokkal érintkezni – különösen tudnia kellene ezt a szentek illendőségéhez illő, a testvéreket építő és a normális emberi mivoltot megtestesítő módon tenni – anélkül, hogy ezt mondani kellene neki. Különösen a gyülekezeti életben, a testvérek jelenlétében, bár nincs szükség színlelésre, mégis visszafogottnak kell lenni. Mi tehát ennek a visszafogottságnak a mértéke és a megkövetelt mércéje? Meg kell felelnie a szentek illendőségének. Az ember öltözködésének és ruházatának méltóságteljesnek és rendesnek kell lennie, kerülve a bizarr viseletet. Isten jelenlétében jámbornak kell lenni, és nem szabad szélesen gesztikulálni; természetesen mások előtt is meg kell őrizni a jámborságot és az emberi hasonlatosságot, hogy úgy mutatkozzon az ember, ahogyan az a többiek számára helyénvaló, hasznos és építő. Ez teszi Istent elégedetté. Azok, akik züllöttek és féktelenek, egyáltalán nem figyelnek arra, hogy megéljék az emberi mivolt legalapvetőbb vonatkozásait, és a közömbösségük egyik határozott oka az, hogy egyáltalán nem tudják, hogyan kell jámbor vagy tiszteletet parancsoló, integritással rendelkező, méltóságteljes embernek lenni; egyszerűen nem értik ezeket a dolgokat. Ezért a gyülekezet ismételt előírásai és követelései ellenére, miszerint az összejöveteleken tisztán, méltóságteljesen és rendes öltözetben, a bizarr ruhák viselését mellőzve kell megjelenni, továbbra sem veszik komolyan ezeket a szabályokat, gyakran papucsban, ziláltan vagy akár pizsamában érkeznek. Ez az egyik megnyilvánulása azoknak, akik züllöttek és féktelenek.

Akik züllöttek és féktelenek, azok egy másik viselkedésmódot is tanúsítanak, mégpedig azt, hogy divatosan öltözködnek és vastagon felvitt, csábító sminket használnak az összejöveteleken. Már két nappal az egyes összejövetelek előtt elkezdenek kiöltözni és elkezdik kicsípni magukat, azon töprengve, hogy milyen sminket viseljenek, milyen ékszereket vegyenek fel, milyen frizurát válasszanak, milyen ruhát viseljenek, milyen táskát vigyenek magukkal, és milyen cipőt vegyenek fel. Egyes nők még csábító rúzst, szemhéjfestéket és orrkontúrt is használnak, szélsőségesebb esetekben pedig egyesek túlzottan csábító módon kiöltöznek, a vállukat és a hátukat mutogatva, bizarr ruhákat viselve. Az összejöveteleken nem hallgatják figyelmesen a testvérek beszélgetését, és nem is imádkoznak; még kevésbé vesznek részt a beszélgetésben vagy osztják meg a személyes megértésüket és a tapasztalati bizonyságtételeiket. Ehelyett mindenki máshoz hasonlítgatják magukat, azzal foglalkoznak, hogy ki öltözik náluk jobban vagy rosszabbul, ki visel különösen divatos, márkás ruhát, ki visel olcsó, utcai árustól vett ruhát, mennyibe került valakinek a karkötője, és így tovább; csak ezekre a kérdésekre összpontosítanak, gyakran még nyíltan tesznek is ilyen megjegyzéseket. Ezeknek az egyéneknek az öltözködéséből, valamint a beszédükből, a viselkedésükből és a magatartásukból kitűnik, hogy a gyülekezeti életben való részvételük és a testvérekkel való érintkezésük nem az igazság megértését célozza, és még kevésbé törekednek arra, hogy az életbe való belépéssel elérjék a beállítottságuk megváltozását; ehelyett arra használják fel az összejöveteleken töltött időt, hogy a pénz és az anyagi élet élvezetét fitogtassák. Vannak, akik márkás ruhákban jönnek az összejövetelek helyszínére, hogy felvágjanak, és a testvérek között teljes mértékben átadják magukat a divat és a társadalmi irányzatok iránti vágyaiknak, másokat is arra csábítva, hogy kövessék ezeket az irányzatokat, és azért, hogy mások irigykedjenek és felnézzenek rájuk. Annak ellenére, hogy észreveszik néhány testvér feléjük irányuló irtózó tekintetét és hozzáállását, továbbra is elutasítóak maradnak, továbbra is a maguk módján teszik a dolgokat, magas sarkú cipőt viselnek, és dizájner táskákat hordanak. Egyesek még jómódú, gazdag embernek is megpróbálják kiadni magukat, gyenge minőségű parfümöt viselve az összejöveteleken, úgyhogy miután belépnek a terembe, a parfüm, az arcpirosító és a hajolaj keveredő illata átható és kellemetlen szagot képez. Az összejövetel sok más résztvevője felháborodik, mégsem mernek megszólalni, undorodnak ezeknek az embereknek a látványától, és azok, akik valóban hisznek Istenben, távol tartják magukat tőlük. Akár meglehetősen előkelő, akár meglehetősen hétköznapi az öltözködésük és az ápoltságuk, az ilyen egyének jellegzetessége a rendkívül felszabadult és fegyelmezetlen beszéd, viselkedés, magatartás és életmód, nemcsak az összejöveteleken, hanem a testvérekkel való mindennapi érintkezéseik, illetve a mindennapi életük során is. Pontosan fogalmazva, különösen átadják magukat az érzelmeiknek, a legcsekélyebb önmérséklet nélkül. Nincsenek szabályos minták a mindennapi életükben; mondják, ami eszükbe jut, meggondolatlanul és akaratosan cselekednek, soha nem beszélnek személyes tapasztalatokról, ritkán osztják meg az Isten szavaival kapcsolatos megértésüket, és alig beszélnek a kötelességeik végzése során felmerült nehézségekről. Melyek azok a kizárólagos témák, amelyekről beszélgetnek? Társadalmi irányzatok, divat, ínyenc ételek, a társadalomban híres alakok, sőt sztárok magánélete, valamint szokatlan történetek és anekdoták a társadalomból. Ezekből a természetes feltárulásaikból nem nehéz észrevenni azt, hogy az ilyen emberek Istenbe vetett hite csupán az életen való átevickélésüket szolgálja. Az életük teljes mértékben az evésre, ivásra és szórakozásra összpontosul, nem pedig az olyan dolgokra, mint a gyülekezeti élet, a kötelességük végzése vagy az igazságra való törekvés. A „züllött és féktelen” kifejezés azt jelenti, hogy ezeknek az egyéneknek az életmódja, az, amit emberi mivoltukban megélnek, és az is, ahogyan a dolgokat kezelik, ahogyan másokkal bánnak, és ahogyan másokkal érintkeznek, az mind züllött és féktelen. Gyakran szajkózzák a társadalomban népszerű kifejezéseket; függetlenül attól, hogy a testvérek szeretik-e hallani, vagy egyáltalán értik-e azokat, ők csak folyamatosan beszélnek. Sőt, gyakran utánozzák egyes társadalmi hírességek, valamint híres zenészek és filmsztárok mondásait is. Az Isten házában és a testvérek között gyakran alkalmazott pozitív szóhasználat iránt soha nem mutatnak érdeklődést; soha nem beszélgetnek az igazságról a mindennapi életükben. Amit bálványoznak, azok a világi irányzatok; különböző híres személyiségek és sztárok a bálványozásuk és utánzásuk tárgyai. Például gyorsan felkapják a népszerű kifejezéseket és fordulatokat az internetről, és használják azokat az életükben és a testvérekkel folytatott beszélgetésekben. Természetesen ezek a kifejezések semmiképpen sem pozitívak vagy építő jellegűek; mind negatív, semmilyen értékkel nem bírnak, és még kevésbé jelentenek bármit is azok számára, akik hisznek Istenben. Ezek olyan népszerű kifejezések, amelyeket a romlott és gonosz emberiség hozott létre, és teljes mértékben a gonosz erők gondolatait és nézeteit képviselik. Azok az álhívők a gyülekezetben, akik kedvelik a gonosz irányzatokat, gyakran felfigyelnek az ilyen szavakra, elfogadják és használják őket. Teljesen elzárkóznak Isten házának lelki szóhasználata és szókincse elől, nem figyelnek azokra, és nem tanulnak róluk komolyan. Ezzel szemben gyorsan felkapják és használatba veszik a nem hívő világ negatív dolgait, és azokat a dolgokat, amelyekre a hitvány emberek figyelnek oda. Így ezek az egyének, akár a külső öltözetük, beszédük és magatartásuk alapján ítéljük meg őket, akár az általuk felfedett különböző gondolatok és nézőpontok, valamint a dolgokhoz való hozzáállásuk alapján, rendkívül különbözőként tűnnek ki a testvérek közül. Mit jelent az, hogy különbözőek? Azt jelenti, hogy beszédük, viselkedésük és magatartásuk olyan, mint a nem hívőké, nem mutatnak semmiféle változást; ők egyszerűen álhívők. Vannak például, akik elénekelnek két éneket Isten házának színpadán, és ezzel mindenki elismerését kivívják, emiatt elkezdik magukat sztároknak vagy nagymenőknek tartani, és mindig megkövetelik az erőteljes sminket a fellépésekhez, ragaszkodnak ahhoz, hogy egy bizonyos híresség hajviseletét hordják, szokatlan színekre festve. Amikor a többiek azt mondják: „a hívőknek méltósággal és rendesen kellene öltözködniük; a te stílusod nem felel meg Isten háza követelményeinek”, akkor ők így panaszkodnak: „Isten házának szabályai túl szigorúak; ez igazán terhes! Miért is ilyen nehéz sztárnak lenni?” Már két ének eléneklése után sztároknak képzelik magukat, és azt hiszik, hogy fantasztikusak, és amikor éppen nincsen dolguk, állandóan így töprengenek: „Hány ujjal tartják a mikrofont a nem hívő világ sztárjai? Hány lépést tesznek meg a színpadig? Miért nem kapok virágot, amikor ilyen jól énekelek? Odakint a világban a sztároknak ügynökeik és asszisztenseik vannak; a legtöbb ügyet nem maguknak kell intézniük vagy megoldaniuk, mindent az asszisztenseik csinálnak. De isten házában élő énekesként nekem magamnak kell gondoskodnom az olyan hétköznapi teendőkről, mint az étel beszerzése, az öltözködés és a bevásárlás. Isten háza túl konzervatív!” A szívükben mindig boldogtalanok, hogy Isten házában élnek; rendkívül sértődöttek, mindig elégedetlenek, és tele vannak panaszokkal. Vajon képes az ilyen ember szeretni az igazságot? Vajon gyakorolni fogja az igazságot? Miért nem gondolkodik el önmagán? A dolgokról alkotott nézetei annyira torzak, a nem hívőkével rokon jellegűek; hogyhogy nem veszi ezt észre? Isten háza nem akadályozza meg őt abban, hogy sztárrá váljon, de vajon ezek a nézőpontjai és megközelítései – amelyek az álhívőké – megvalósíthatók Isten házában? Ezek alapvetően tarthatatlanok. A szokásos beszéde és magatartása a legtöbb ember szemében megvetésre méltó. „Nyitott szemléletmódjuk” miatt, és mert szélsőségesen átadják magukat érzelmeiknek, bármit is mondanak vagy tesznek az ilyen emberek, az züllött és féktelen, és nem mást tár fel, mint a Sátán beállítottságát.

Isten háza folyamatosan hangsúlyozza, hogy a testvéreknek határokat kell tartaniuk a férfiak és a nők között, és nem bonyolódhatnak kapcsolatba az ellenkező neműekkel. Vannak azonban olyanok, akik züllöttek és féktelenek, és egyáltalán nem fogadják meg ezt a tanácsot, sőt, titokban megpróbálnak elcsábítani vagy randevúra vinni másokat, megzavarva a gyülekezeti életet. Élvezik a kapcsolatot az ellenkező nemmel, sőt, okokat és ürügyeket keresnek a kapcsolatfelvételre és a játékos érintkezésre. Ha meglátnak valakit az ellenkező nemből, aki vonzó, vagy akivel jól kijönnek, elkezdenek ráakaszkodni, flörtölnek vele és ugratják, összekuszálják a ruháját, kócolják a haját, sőt télen még hógolyókat is dobálnak a ruhájába; állatok módjára enyelegnek egymással, határok és becsületérzet nélkül, nem éreznek szégyent. Némelyek azt mondják: „Ugyan hogy lehetne ezt enyelgésnek tekinteni? Ők szeretetet mutatnak ki; ezt hívják úgy, hogy szerelmesnek, romantikusnak lenni.” Ha romantikát keresel, rossz helyet választottál. A gyülekezet az a hely, ahol a testvérek a kötelességüket végzik; ez Isten imádatára szolgáló hely, nem pedig flörtölésre. Az ilyen viselkedés nyilvános, mindenki előtt történő megnyilvánulása a legtöbb emberben iszonyatot és undort vált ki. A legfontosabb probléma vele az, hogy nem építi a többieket, és te is elveszíted a becsületedet és a méltóságodat. Mégis hány éves vagy? Nem tudod megkülönböztetni a jobb kezedet a baltól? Nem érted a férfiak és nők közötti különbséget? És mégis flörtölsz! A hét-nyolcéves gyerekek esetében normális, hogy játszadoznak; az ilyen viselkedés és érdeklődés jellemző az ő korukban. Ha viszont felnőttek mutatnak ilyen viselkedést, az gyerekes dolog, nem? Egyszerűen fogalmazva, ez pontosan az. A lényeget tekintve mi ez? (Elmerülés az érzelmekben, féktelenség.) Ez az egész túlságosan züllött! Ha valaki hisz Istenben, tudnia kell, hogy rendelkezni kell egyfajta tisztességérzéssel. Még a nem hívők között is kevesen viselkednek ennyire züllötten. Milyen ledérek és megvetendők az ilyen züllött egyének! Az izgalom kedvéért hógolyókat dobálnak az ellenkező nem képviselőjének ruhájába, nem csak játékosan kergetőznek vele, hanem még a fenekébe is belerúgnak – amikor valaki leleplezi, hogy az ilyen viselkedés túlságosan züllött, és összemossa a határokat a férfiak és nők között, ők így vágnak vissza: „Csak azért játszadozunk így, mert olyan közel állunk egymáshoz; az embereknek ezt meg kellene érteniük.” Olyan mértékben belemerülnek az érzelmeikbe, hogy nemcsak maguknak engedik meg ezt, hanem másokat is arra csábítanak, hogy csatlakozzanak a kicsapongásukhoz. Miféle hitványság ez? Mondjátok meg Nekem, a gyülekezetben maradhatnak-e az ilyen emberek? (Nem.) Az ilyen típusú emberek közelében lenni mindig kényelmetlen és kínos. Ha meglátnak valakit, nem köszönnek neki normálisan, hanem csak odacsapnak neki egyet, ezt kérdezve: „Hol a fenében voltál te ennyi éven át? Azt hittem, eltűntél a föld színéről! Hogy megy sorod?” Még a köszönési módjuk is olyan barbár és gőgös; nemcsak, hogy barbár stílusban beszélnek, de még tettlegességre is vetemednek. Nem a huligánok és banditák viselkedésére hasonlít ez? Kedvelitek az ilyen embereket? (Nem.) Jó érzés, amikor gúnyolódnak és játszadoznak veletek? (Nem.) Kellemetlen, és még csak ki sem tudod fejezni, muszáj elviselned, és amikor legközelebb meglátod, akkor messziről elkerülöd őket. Összefoglalva, ez mit mond el az ilyen emberek emberi mivoltának minőségéről? (Azt, hogy gyenge minőségű.) Akármilyen szemszögből is nézzük őket – legyen szó a beszédükről és a magatartásukról, a személyes viselkedésükről, a világhoz való viszonyulásuk módjáról és a másokkal való érintkezésükről, a nem hívő világ irányzataival kapcsolatos szemléletükről, vagy arról a módról, ahogyan Istenben hisznek, és az Istenhez és az Ő szavaihoz való hozzáállásukról –, nem nehéz észrevenni, hogy ezekből az egyénekből hiányzik mindenféle jámborság vagy istenfélő szív. Őszinteséget sem lehet látni az Istenben való hitükben, amikor az igazság kereséséről vagy elfogadásáról van szó. Ami megfigyelhető, az a züllöttségük és a féktelenségük, a sztárok és bálványok állandó utánzása, és a jó útra térés szándékának teljes hiánya, függetlenül attól, hogy milyen módon közlik velük az igazságot. Miként foglalhatók össze az emberi mivoltuk jellemzői? Züllöttség és féktelenség. Határozottan kijelenthető tehát, hogy ők olyan nem hívők, akik beszivárogtak Isten házába; álhívők.

A züllött és féktelen emberek, valamint a nem hívő világ banditáinak és huligánjainak szóhasználata megegyezik; különösen szeretik a sztárok és a társadalom negatív figuráinak beszédét és stílusát utánozni, nyelvezetük nagy része olyan hitvány hangnemet hordoz, mintha egy huligán vagy egy gengszter mondaná. Például, amikor egy nem hívő megérkezik, és mond néhány furcsa kifejezést, miután bekopogott az ajtón, a testvérek azt mondják: „Valami nem stimmel; miért van az, hogy ez az ember felderítőnek vagy kémnek tűnik?” Bár egyelőre nem lehetnek biztosak benne, a legtöbb embert nyugtalanítja ez. A züllött és féktelen egyén azonban lenyűgözően beszél, sőt, bizonyos fölénnyel, azt mondva: „Felderítő? Engem nem ijeszt meg! Miért kell félni tőle? Ha féltek, nem kell kimennetek. Megyek és megnézem, mizu van vele.” Nézd csak, milyen bátrak és merészek. Ti így beszélnétek? (Nem, a normális emberek nem így beszélnek; ez olyan, mint amit egy bandita mondana.) A banditák másképp beszélnek, mint a normális emberek; különösen erőszakosak. Az emberek megtanulják a hozzájuk hasonlók nyelvét; az utcai életben jártasak különösen átveszik a társadalom népszerű nyelvezetét, a banditák és a huligánok a saját zsargonjukat szeretik használni, az álhívők pedig pont olyanok, mint a nem hívők, és mindazt mondják, amit a nem hívők. A jó, méltóságteljes, rendes emberek undort és utálatot éreznek a nem hívők beszédének hallatán; egyikük sem próbálja utánozni az ilyen beszédet. Egyes álhívők még tíz vagy húsz évnyi hívői lét után is a nem hívők nyelvezetét használják, szándékosan választva az ilyen beszédet, és beszéd közben még utánozzák is a nem hívők magatartását, arckifejezéseit és gesztusait, valamint a tekintetüket is. Lehetnek-e az ilyen emberek elfogadhatóak a gyülekezetbeli testvérek szemében? (Nem.) A legtöbb testvér ellenszenvesnek találja őket, és olyannak, akire kellemetlen ránézni. Mit gondoltok, Isten mit érez velük kapcsolatban? (Megvetést.) A válasz egyértelmű: megvetést. Abból, amit megélnek, a törekvéseikből, valamint a szívükben nagyra becsült emberekből, eseményekből és dolgokból nyilvánvaló, hogy emberi mivoltuk nem testesít meg méltóságot és tisztességet, valamint messze elmarad a jámborságtól és a szentek illendőségének való megfeleléstől. Ritkán hallani a szájukból azokat a szavakat, amelyeket a hívőknek vagy a szenteknek mondaniuk kellene, és azokat a szavakat, amelyek másokat építenek, valamint integritást és méltóságot fejeznek ki; nem valószínű, hogy ők kimondják ezeket. Amit nagyra becsülnek, amire vágyakoznak és amire törekednek a szívükben, az alapvetően összeegyeztethetetlen azzal, amire a szenteknek törekedniük és vágyakozniuk kellene, ez pedig megnehezíti azt, hogy fékezzék magukat abban, amit kifelé megélnek, a beszédükben és a magatartásukban. Magas követelmény azt kérni tőlük, hogy fékezzék magukat, ne legyenek züllöttek, ne adják át magukat az érzelmeiknek, és őrizzék meg a méltóságot és az illemtudást. Nem is szólva arról, hogy úgy éljenek, mint az, akinek van emberi mivolta és józan esze, aki megérti az igazságot és belép az igazságvalóságba. Még azt sem tudják elérni, hogy normális, integritással rendelkező és méltóságteljes emberek legyenek, akik megfelelnek a szentek illendőségének, betartják a szabályokat, és kívülről szemlélve racionálisnak tűnnek. Volt korábban valaki, aki vidékre ment hirdetni az evangéliumot, és azt látta, hogy néhány testvérnek elszegényedett családja van, és lepusztult házakban laknak. Gúnyosan és csúfondárosan azt mondta: „Ez a ház annyira lepusztult, hogy nem alkalmas emberek számára; még disznóknak is alig felel meg. Gyorsan ki kellene költöznötök!” A testvérek így válaszoltak: „Kiköltözni elég könnyű, de ki ad nekünk másik házat, ahol lakhatunk?” Felelőtlenül és önfejűen beszélt, kimondta, ami éppen eszébe jutott, anélkül, hogy figyelembe vette volna, ez milyen hatással lehet másokra. Ilyen, amikor valakinek hitvány a természete. A testvérek megkérdezték: „Ha kiköltözünk, ki ad nekünk házat, ahol lakhatunk? Neked van házad?” Nem volt válasza. Látva, hogy az emberek nehézséggel szembesülnek, meg kellett volna tudnia oldani a nehézségüket, mielőtt megszólal. Milyen következményei voltak annak, hogy felelőtlenül beszélt anélkül, hogy képes lett volna megoldani a nehézségüket? Az volt a probléma, hogy túl őszinte és szókimondó volt? Egyáltalán nem. A probléma az volt, hogy túlságosan súlyos volt a hitványsága; züllött és féktelen volt. Az ilyen emberekből teljesen hiányzik az integritás, a méltóság, a figyelmesség, a tolerancia, a törődés, a tisztelet, a megértés, a rokonszenv, az irgalom, a figyelmesség, a segítségnyújtás stb. fogalma. Ezek azok a normális emberi mivolthoz nélkülözhetetlen tulajdonságok, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kellene. Nemcsak, hogy nem rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, de amikor azt látják a másokkal való érintkezéseik során, hogy valaki nehézségekkel szembesül, még képesek vigyorogni rajta, csúfolni, kigúnyolni és nevetség tárgyává tenni őt; nemcsak arra képtelenek, hogy megértsék vagy segítsenek neki, hanem még szomorúságot, tehetetlenséget, fájdalmat, sőt bajt is okoznak neki. Az ennyire hitványak esetében elmondható, hogy a legtöbb ember tisztán látja őket, és ismételten eltűri őket. Mit gondoltok, képesek az ilyen emberek valódi megbánásra? Nem tartom valószínűnek. A természetlényegükből adódóan nem szeretik az igazságot, hogyan fogadhatnák hát el a megmetszésüket és a fegyelmezésüket? Az ilyen emberek leírására a nem hívők olyan kifejezéseket használnak, mint „tartja magát a saját útjához” vagy „a saját útját járja, mondjanak bármit is a többiek” – milyen nevetséges logika ez? Ezeket az úgynevezett híres mondásokat és szófordulatokat gyakran tekintik pozitív dolgoknak ebben a társadalomban, ami kiforgatja a tényeket, és összekeveri a helyest a helytelennel. Ami a züllött és féktelen emberek emberi mivoltának megnyilvánulásait illeti, ez alapvetően lefedi azt.

Függetlenül attól, hogy a züllött és féktelen egyének befolyásolják-e a gyülekezeti életet, a testvérek közötti normális kapcsolatokat, vagy Isten választott népének normális kötelességvégzését, mindaddig, amíg az emberi mivoltuk megnyilvánulásai és feltárulásai káros hatásokat és következményeket okoznak, megzavarva a testvéreket, ezeket a kérdéseket meg kell oldani, és meg kell tenni a megfelelő lépéseket az ilyen egyénekkel szemben, ahelyett, hogy csak hagynánk őket korlátozás nélkül cselekedni. Enyhébb esetekben felajánlható segítségnyújtás és támogatás, vagy meg lehet őket metszeni és figyelmeztetni. Súlyos esetekben, amikor a viselkedésük és a magatartásuk különösen züllött, mint a nem hívőké vagy az álhívőké, és hiányzik belőlük a szentek illendőségének a foszlánya is, a gyülekezet vezetőinek és dolgozóinak megfelelő megoldásokkal kell előállniuk az ilyen személyekkel való bánásmódra. Ha a testvérek többsége egyetért vele, és a körülmények lehetővé teszik, ezeket a személyeket ki kell takarítani; a legkevesebb, hogy nem szabad megengedni nekik, hogy teljes munkaidős gyülekezetben végezzék a kötelességeiket. Mire utal a kifejezés, hogy „enyhébb esetekben”? Ez azt jelenti, hogy egyesek új hívők, eredetileg nem hívők, akik soha nem hittek a kereszténységben, és nem értik, mivel jár az Istenbe vetett hit. A beszédük és a magatartásuk a nem hívők szokásait fedi fel. Azonban Isten szavának olvasása, az igazságról való beszélgetés és a gyülekezeti élet által fokozatosan megfordulnak és megváltoznak, a hívőkhöz hasonlóvá válnak, némi emberi hasonlatosságot mutatva. Ezeket az embereket nem a gonosz emberek közé kell sorolni, hanem azok közé, akiken lehet segíteni. Egy másik kategória a húsz év körüli fiatalok, akik annak ellenére, hogy három-öt éve hisznek Istenben, a fiatal koruk miatt még mindig elmerülnek a játékosságban, nincsenek teljesen megállapodva, némi gyermekiességet mutatnak a külsődleges beszédükben és magatartásukban – úgy beszélnek, viselkednek és cselekszenek, mint a gyerekek –, és így tovább. Ezeknek az embereknek szeretettel kell segítséget és támogatást nyújtani; elegendő időt kell adni nekik a fokozatos változáshoz anélkül, hogy túlságosan szigorú követelményeket állítanátok eléjük. Természetesen azoknál a felnőtteknél, akik már sok éve hisznek Istenben, de még mindig olyan züllött és féktelen beszédet, magatartást, viselkedést és cselekedeteket mutatnak, mint a nem hívők, és akik az ismételt intések ellenére sem hajlandók megváltozni, más megközelítés indokolt; velük Isten házának előírásai szerint kell bánni. Ha az ilyen személyek beszéde, magatartása és az emberi mivoltuk feltárulásai megzavarják a többséget, és kedvezőtlen hatást gyakorolnak a gyülekezetben, olyannyira, hogy sokan undorodnak a látványuktól, nem akarják hallgatni a beszédüket, nem akarják látni az arckifejezésüket beszéd közben, és nem akarják látni az öltözéküket sem, és a legtöbbjük boldogabb és jobb állapotban van akkor, ha az ilyen egyének nem vesznek részt az összejöveteleken – mert kényelmetlenül érzik magukat és visszataszítónak találják már a puszta részvételüket is a gyülekezeti életben és a puszta jelenlétüket a testvérek között, mintha valami büdös bogár okozna zavarásokat –, akkor az ilyen egyének kétségtelenül gonosz emberek. Vagyis valahányszor gyülekezeti életet élnek és a kötelességüket végzik a testvérekkel együtt, ez a legtöbb embert megzavarja, és különösen undorodnak tőle. Ilyen esetekben ezeket az egyéneket a lehető leghamarabb kezelni kell, nem szabad békén hagyni őket, hogy azt tegyenek, amit akarnak, és nem kell további megfigyelésnek alávetni őket. Az a legkevesebb, hogy ki kell őket tisztítani a teljes munkaidős gyülekezetből, és hagyományos gyülekezetbe kell őket küldeni, hogy bűnbánatot tartsanak. Miért kell így kezelni a dolgot? (A legtöbb embernek zavarásokat és kedvezőtlen következményeket okoztak, megzavarták a gyülekezeti életet.) Mert a megnyilvánulásaik következményei és hatásai annyira aljasak! Ennek megfelelően a vezetőknek és a dolgozóknak, valamint Isten választott népének nem szabad szemet hunyniuk felettük, és vakon engedni a viselkedésüknek. Nem helyénvaló, ha még akkor sem tesznek semmit a vezetők és a dolgozók, amikor az ilyen emberek zavarásokat okoznak a többségnek; az ilyen embereket Isten házának előírásai szerint el kell takarítani a gyülekezetből – ez a legbölcsebb döntés.

Kezelt-e már a gyülekezet korábban olyan embereket, akik züllöttek és féktelenek? (Igen.) Amikor kezelték az ilyen embereket, néhányuk sírva mondta: „Nem volt szándékos. Csak néha viselkedem így, nem vagyok az a fajta ember. Kérlek, adjatok még egy esélyt! Ha nem végezhetem a kötelességemet, nem fogok tudni hinni istenben, ha egyszer hazatérek, ahol senki sem hívő.” Olyan megnyerően beszélnek, és úgy tűnik, őszintén el vannak keseredve, kifejezik, hogy nem akarják elhagyni Istent, és kérik Isten házát, hogy kapjanak még egy esélyt a bűnbánatra. Lehetséges még egy esélyt adni nekik, de a bökkenő az, hogy képesek-e megváltozni vagy sem. Ha egyértelműen érzékelhető, hogy az illetőből hiányzik az emberi mivolt foszlánya is, nincs lelkiismerete vagy józan esze, alapvetően szív és lélek nélküli lény, akkor nem szabad újabb esélyt adni neki; hiábavaló lenne. Ha viszont az illető lényege jó, és csak fiatal kora miatt éretlen az emberi mivolta, és biztosan megváltozik néhány éven belül, akkor meg kell adni neki a lehetőséget a bűnbánatra. Semmiképpen sem szabad őt kitakarítani a gyülekezetből; egyetlen jó ember sem tehető tönkre. Egyes emberek eredendően álhívők; eredendően züllött, tudatlan és ostoba lények, és az emberi mivoltukból eredendően hiányzik a becsület fogalma, nem ismerik a szégyenérzetet. A legtöbb ember szánná a dolgot és zavarban érezné magát a többiek előtt, miután faragatlanul viselkedett a nyilvánosság előtt. Sőt, ha ilyen dolgokat akarnak tenni, akkor képesek tekintettel lenni a testvérek érzéseire és véleményére, és szem előtt tartani a saját integritásukat és méltóságukat, és nem fognak így viselkedni; legfeljebb talán csak otthon, a gyerekeikkel vagy a testvéreikkel fognak balhézni. Kint az utcán, idegenekkel érintkezve az embereknek érteniük kell, hogy mit jelent a becsület, a tisztesség, a szabályok és a méltóság iránti érzék. Aki nem érti ezeket a fogalmakat, az képes-e megváltozni, akár a te segítségeddel is? Még ha most fékezi is magát, vajon meddig bírja ki? Nem fog sokáig tartani, és visszatér a régi szokásaihoz. Az ilyen emberek emberi mivoltából hiányzik a méltóság és a szégyenérzet, nem tudják, mit jelentenek a szabályok, a tisztesség vagy a szentek illendősége, és az emberi mivoltuk eredendően nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, ezért nem tudsz segíteni rajtuk. Akiken nem lehet segíteni, azok olyan emberek, akik nem tudnak megváltozni, akiket nem lehet tanítani vagy befolyásolni. Az ilyen személyeket a lehető leggyorsabban és leghamarabb el kell takarítani, hogy megakadályozzátok azt, hogy zavarásokat okozzanak a testvérek között, hogy gyalázatot hozzanak ide. Isten házának senkire nincs szüksége csak azért, hogy meglegyen a létszám. Ha Isten nem fog megmenteni valakit, akkor semmi haszna nem lesz annak a személynek abból, ha vele megvan a létszám. Akit Isten nem ismer el, azt ki kell takarítani – el kell takarítani azt, akinek nem szabad Isten házában maradnia, nehogy ennek az egy személynek a jelenléte hátrányosan hasson sok másikra, ami igazságtalan a többséggel szemben. Ha átlátjátok azoknak a lényegét, akik züllöttek és féktelenek, akkor kezeljétek és takarítsátok ki őket minél hamarabb, mintsem hogy a végtelenségig tűrjétek őket. Néhányan azt mondják: „Időnként azért produkálnak némi eredményt, amikor a kötelességüket végzik. A munkának ehhez a vonatkozásához továbbra is szükség van rájuk. Elég szerető a szívük is, és képesek megfizetni egy kis árat.” Viszont az Isten házában maradók közül ki az, aki nem tud megfizetni egy kis árat? Ki nem tud elérni némi eredményt, amikor a kötelességét végzi? Ha mindenki képes némi eredményt felmutatni, akkor a kötelességek elvégzésére miért ne választanátok jó embereket, akik méltóságteljesek és rendesek? Miért kellene ragaszkodni ahhoz, hogy a teljes munkaidős gyülekezetben megtartsanak olyan embereket, akik hitványok, zsiványok, tökfejek, és zavarásokat keltenek? Miért kellene ragaszkodni ahhoz, hogy Isten házában maradjanak munkát végezni azok az álhívők, akik úgy élnek, mint a nem hívők? Isten háza nem szűkölködik munkásokban; Isten háza csak becsületes embereket akar, akik szeretik az igazságot, egyenes embereket, és olyanokat, akik képesek törekedni az igazságra, hogy feláldozzák magukat Istenért.

A jelenleg kötelességeket végzők többsége olyan ember, aki már több mint öt-hat éve hisz Istenben, és mindenféle ember lett már teljes mértékben feltárva a kötelességei végzése során – álhívők, zavaros fejű emberek, hamis vezetők, gonosz emberek és antikrisztusok egyaránt fel lettek tárva. Isten választott népe közül sokan világosan látták, hogy a legtöbb ilyen ember az ismételt figyelmeztetések ellenére sem hajlandó megváltozni, miután már komoly zavarásokat és akadályozásokat okoztak Isten házának munkájában. Eljött az idő, amikor ezeket az álhívőket, gonosz embereket és antikrisztusokat el kell takarítani. Ha nem takarítják el őket, az kihat a gyülekezet munkájának működésére és Isten országa evangéliumának terjesztésére. Ha nem takarítják el őket, az hatással lesz Isten választott népének az életbe való belépésére; a gyülekezeti élet továbbra is megzavart lesz, és soha nem talál nyugalmat. Ezért a gyülekezet vezetőinek és dolgozóinak minden szinten el kell kezdeniük a gyülekezet megtisztítását Isten szándékai szerint és Isten szavai alapján. Úgy látom, hogy elég sok emberből hiányzik az emberi mivolt. Az összejövetelek során egyesek mindenféle illetlen viselkedést tanúsítanak, és sem ülve, sem állva nem megfelelő a magatartásuk, miközben teát, mobiltelefont, arckrémet és parfümöt készítenek maguk mellé. Némelyek, akik szeretnek csinosnak látszani, állandóan ellenőrzik a tükörben a külsőjüket, és javítgatják a sminkjüket, mások pedig állandóan vizet isznak, a nem hívő világ híreit olvassák vagy videóit nézik a telefonjukat görgetve, keresztbe tett lábbal beszélnek és társalognak, testüket kígyóformán két ívbe csavarják, és még egy megfelelő testtartást sem képesek megőrizni. Azt is hallottam, hogy vannak, akik éjszaka visszatérnek a hálószobájukba, és úgy fekszenek az ágyra, hogy még a cipőjüket sem veszik le, és alszanak hajnalig. Reggelente nem azért nyitják ki a szemüket, hogy imádkozzanak vagy lelki áhítattal foglalkozzanak, hanem azért, hogy először a híreket nézzék meg a mobiltelefonjukon. Étkezéskor, amikor finom ételeket látnak, vagy ha húst látnak, mohón túrnak bele – nem törődve azzal, hogy jut-e másoknak, a lényeg, hogy ők jóllakjanak –, majd egyenesen visszamennek aludni. Bármit is tesznek, hiányzik belőlük az emberi hasonlatosság, züllötten és féktelenül viselkednek, mint a nem hívők, egyáltalán nem tartanak be semmi szabályt, cseppnyi engedelmesség vagy alávetettség sincs bennük, pont olyanok, mint a fenevadak. Mondjátok meg Nekem, meg lehet-e menteni az olyan típusú embereket, akiknek ilyen súlyosan hitvány a természete? (Nem.) Akkor van-e értelme hinniük Istenben? Olyan képességgel, amely túlságosan gyenge ahhoz, hogy egyáltalán megmérettessen az igazsággal, vajon képesek megérteni Isten szavait, amikor olvassák azokat? Így, hogy nem rendelkeznek semmiféle szabállyal a viselkedésüket illetően, vajon lehet a munkájuk megfelelő színvonalú? Amikor prédikációkat hallgatnak és az igazságról szóló beszélgetést hallgatnak, lelkiismeret és józan ész hiányában vajon el tudják fogadni? (Nem.) Azok, akik ilyen magatartást tanúsítanak, alapvetően nélkülöznek minden emberi mivoltot, így hogyan tudnák elnyerni az igazságot? Akiknek nincs emberi mivoltuk, azok fenevadak, ördögök, lélek nélküli halottak, akik nem képesek megérteni az igazságot, amikor hallják, és nem is érdemlik meg, hogy hallják az igazságot. Azon igyekezni, hogy megértsék és elnyerjék az igazságot, olyan, mintha arra kényszerítenénk a halakat, hogy a szárazföldön éljenek, vagy a disznókat arra, hogy repüljenek – lehetetlen! Korábban, amikor arról beszéltünk, hogy az emberek mely fajtái fenevadak, a „fenevadak” szó elé gyakran odakerült a „kutya” szó, így a nevük „kutyafenevadak” volt. Miután azonban kutyákat neveltem fel, és szoros kapcsolatban voltam velük, rájöttem, hogy a kutyák rendelkeznek azokkal a legjobb dolgokkal, amelyek hiányoznak az emberekből: A szabályok szerint viselkednek, engedelmesek, és van önbecsülésük. Meghúzol egy határvonalat, amelyen belül mozoghatnak, és csak azon belül fognak mozogni, és kivétel nélkül, soha nem fognak olyan helyekre menni, amelyeket megtiltasz nekik. Ha véletlenül átlépik a határt, gyorsan visszavonulnak, folyamatosan csóválják a farkukat, bocsánatért könyörögve és hibájukat beismerve. El tudja ezt érni az ember? (Nem.) Az emberek alulmaradnak. Bár a kutyák talán nem értenek meg annyit, mint az emberek, egy dolgot felfognak: „Ez a gazda területe, a gazda otthona. Oda megyek, ahova a gazda megengedi, és elkerülöm azokat a helyeket, ahová nem szabad bemennem.” Még akkor is tartózkodnak attól, hogy odamenjenek, ha nem ütik meg őket; van önbecsülésük. Még a kutyák is tudják, mi a szégyen, akkor az emberek miért nem tudják? Túlzás-e fenevadnak minősíteni azokat, akik nem ismerik a szégyent? (Nem.) Egyáltalán nem túlzás, a legtöbb ember még a kutya erényeivel sem rendelkezik. A jövőben, amikor azt mondjuk, hogy egyes emberek fenevadak, nem nevezhetjük őket többé „kutyafenevadaknak”; ez sértés lenne a kutyákra nézve, mivel ezek az emberek, ezek a fenevadak még a kutyáknál is rosszabbak. Ezért amint az ilyen emberek zavarásokat okoznak a gyülekezet életében vagy a testvérek kötelességeinek elvégzésében, azonnal ki kell őket takarítani – ez teljességgel észszerű, indokolt, és egyáltalán nem túlzás. Ez nem szívtelenség; ez az alapelvek szerinti cselekvés. Még ha mutatnak is némi eredményt a kötelességeik terén azok, akik züllöttek és féktelenek, vajon megmenthetők? Olyan emberek ők, akik elfogadják az igazságot? Még a saját cselekedeteiket sem tudják megfékezni, akkor vajon el tudják fogadni az igazságot? Nem tudják megőrizni a saját integritásukat és méltóságukat, akkor vajon be tudnak lépni az igazságvalóságba? Ez lehetetlen. Így hát ezekkel az emberekkel ilyen módon bánni egyáltalán nem túlzás; ez teljes mértékben az alapelvek alapján történik, és teljes mértékben azt a célt szolgálja, hogy megóvja Isten választott népét a Sátán zavarásaitól. Összefoglalva, ilyen személyek észlelésekor őket ennek megfelelően, az Általam imént említett alapelvek szerint kell kezelni. Túlzás-e a nem hívők és az álhívők közé sorolni az olyan embereket, akik valóban züllöttek és féktelenek, és akik valóban minden szent illendőség nélkül elmerülnek a test örömeiben? (Nem.) Mivel a nem hívők és az álhívők kategóriájába tartoznak, nem túlzás őket a különböző típusú gonosz emberek közé sorolni, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania. Azok, akik még a saját viselkedésüket és magatartásukat sem tudják megfékezni, bizonyosan nem tudják elfogadni az igazságot. Akik nem tudják elfogadni az igazságot, azok vajon nem az igazság ellenségei? (De igen, azok.) Túlzás-e gonosz embereknek minősíteni azokat, akik az igazság ellenségei? (Nem.) Egyáltalán nem túlzás. Ennélfogva teljesen megfelelőek a kezelésükre vonatkozó alapelvek.