A különféle gonosz emberek felismerésének mércéi és alapjai

Térjünk vissza a vezetők és a dolgozók tizennegyedik felelősségi köréhez: „Mindenféle gonosz ember és antikrisztus azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása.” Nézzük meg, hogy ez a munka, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük, összefügg-e a gyülekezetekkel kapcsolatos minden részlettel, amelyet épp most közöltem. Miért kell közölnünk ezeket a konkrét részleteket? Mi a kapcsolat e részletek és e munka között, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük? (Ezek a gonosz emberek és antikrisztusok nem gyülekezeti tagok, és ki kell tisztítani őket. Ráadásul a létük akadályozza és megzavarja azt a munkát, amelyet a gyülekezetek végeznek.) Tehát van köztük kapcsolat; ez a beszélgetés nem hiábavaló. Miután megértettük a gyülekezet megnevezésének, illetve meghatározásának minden részletét, vizsgáljuk meg, hogyan kell a vezetőknek és a dolgozóknak bánniuk a gyülekezeti tagokkal, hogyan kell bánniuk azokkal a különféle emberekkel, akiket ki kell takarítani vagy ki kell zárni a gyülekezetből, hogyan végezhetik jól ezt a munkát, továbbá hogyan kell eleget tenniük a felelősségüknek és fenntartaniuk a gyülekezet munkáját. Először is, a vezetőknek és a dolgozóknak meg kell érteniük, mi a gyülekezet meghatározása, miért kell léteznie gyülekezetnek, és milyen munkát kell végeznie egy gyülekezetnek. Miután megértették ezeket a dolgokat, meg kell vizsgálniuk, hogy a jelenlegi gyülekezeti tagok közül kik nem játszanak pozitív szerepet, ha a gyülekezet létének értékéről vagy a gyülekezet által végzett munkáról van szó, illetve kik okozhatnak akadályozásokat, zavarásokat és negatív hatásokat a gyülekezet alapvető munkájára nézve, illetve kik azok, akik akár súlyosan is befolyásolhatják a gyülekezet hírnevét, és meggyalázhatják Isten nevét. Világosan felismerni és azonnal kitakarítani vagy kizárni ezeket az embereket – hát nem ez az a munka, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük? (De igen.) Tehát mi tartozik bele ennek a munkának a jó elvégzésébe? Annak érdekében, hogy mindenféle gonosz embert kitakarítsanak vagy kizárjanak, valamint megtisztítsák a gyülekezetet, és lehetővé tegyék, hogy a gyülekezet létének értéke megnyilvánuljon, a gyülekezet pedig betöltse azt a szerepet, amelyet be kell töltenie, ugyanakkor lehetővé tegyék a gyülekezet munkájának zökkenőmentes előrehaladását, a vezetőknek és a dolgozóknak először fel kell ismerniük, hogy pontosan kik a gonosz emberek és antikrisztusok a gyülekezetben. Ez az az információ, illetve az a tényleges helyzet, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak először fel kell fogniuk, amikor ezt a munkát végzik. Az első dolog, amellyel a vezetők és a dolgozók ebben a munkában szembesülnek, a különféle típusú emberek felismerése. Mi a célja a különféle emberek felismerésének? A saját fajtájuk szerinti besorolásuk, valamint azok megóvása, akik igazi tagjai a gyülekezetnek. Azonban ezeknek az embereknek a megóvása önmagában még nem jelenti azt, hogy sikeresen végre lett hajtva a tizennegyedik felelősségi körben felvázolt munka. Akkor hát mi a legfontosabb aspektus e munka sikeres végrehajtásához? Mindenféle álhívő és gonosz ember kitakarítása vagy kizárása, akik nem tartoznak a gyülekezethez. Függetlenül attól, hogy ezeket az embereket gonosz emberekként vagy antikrisztusokként jellemzik-e, ha megfelelnek a kitakarítás vagy kizárás feltételeinek, akkor felmerül az igény erre a munkára, és itt az ideje, hogy a vezetők és a dolgozók eleget tegyenek a felelősségüknek. Beszéljünk először is arról, hogyan lehet felismerni a különféle embereket!

I. Az ember Istenbe vetett hitének célja alapján

Hogyan kell felismernünk a különféle embereket? Az első kritérium az Istenbe vetett hitük célja alapján történő felismerésük. A második az emberi mivoltuk szerinti felismerésük. A harmadik pedig a kötelességükhöz való hozzáállásuk szerinti. Ha néhány egyszerű, rövid címsort használnánk, ezek a következők lennének: először is az Istenbe vetett hitük célja; másodszor, az emberi mivoltuk; harmadszor pedig a kötelességükhöz való hozzáállásuk. Most, hogy megvan ez a három címsor, hogyan értelmezitek mindegyiket? Korábban nem sokat beszéltünk még az emberek Istenbe vetett hitének céljáról. Többet beszéltünk az emberek emberi mivoltáról, valamint a kötelességükhöz való hozzáállásukról, így ezeket a dolgokat jobban ismeritek. Az emberek Istenbe vetett hitének célja valójában szintén nem túl ismeretlen számotokra, mivel ti magatok is bizonyos céllal kezdtetek hinni Istenben. Egyesek azért hisznek Istenben, mert nem akarnak a pokolra jutni, mások azért, mert a mennybe akarnak menni, megint mások nem akarnak meghalni, néhányan a katasztrófákat akarják elkerülni, vannak, akik csak azért, mert jó emberek akarnak lenni, vannak, akik a rossz bánásmódot akarják elkerülni és így tovább. Ez a téma nem lehet ismeretlen számotokra; csupán arról van szó, hogy a részletek, amelyekről beszélni fogok, talán kissé ismeretlenek – talán bizonytalannak érzitek magatokat velük kapcsolatban, nem tudva, mit fogok mondani róluk, illetve hol fogom kezdeni. Tehát beszéljünk erről röviden! Mondjátok meg Nekem, az Istenbe vetett hit tekintetében mely szándékokkal és célokkal rendelkező emberek azok, akiket ki kell takarítani vagy ki kell zárni? (Azok, akik csak a hírnévre és státuszra törekszenek, és csak hatalmat akarnak gyakorolni, és akik a státuszuk érdekében gátlástalanul megzavarják a gyülekezetet.) Ez az egyik típusú ember. Vannak mások is? (Az álhívők, akik csak áldásokat keresnek, és igyekeznek jóllakni kenyérrel.) Álhívők: ez egy másik típus. Van még több? Lehet, hogy néhány ember megnyilvánulásaira gondoltok, de nem tudjátok világosan felismerni, hogy ezek az emberek csak romlott beállítottságokat tárnak fel, vagy ténylegesen tisztátalan célokkal rendelkeznek az Istenbe vetett hitükben, és olyanok, akiket ki kell takarítani vagy ki kell zárni. Nem tudtok rájönni erre, és kissé homályosnak érzitek, ezért nem tudjátok világosan megfogalmazni. Az emberek Istenbe vetett hitének célja meglehetősen terjedelmes téma. Mindenkinek vannak bizonyos szándékai és céljai az Istenbe vetett hitével. Azonban azok a típusú emberek, akiknek tisztátalan céljaik vannak az Istenbe vetett hittel, és akikről itt beszélünk, nem felelnek meg Isten üdvössége feltételeinek. Nem érhetik el az üdvösséget, és még azt a minimális szintet sem tudják elérni, hogy munkások lehessenek. Mindegy, hogy ezeknek az embereknek, akik valamilyen céllal kezdenek hinni Istenben, mi a céljuk az Istenbe vetett hittel, minden esetben, amikor lehetőséget kapnak, megpróbálják majd elérni céljaikat, ha pedig nincs rá lehetőségük, akkor gonoszságot fognak elkövetni és zavarást fognak okozni. Ez elképzelhetetlen következményekkel járhat a gyülekezet munkájára, illetve Isten választott népének életbe való belépésére nézve, és ezeknek az embereknek kell a kitakarítás, illetve kizárás célpontjainak lenniük. Félretéve egyelőre ezeknek az embereknek az emberi mivoltát, illetve azt, hogy milyen hozzáállást tanúsítanak a kötelességeikhez, csupán az Istenbe vetett hitük céljáról beszélve, az semmiképpen sem az igazság elfogadása és az üdvösség elérése, még kevésbé az Istennek való alávetettség és az Ő imádata. Ezért az Istenbe vetett hitük természetesen nem fog üdvösséget eredményezni. Ahelyett, hogy hagynánk ezeknek az embereknek, hogy a gyülekezetben maradjanak és folyamatosan zavarják Isten választott népét – az igazi testvéreket –, jobb, ha minél hamarabb pontosan felismerjük és jellemezzük őket, majd azonnal kitakarítjuk őket a gyülekezetből. Nem szabad őket gyülekezeti tagokként, sem testvérekként kezelni. Nos, ki számít ilyen típusú embernek? Az imént nagy vonalakban beszéltetek néhány fogalomról. Mondani fogok néhány konkrét példát, és érteni fogjátok, amint meghalljátok őket.

A. Az ember tisztviselőség iránti vágyának kielégítése

Először beszéljünk az első olyan embertípusról, akit ki kell takarítani vagy zárni a gyülekezetből! Egyesek mindig tisztviselővé akarnak válni a társadalomban, és dicsőséget akarnak szerezni felmenőiknek, ám a karrierjük útja sikertelen. Mindamellett a tisztviselővé válás iránti vágyuk egyáltalán nem csökken. Viszont a családjuk társadalmi státusza nem magas, ezért reménytelennek érzik az életet, a világot pedig annyira igazságtalannak látják, hogy még ezt a csekély vágyukat sem képesek megvalósítani. Úgy érzik, van némi tudásuk és hozzáértésük, ám senki sem értékeli őket. Nem találnak támogatót, a tisztviselővé válás kilátása pedig nagyon távolinak tűnik számukra. Ebben a reménytelen helyzetben találtak rá a gyülekezetre. Úgy érzik, ha vezetővé válhatnak a gyülekezetben, az is olyan, mintha tisztviselők lennének, és vágyuk kielégülhet. Tehát úgy jönnek Isten házába, hogy nagyságot akarnak elérni. Úgy vélik, hozzáértésük és adottságaik tökéletesen megfelelőek arra, hogy Isten házában hasznosítsák őket, és reményük, hogy tisztviselővé és kiemelkedő egyénné váljanak, megvalósulhat, ezáltal beteljesítve egy életre szóló kívánságukat. Az Istenbe vetett hitről alkotott nézeteik olyan mondásokkal foglalhatók össze, mint például: „jótett helyébe jót várj”, „az igazi aranynak előbb-utóbb fel kell csillannia”, és „az okos madár bölcsen választja meg a pihenőhelyét” – ebből a fajta háttérből döntöttek úgy, hogy az Istenbe vetett hit útját járják. Az ilyen emberek lényegéből ítélve egyértelmű, hogy nem hisznek az igazság létezésében a világban, a Szabadító létezésében pedig még kevésbé hisznek. Röviden, nem hisznek az egy igaz Istenben, és még kevésbé hisznek a Teremtő létezésében. Akár arról van szó, ami a Bibliában van megírva, akár arról, amit a vallásos világban prédikálnak – hogy Isten teremtette a világot és az emberiséget, hogy Isten szuverén az emberiség felett és vezeti az emberiséget –, számukra mindezek a mondások csupán történelmi feljegyzések. Senki sem vizsgálja őket, és senki sem tudja igazolni őket; ezek csupán legendák és történetek, egyfajta vallási kultúra. Ez a hitről alkotott legalapvetőbb értelmezésük. Ezzel a megértéssel kezdenek hinni Istenben, úgy gondolva, hogy a helyes úton járnak, elhagyják a sötétséget a világosságért, hogy ők az „okos madár”, aki bölcsen választja meg a pihenőhelyét. Természetesen nem adták fel arra vonatkozó választásukat és vágyukat, hogy tisztviselővé és kiemelkedő egyénné váljanak. Úgy vélik, hogy ebben a hatalmas világban, ahol ennyi ember van, nincs hely számukra, és csakis Isten háza hozhat reményt nekik. Csak az adhat esélyt arra, hogy kihasználják tehetségüket, és megvalósítsák azt a vágyukat, hogy kiemelkedő egyénné váljanak, ha a gyülekezetben élnek. Ez azért van, mert a jelenlegi helyzetről alkotott nézetük szerint a külvilág egyre elvetemültebbé és sötétebbé válik – ebben a világban csakis a gyülekezet a tisztaság földje; a gyülekezet az egyetlen hely a világon, amely lelki támogatást tud biztosítani az embereknek, és csakis a gyülekezet virágzik egyre jobban. Ilyen kívánságokkal és célokkal kezdenek hinni Istenben. Miután felvették a hitet, semmit sem értenek az Istenbe vetett hitből, az igazságra való törekvésből, vagy az igazsággal, Isten természetével és Isten munkájával kapcsolatos dolgokból. Nem törekednek ezekre a dolgokra, és nem is fordítanak figyelmet rájuk. A szívükben még egyáltalán nem engedték el a státusz és a tisztviselőség iránti vágyukat; inkább továbbra is ragaszkodnak ezekhez az elképzelésekhez és nézőpontokhoz, miközben a gyülekezetben lebzselnek. A gyülekezetet társadalmi szervezetnek, vallási közösségnek tekintik, Isten munkáját és Isten szavait pedig olyan illúzióknak látják, amelyeket a hívők a babonás hiedelmeik miatt hoztak létre. Ezért, amikor az igazságra való törekvésről, Isten szavairól és Isten munkájáról van szó, undort és ellenállást éreznek. Ha bárki azt mondja, hogy valami Isten műve, Isten szuverenitása vagy Isten vezénylése, undort éreznek. Azonban nem számít, mennyire undorodnak, továbbá függetlenül attól, hogy elismerik-e vagy elfogadják-e az igazságot, azon vágyuk, hogy státuszpozíciót szerezzenek a gyülekezetben, hogy kielégítsék a hatalom iránti sóvárgásukat, soha nem csökkent, illetve soha nem engedték el azt. Mivel ilyen ambíciójuk és vágyuk van, természetüknél fogva különféle megnyilvánulásokat tárnak fel. Például olyan mondásokkal uszítják az embereket, mint: „Ne alapozz mindent isten szavaira, illetve ne köss mindent isten szavaihoz és istenhez! Valójában az emberek gondolatai és mondásai közül sok helytálló; az embereknek rendelkezniük kell saját nézőpontokkal és álláspontokkal.” Azért terjesztik ezeket a kijelentéseket, hogy félrevezessék az embereket. Ugyanakkor erőteljesen fitogtatják tehetségüket, adottságaikat, és azokat a különféle taktikákat és trükköket, amelyeket a világban alkalmazhatnak, igyekezve felkelteni az emberek figyelmét, valamint elnyerni érdeklődésüket és nagyrabecsülésüket. Mi a célja az erőteljes fitogtatásuknak? Az, hogy az emberek nagyra értékeljék őket és felnézzenek rájuk; az, hogy legyen státuszuk az emberek között, és ezáltal kielégítsék azon vágyukat, hogy tisztviselői karriert folytassanak, és dicsőséget szerezzenek felmenőiknek. Akkor elégedettek, amikor az emberek tisztelik, dicsérik, követik, támogatják, imádják őket és felnéznek rájuk, sőt, amikor hízelegnek nekik. Ráadásul fáradhatatlanul törekszenek ezekre a dolgokra, és élvezik őket. Noha Isten háza folyamatosan leleplezi az antikrisztusokat, a gonosz embereket, valamint az emberek különféle romlott beállítottságait, szívükben úgy megvetik ezeket, mintha azok még a megvetésükre sem lennének méltók, és különösen undorodnak tőlük. Céltudatosan törekszenek a státuszra, valamint arra, hogy mások csodálják őket és felnézzenek rájuk, hogy eleget tegyenek azoknak a kívánságoknak, amelyeket a világban és a társadalomban nem tudtak elérni. Mi tehát a céljuk azzal, hogy hisznek Istenben? Nem az, hogy a százszorosát kapják ebben az életben, az eljövendő világban pedig örök életet, és biztosan nem az, hogy elfogadják az igazságot és üdvözüljenek. Az Istenbe vetett hitük célja nem az, hogy teremtett lényként viselkedjenek, hanem hogy tisztviselők és urak legyenek, hogy élvezhessék a státusz előnyeit. Biztosan vannak ilyen emberek a gyülekezetben; ezek azok a gonosztevők, akik beszivárognak a gyülekezetbe. A gyülekezet egyáltalán nem engedi, hogy az ilyen emberek Isten választott népe közé keveredjenek, ezért ezek az emberek azok, akiket ki kell takarítani. Könnyű felismerni az Istenbe vetett hitük célját? (Igen.) Figyelembe véve az Istenbe vetett hitük szándékait és céljait, a gyülekezetben tanúsított különféle megnyilvánulásaikkal együtt, miféle emberek ők? (Álhívők.) Igen, ők álhívők. Amellett, hogy álhívők, státuszra és kilátásokra is akarnak törekedni Isten házában, hogy kielégítsék a hatalom utáni sóvárgásukat. Az Istenbe vetett hitük célja az, hogy tisztviselővé váljanak. Tehát miért is van az, hogy ezeket az embereket ki kell takarítani? Valaki azt mondhatja: „Ha álhívők munkát végeznek Isten házában, és mint a gyülekezet barátai, tudnak segíteni egy kicsit, vajon nem helyes megtartani őket?” Megállja a helyét ez az állítás? (Nem.) Miért nem állja meg? (A tisztviselővé válás iránti vágyuk minden bizonnyal olyan dolgokhoz vezet majd, amelyek megzavarnak másokat, semmilyen hasznot nem hoznak Isten házának munkájára nézve, valamint hatással lesznek a testvérek igazságra való törekvésére.) Mindegy, hogyan nézzük, az álhívők ellenállnak az igazságnak és megtagadják Istent, így Isten háza nem tarthatja meg őket. Nem fognak pozitív szerepet játszani. Függetlenül attól, hogy a tisztviselővé válásra törekszenek-e, már pusztán az álhívőkként tanúsított megjegyzéseik, megnyilvánulásaik és cselekedeteik is zavart kelthetnek, és nem lesznek pozitív hatással. Néhány testvér, amikor bizonyos környezeteket tapasztal meg, azt mondja: „Ez Isten szuverenitása, nekünk pedig alá kell vetnünk magunkat.” Vajon az álhívők alá tudják vetni magukat? Már az is elég jó, ha nem állnak fel, hogy zavarjanak és szembeszegüljenek. A szívükben még azt is mondják: „Ne mondd, hogy minden isten szuverenitása! Az embereknek rendelkezniük kell némi saját véleménnyel és függetlenséggel; ne tulajdoníts mindent isten szuverenitásának!” Nemcsak lehúznak másokat, hanem még kétértelmű, megtévesztő téveszméket is hangoztatnak, hogy félrevezessék az embereket. Hát nem szégyentelen? Lehet, hogy képesek néhány ügyes manővert és trükköt végrehajtani a nem hívők között, de Isten háza nem jó hely arra, hogy megpróbálják végrehajtani ezeket a manővereket és trükköket! Egyesek olyan klinikákat vezetnek, ahová mindenki szeret járni, mert azt mondják, ott nem fájnak az injekciók. Miért nem fájnak az injekciók? A tű hegyét érzéstelenítőbe mártják, így biztosan nem fáj. Vajon bölcs lépés ez? (Nem, ez ártalmas lépés.) Mégis bölcs lépésként tekintenek rá és dicsekednek vele, azt gondolva, hogy ez a hozzáértésüket és jártasságukat mutatja, mondván: „Te csak az istennek, isten vezénylésének és isten szuverenitásának való alávetettségről beszélsz. Neked is vannak olyan készségeid, mint nekem?” Hát nem szégyentelen? (De igen.) Még az ilyen ártalmas trükkökkel is dicsekednek! A gyülekezetbe beszivárgó álhívők indítékait magukban hordozó embereket kell kitakarítani a gyülekezetből. Miért? Ezek az emberek a szívükben ellenállnak az igazságnak, és idegenkednek tőle. Függetlenül az Istenbe vetett hitük céljától – akár olyasvalamiről van szó, amit nyíltan be tudnak ismerni, akár nem –, az álhívő-lényegük alapján a gyülekezetnek ki kell takarítania vagy ki kell zárnia őket. Ezek az álhívők meghatározott céllal szivárognak be a gyülekezetbe: meg akarják mutatni tehetségüket, meg akarják valósítani ambícióikat, és ki akarják elégíteni kívánságaikat a gyülekezeten belül. Azt a becses helyet, amely a gyülekezet, eszközként akarják felhasználni a hatalom gyakorlására, hivalkodásra, az emberek félrevezetésére és irányítására irányuló céljuk elérésére. Figyelembe véve az Istenbe vetett hitük célját, képesek megzavarni és akadályozni Isten választott népét és a gyülekezet munkáját. Ezért ezeket az embereket ki kell takarítani vagy ki kell zárni Isten házából. A vezetőknek és a dolgozóknak át kell látniuk az ő álhívő lényegüket. Akár a megnyilvánulásaikra, akár az Istenbe vetett hitről tett következetes kijelentéseikre alapozol, ha már felfogtad a helyzetet és világosan felismerted, hogy álhívők, habozás nélkül, határozottan el kell utasítanod őket. Mindegy, milyen módszert vagy bölcsességet alkalmazol, ragadj meg minden lehetőséget, hogy eltakarítsd őket – ez az a munka, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük; ez az a munka, amelyet fel kell vállalniuk. Ez az egyik olyan embertípus, akit ki kell takarítani vagy ki kell zárni.

B. Az ellenkező neműek keresése

Melyek tehát a második típusú emberek megnyilvánulásai, akiket ki kell takarítani vagy ki kell zárni? Egyesek soha nem vettek részt az Istenbe vetett hitben; csupán kedvező benyomásuk van róla. Nem érdekli őket, hogy megtudják, mire kellene törekedni, vagy mit kellene elérni az Istenbe vetett hit által. Hallották, hogy azok az emberek, akik hisznek Istenben, meglehetősen kötelességtudóak és jámborak, ezért romantikus társat akarnak találni a gyülekezetben, majd megházasodni és stabil életet élni. Ez a szándékuk és céljuk, így azért jönnek a gyülekezetbe, hogy rátaláljanak ideális társukra. Ezek az álhívők egyáltalán nem érdeklődnek az Istenbe vetett hit iránt; egyáltalán nem törődnek a Teremtővel, az igazsággal, a megmentéssel, Isten megismerésével, a kötelességvégzéssel vagy bármi hasonlóval. Még ha meg is értik, miután hallották Isten szavait és prédikációkat hallgattak, nem akarják megszívlelni. Csupán ideális társat akarnak találni, és természetesen azt remélik, hogy több embert ismerhetnek meg, és bővíthetik kapcsolati hálójukat. Azzal a céllal kezdenek hinni Istenben, hogy ideális társat találjanak. Egyesek talán azt mondják: „Honnan tudod, hogy ez a céljuk? Semmit sem mondtak, és nem is említették Neked!” A viselkedésük árulkodik erről. Figyeld meg, hogyan keresik mindig az ellenkező nemet, amikor kötelességeiket végzik, vagy kapcsolatba lépnek valakivel. Ha egyszer megtetszik nekik valaki, folyamatosan beszélgetnek vele, közelednek hozzá, mindig minden információt meg akarnak tudni róla, és egyre jobban megismerik az illetőt. Ezeknek a szokatlan cselekedeteknek és megnyilvánulásoknak kellőképp fel kell hívniuk a vezetők és a dolgozók figyelmét, akiknek meg kell figyelniük, hogy mik a szándékaik, és milyen célt akarnak elérni; meg kell állapítaniuk, hogy ki hirdette nekik az evangéliumot, miért keresik különösen a kapcsolatot az ellenkező nemmel, miért van mindig mondanivalójuk az ellenkező nem számára, és miért van bennük különös vonzalom az ellenkező nem iránt, különösen a nekik tetsző emberek iránt tanúsítva különös kíváncsiságot és törődést. Az ilyen embereknek kedvező benyomásuk van azokról, akik hisznek Istenben. Még ha nem is nagyon érdeklik őket az összejövetelek, a prédikációk hallgatása, Isten szavainak közlése, a himnuszok éneklése, a személyes tapasztalatok közlése és más hasonló dolgok, általában nem mondanak semmi olyat, ami zavarásokat és akadályozásokat okozna. Kizárólag arra összpontosítanak, hogy romantikus társat találjanak, akivel jó életet élhetnek. Ha találnak egy társat, követhetik az Istenbe vetett hitben; még ha ők maguk nem is törekszenek, támogathatják társukat az Istenbe vetett hitben. Egyesek viszonylag elfogadható emberi mivolttal rendelkeznek, segítőkészek, és mindent megtesznek, hogy barátságosak és kedvesek legyenek. Például türelmesek tudnak lenni másokkal, mindent kitalálnak, hogy segítsenek a nehézségekkel küzdőknek megoldani a problémáikat, vagy tanácsot adjanak és így tovább. Viszonylag kedvesek másokkal, és nem táplálnak rosszindulatot, viszont az Istenbe vetett hitük célja és célkitűzése nem túl tiszteletreméltó. Nem törekszenek az igazságra, és nem fogadják el az igazságot, bárki közli is velük. Fél évnyi vagy egy-két évnyi követés után sem történik bennük semmi változás. Bár semmit sem mondanak arról, hogy nem hisznek, és nem okoznak zavarásokat vagy akadályozásokat, semmiféle érdeklődés nem alakul ki bennük az Istenbe vetett hit kérdései iránt. Helyénvaló-e, hogy az ilyen emberek a gyülekezetben maradjanak? (Nem.) El kell-e takarítani az ilyen embereket? (Őket is el kell takarítani.) Mi ennek az oka? (Az, hogy nem érdekli őket az igazság, és nem az üdvösség célszemélyei. Ha a gyülekezetben maradnak, miközben folyton társat keresnek, az meg fog zavarni és kísértésbe visz másokat; nem fognak pozitív szerepet játszani.) Pontosan így van ez. Például egyesek különösen szeretnek húst enni. Amikor húst esznek, megfeledkeznek a munkájukról. Ha nincs hús, akkor továbbra is képesek ellátni néhány megfelelő feladatot, viszont amikor van hús, a munkájuk késlekedik. Mi a hús számukra? (Kísértés.) Pontosan, egy kísértés. Tehát azok, akik állandóan társat keresnek, tekinthetők-e a kísértés forrásainak? (Igen.) Ők valóban a kísértés egyfajta forrásai. Az ilyen emberek számára világossá kell tenni: „Nincs benned őszinteség az Istenbe vetett hitedet vagy a kötelességed végzését illetően. Sosem tudtál beilleszkedni a gyülekezetbe, és sosem tartottak igazi hívőnek. Ez alatt a két év alatt, amíg kapcsolatban voltunk, láttuk a célodat: csupán társat akarsz találni a gyülekezetben. Vajon ez nem árt a jó embereknek? A gyülekezetben lévő emberek nem megfelelőek a számodra. A nem hívők között van sok számodra megfelelő. Menj, és keress valakit a nem hívők között!” Ezzel azt sugalljuk neki: „Átláttunk rajtad. Te nem tartozol Isten választott népéhez. Nem vagy Isten házának tagja. Nem lehet téged testvérünknek tekinteni.” Az ilyen embereket Isten házának alapelvei szerint ki kell takarítani a gyülekezetből. Így ezek az emberek, akik meggondolatlanul keresnek társat és elcsábítanak másokat, ki lesznek tisztítva. Hát nem könnyű felismerni az ilyen embereket? (De igen.) Ezek az emberek is álhívők. Kicsit vonzódnak a gyülekezethez, a vallásos hithez és azokhoz, akik hisznek Istenben. Csupán ki akarják használni az Istenbe vetett hit lehetőségét, hogy társat találjanak a hívők között, akivel együtt élhetnek, és aki odaadóan szolgálhatja őket. Mondd meg Nekem, lehetséges-e ilyesmi? Eleget kellene tennünk nekik? A gyülekezetnek kellene intéznie az ilyen ügyeket? (Nem.) A gyülekezetnek nem kötelezettsége kielégíteni a személyes preferenciáikat. Nem számít, mennyire gondolják úgy, hogy a hívők jó emberek, hogy ezekkel a hívőkkel képesek lennének megfelelő módon élni az életüket, vagy hogy a hívők a helyes úton tudnak járni, ez haszontalan – nem számít a véleményük. Az ilyen álhívők szintén megtalálhatók a legtöbb gyülekezetben. Az ilyen emberekkel való bánásmód az, hogy azt a módszert alkalmazzuk, amiről az imént beszéltünk, vagy ha vannak jobb módszereitek, használhatjátok azokat is, amennyiben az alapelvek szerint kezelitek őket. Ezek az álhívők a gonosz emberek különféle típusai közé sorolhatók – túlzás ez? (Nem.) Pontosan így bánunk az álhívőkkel.

C. A csapások elkerülése

Milyen más típusú embereket kell kitakarítani vagy kizárni a gyülekezetből? (Egy másik típus azok, akik csak azért hisznek Istenben, hogy elkerüljék a csapásokat.) Az Istenbe csupán a csapások elkerülése végett vetett hit szintén egy olyan cél, amiért az emberek hisznek. Vajon a legtöbb ember, aki hisz Istenben, nem rendelkezik szintén efféle hamisítással? (De igen.) Akkor hogyan ismerjük fel, hogy emiatt mely embereket kell kitakarítani vagy kizárni, és kik azok, akik csupán a romlottság normális feltárulását mutatják, és akiket nem kell kitakarítani vagy kizárni? Ami az emberek többségét illeti, a hitük keveredik azzal az indítékkal, hogy a csapások elkerülése végett higgyenek Istenben – ez tény. Azok között, akik azért hisznek Istenben, hogy elkerüljék a csapásokat, fel kell ismernetek azokat az álhívőket, akik megfelelnek a kitakarítás vagy kizárás kritériumainak. Például az ilyen emberek, amikor látják, hogy a csapások kezdenek egyre rosszabbá válni, gyakrabban kezdenek összejövetelekre járni, és gyorsan visszaveszik Isten szavainak könyveit, amelyeket korábban visszaadtak a gyülekezetnek, mondván, hogy most komolyan akarnak hinni Istenben. Azonban amint a csapások elmúlnak vagy alábbhagynak, visszatérnek az üzleti tevékenységhez és a pénzkereséshez, blokkolva minden kapcsolatfelvételi módot, hogy a testvérek ne találhassák meg, illetve ne érhessék el őket az összejövetelek miatt. Csapások idején aktívan keresik a testvéreket, de amikor véget érnek a csapások, a testvéreknek nagyon nehéz lesz megtalálniuk őket, és csak nagyon ritkán képes bárki is kapcsolatba lépni velük. Hát nem nagyon is nyilvánvalóak ezek a megnyilvánulások? (De igen.) Amikor nincs csapás, azt mondják: „Az embereknek normális életet kell élniük. Élnünk kell a mindennapjainkat. Mindennap főznöm kell otthon, a gyerekeket pedig el kell vinnem az iskolába, majd haza kell hoznom őket, így néha nem jutok el az összejövetelekre. Emellett az élethez pénz kell; minden megélhetési költséget ki kell fizetni. Pénzkeresés nélkül nem tudunk túlélni. Ebben a világban senki sem boldogulhat pénz nélkül. Az istenbe vetett hitnek gyakorlatiasnak kell lennie!” Meggyőzően beszélnek, és bőséges indokot hoznak fel, teljes mértékben a pénzkeresésre és a mindennapi életükre összpontosítva, csupán alkalmanként vesznek részt egy-egy összejövetelen, és ritkán olvassák Isten szavait. Hozzáállásuk az Istenbe vetett hithez langyos, sem nem hideg, sem nem meleg. Amikor lesújtanak a csapások, azt mondják: „Ó, nem tudok meglenni isten nélkül; szükségem van istenre! Imádkoznom kell istenhez, és mindennap segítségül kell hívnom! Nem a csapásokat próbálom elkerülni; a lényeg az, hogy a szívemben nem tudok meglenni isten nélkül. Jó életet élni isten nélkül még mindig üresnek érződik a szívemben!” Egyetlen olyan szót sem tudnak mondani, amely Isten bármiféle ismeretéről tanúskodna; mindössze a cselekedeteiket és viselkedésüket igazoló szavakat mondanak. Nem tudják, Isten háza hány könyvet oszt szét mindenkinek; nem tudják, mely témát érintették a prédikációk; nem tudják, jelenleg mely igazságokról beszélnek a gyülekezeti életben. Hathavonta vagy évente egyszer vesznek részt összejövetelen. Amikor részt vesznek, azt mondják: „A nem hívők egyszerűen szörnyűek. A társadalom igazságtalan. Ez a világ gonosz. Annyira nehéz erőfeszítéseket tenni a pénzkeresésért! Isten terhe az embereken könnyű...” Folyamatosan ezekről a haszontalan dolgokról beszélnek, amelyeknek semmi közük az összejövetel közlésének témáihoz és tartalmához. Imájukban elmondanak néhány üres szót, és néhány felületes szót az Istenbe vetett hitről, majd hívőnek tekintik magukat, miközben szívükben nyugalmat és békét éreznek. Ez az Istenbe vetett hit? Miféle nyomorultak ezek az emberek? Ha megkérdezed tőlük: „Miért nem jársz rendszeresen összejövetelekre?”, azt mondják: „A körülményeim nem teszik lehetővé. Ez az a környezet, amelyet isten alakított ki számomra, nekem pedig alá kell vetnem magam.” Milyen szépen hangzanak ezek a szavak! Azt is mondják: „Nézd, isten alakította ki ezt a környezetet számomra. Az egész családom élelmezése tőlem függ, ezért pénzt kell keresnem, hogy boldoguljunk! Pillanatnyilag a pénzkeresés az a feladat, amelyet isten nekem adott.” Teljesen elmulasztják megemlíteni a kötelességük végzését, valamint teremtett lényként való felelősségeiket és kötelezettségeiket, azt pedig még kevésbé említik, hogyan gyakorolják Isten szavait; csak alkalmanként vesznek részt egy-egy összejövetelen, és felajánlanak néhány jüant, azt gondolva, hogy hozzájárultak Isten házához. Mások, amikor gyermekeik megbetegednek, imádkoznak Istenhez, majd néhány nappal később, amikor gyermekeik jobban vannak, gyorsan egy kis pénzt adományoznak a gyülekezetnek, majd ismét eltűnnek. Valahányszor kapcsolatba lépnek a testvérekkel, soha nem beszélnek az igazságról, és Isten szavait sem olvassák. Amikor nincsenek csapások vagy szerencsétlenségek, soha nem imádkoznak Istenhez. Napi beszélgetéseik mindig családi apróságokról, a helyes és helytelen körüli vitákról, a testi életről, a különféle társadalmi jelenségekről, valamint azokról a különféle dolgokról szólnak, amelyeket látnak és hallanak; ritkán beszélnek Isten szavairól, és soha nem ejtenek ki egyetlen szívből jövő szót sem az Istenbe vetett hitről. Csak azért tartják meg helyüket a gyülekezetben, hogy Isten gondoskodását és oltalmát keressék. Ők egyszerűen így hisznek Istenben; csak békét és áldásokat keresnek, anélkül, hogy egy kicsit is törekednének az igazságra. Egyáltalán nem érdekli őket az igazság. Csupán előnyöket, kegyelmet és áldásokat akarnak nyerni az Istenbe vetett hitből. A következő élettel nem törődnek, mivel azt nem láthatják, és egyáltalán nem hisznek benne. Csakis Isten kegyelmét akarják élvezni ebben az életben, és el akarnak kerülni minden csapást. Mivel Isten és a gyülekezet a menedékük, ha részt vesznek az összejöveteleken, az minden bizonnyal akkor van, amikor nehézségekkel vagy csapásokkal szembesülnek. Vajon az ilyen emberek őszinte hívői Istennek? (Nem.) Miféle emberek ők? (Opportunisták és álhívők.) Ezek álhívők, akik a gyülekezetet akarják felhasználni a csapások elkerülésére. Vajon meg szabad engedni, hogy az ilyen emberek a gyülekezetben maradjanak? (Nem.) Amikor összejövetelekre jönnek, megzavarnak másokat, és belül felzaklatják őket. A legtöbb ember túl udvarias, és kínosan érezné magát, ha megpróbálná megzabolázni őket, ezért hagyja, hogy tovább fecsegjenek, és mindenkit megzavarjanak Isten szavainak evésében és ivásában. Mit tegyenek a vezetők és a dolgozók ezen a ponton? Vajon nem kellene felvállalniuk az ilyen emberek korlátozásának, a többség érdekei megóvásának, valamint a normális gyülekezeti élet fenntartásának felelősségét? (De igen.) Visszaveheted tőlük Isten szavainak könyveit, és javasolhatod nekik, hogy hagyják el a gyülekezetet. Többféleképpen is rá lehet venni valakit, hogy hagyja el a gyülekezetet – kitalálhatjátok a saját módszereteket. Csak gondoskodjatok róla, hogy többé ne tudják felvenni a kapcsolatot a testvérekkel! Tegyük fel, hogy valaki azt mondja: „Ez az ember jó. Csupán néhány jelentéktelen apróságról beszél a gyülekezetben, de nem zavarja meg a gyülekezet munkáját, és nem befolyásolja a kötelességünk végzését, ezért elnézőnek kell lennünk! Ha hiszünk Istenben, vajon nem kellene eltűrnünk és elviselnünk mindenféle embert? Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és nem akarja, hogy bárki is elkárhozzon!” Akkor el kell gondolkodnod azon, hogy vajon ők az üdvösség célszemélyei-e. Ha nem, akkor vajon nem kellene felismernünk és kitakarítanunk őket? (De igen.) Egyesek azt mondják: „Túl udvarias vagyok; kínosan érezném magam, ha megpróbálnám rávenni őket, hogy hagyják el a gyülekezetet.” Ez a probléma könnyen megoldható. Ha egyszerűen nem veszed fel velük a kapcsolatot, akkor nem fognak megzavarni és korlátozni téged. Még ha össze is futtok, nem kell foglalkoznod velük. Szükségtelen az Istenbe vetett hit kérdéseiről beszélgetni velük; egyszerűen csak kezeld őket nem hívőkként. Egyesek azt mondják: „Nem segíthetünk nekik szeretettel, és nem közölhetjük velük az általunk megértett igazságot?” Az ilyen álhívők esetében, ha tényleg van benned szeretet, tehetsz egy próbát. Ha valóban meg tudod változtatni őket, akkor nem szükséges kitakarítani vagy kizárni őket. Egyesek azt mondják: „Nem fogom rájuk vesztegetni az erőfeszítéseimet. Nekik segíteni olyan hiábavaló, mint megfürdetni egy disznót; mindegy, mennyire tisztára mosod, úgyis elmegy, és a sárban hempereg majd. Pontosan ilyen teremtményekről van szó; nem fognak megváltozni!” Ha ezt meg tudod érteni, akkor igazad van. Vajon továbbra is fogsz beszélni az igazságról az ilyen álhívőkkel, hogy segíts nekik? Továbbra is ezt az értelmetlen munkát fogjátok végezni? (Nem.) Ezen a ponton rádöbbentek, hogy ostobák voltatok, és nem láttatok át az embereken. Az álhívők nem tudnak megváltozni. Ezek az emberek azt is tudják, hogy akik hisznek Istenben, jó cselekedeteket hajtanak végre, és kerülik a rossz cselekedeteket, nem erőszakoskodnak másokkal, és nem csapják be őket. Jó benyomásuk van azokról, akik hisznek Istenben, ezért a „hiszem, hogy van Isten” és az „Istenben hinni jó” zászlaja alá rejtőznek, és beférkőznek a gyülekezetbe, hogy az emberek testvérként gondoljanak rájuk. Néhány ember valóban bedől ennek, tényleg testvérekként tekint rájuk, gyakran meglátogatja és segíti őket. Csak hosszú idő elteltével jönnek rá: „Ez az ember csak akkor jön a gyülekezetbe, ha csapásokkal vagy nehézségekkel szembesül, és haszontalan, értelmetlen dolgokat mond. Amikor a dolgok simán mennek, és számára minden rendben van, amikor az élete jó, mindenkit figyelmen kívül hagy. Ha tudtuk volna korábban, hogy ilyen gazember, nem segítettünk volna neki, és nem tettünk volna annyi erőfeszítést!” Van értelme most sajnálkozni? Késő bánat – már annyit beszéltél hiába! Röviden, az ilyen álhívőket a lehető leghamarabb fel kell ismerni, foglalkozni kell velük, és ki kell takarítani őket a gyülekezetből. Ne tekintsd őket testvéreknek; ők nem testvérek. Csak az Isten által kiválasztott emberek testvérek; csak azok testvérek, akik megmenthetők, és akik Isten imádására törekszenek. Akik azért időznek Isten házában, hogy elkerüljék a csapásokat, és mohón élvezzék Isten kegyelmét, anélkül, hogy elfogadnák az igazságot, azok álhívők. Ők nem testvérek, és biztosan nem Isten választott népe. Értitek? Az ilyen álhívőkkel az alapelvek szerint kell bánni; úgy kell eljárni velük kapcsolatban, ahogyan kell. Ez a vezetők és a dolgozók felelőssége, és egyben olyan alapelv, amellyel Isten választott népéből mindenkinek tisztában kell lennie.

2021. október 23.