Ki más hajlamos még negativitást árasztani a gyülekezeti életben? Egyesek eredmények nélkül végzik a kötelességüket, folyton ügyetlenkednek; nem tartanak önvizsgálatot, hanem állandóan úgy érzik, hogy Isten nem igazságos, illetve nem méltányos, hogy Isten mindig kegyesen bánik másokkal, velük azonban nem, hogy Isten lenézi és sosem világosítja meg őket, és ezért nem születnek sosem eredmények a kötelességük végzéséből, és sosem képesek elérni abbéli céljukat, hogy kiemelkedjenek és becsüljék őket. A szívükben elkezdenek panaszt dédelgetni Istennel szemben, és amint ezt teszik, elkezdenek irigységet, undort és gyűlöletet érezni azok iránt, akik hűségesen végzik a kötelességeiket. Miféle emberi mivoltuk van az ilyen embereknek? Hát nem kicsinyesek? Emellett pedig vajon nem mulasztják el megérteni, hogy miként kell az igazságra törekedni az Istenbe vetett hitükben? Nem értik, mit jelent Istenben hinni. Azt hiszik, hogy az Istenbe vetett hit és a kötelességvégzés olyan, mintha diákként felvételiznének az egyetemre, folyton pontszámokat és rangsorokat kell összevetniük. Ezért nagy jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a dolgoknak. Hát nem ilyen állapotban vannak? Mindenekelőtt: az igazság felfogásának szempontjából van-e lelki megértésük az ilyen embereknek? Nincs, és nem is értik, mit jelent hinni Istenben és az igazságra törekedni. Egyrészt nagy jelentőséget tulajdonítanak a mások között elfoglalt helyüknek; másrészt folyton pontozásos módszert alkalmaznak annak értékelésére, hogy mennyire jól végzik mások a kötelességeiket és mennyire jól végzik ők maguk, mintha diákokat értékelnének az iskolában, ezzel a módszerrel mérve az emberek Istenbe vetett hitét és a kötelességeik végzését. Hát nincs valami baj ezzel? Ráadásul nem helytelen vajon ez az erőltetett mód, ahogyan a kötelességeiket végzik? Nem a tanulás és a vizsgázás erőfeszítésével végzik a kötelességeiket? (De igen.) Miért mondjuk ezt? Értik az ilyen emberek, hogy miként keressék az alapelveket az Istenben való hit és a kötelességeik végzése során? Képesek-e keresni az alapelveket? Egyrészt nem tudják, miként keressék az alapelveket. Hogy miként kell az embereknek olvasniuk Isten szavait, miként közöljék az igazságot és miként végezzék megfelelően a kötelességeiket – nem értik ezeket a dolgokat, és nem is törődnek velük. Csak azt tudják, hogy alapelveket kell találniuk és azok szerint kell cselekedniük, azt illetően azonban, hogy az alapelvek mit szabályoznak, Isten mit követel meg, vagy mások miként cselekednek az alapelvek szerint, megértés híján vannak. Egyszerűen nem értik. Másrészt pedig, képesek-e Istennek az arra vonatkozó mércéi alapján értékelni egy kötelesség végzését, hogy az emberek megfelelő színvonalon teszik-e a kötelességüket, valamint azon alapelvek szerint, amelyeket Isten az emberektől a kötelességük végzését illetően megkövetel? Képesek-e megérteni ezeket a dolgokat Isten szavaiból és a testvérek közléséből? Először is: nem értik Isten szavait, sem pedig a kötelességvégzés dolgait. Miután hinni kezdenek Istenben és kötelességeket kezdenek végezni, így tűnődnek: „Amikor iskolás voltam, rájöttem egy szabályra: amennyiben hajlandó vagy szorgalmasan dolgozni és többet tanulni, magas pontszámot érhetsz el, ezért ugyanezt fogom tenni az Istenben való hitemben is. Többet fogom olvasni isten szavait és többet fogok imádkozni. Míg a többiek csevegnek és esznek, én himnuszokat fogok tanulni és bemagolom isten szavait. Ilyen törekvéssel Isten biztosan meg fog áldani engem, a kemény munkám, a szorgalmam és iparkodásom fényében, és a kötelességem végzése biztosan gyümölcsöző lesz. Biztosan magas pontszámot érek el a többiek között, és értékelnek és előléptetnek majd.” Ennek ellenére mégsem tudják megvalósítani a vágyaikat: „Miért vagyok még mindig kevésbé hatékony a kötelességem végzésében, mint mások? Hogy fognak valaha is előléptetni vagy fontos feladatokra használni? Hát nem azt jelenti ez, hogy nincs remény? Versenyző szelleműnek születtem, nem voltam hajlandó lemaradni mások mögött. Így voltam az iskolában, és így vagyok még mindig az istenbe vetett hitemben. Eltökélt vagyok, hogy túltegyek bárkin, aki felülmúl engem. Nem nyugszom, amíg meg nem teszem!” Azt hiszik, hogy a megfelelő módszerrel és megközelítéssel – mindössze azzal, hogy a szorgalmas tanulás erőfeszítését arra fordítják, hogy többet olvassák Isten szavait és több himnuszt tanulnak; hogy nem bocsátkoznak üres fecsegésbe, nem helyeznek hangsúlyt az öltözködésre; kevesebbet alszanak és kevésbé érzik jól magukat; legyőzik a testüket és nem merülnek el a testi kényelemben – képesek lesznek részesülni Isten áldásaiból, és biztosan eredményeket fognak elérni a kötelességük végzésében. A dolgok azonban mindig másképp alakulnak, mint ahogyan várták: „Miért követek el még mindig hibákat a kötelességem végzése közben és miért nem tudom még mindig olyan jól végezni, mint a többiek? Mások gyorsan és jól csinálják a dolgokat, a vezető pedig mindig dicséri és becsüli őket. Oly sok szenvedést és nehézséget viseltem el. Miért nem érek el eredményeket még mindig?” Amint így elmélkednek, végül jelentős felfedezést tesznek: „Úgy tűnik, isten igazságtalan. Oly régóta hiszek istenben, és csak most látom! Isten azzal bánik kegyelmesen, akivel csak akar. Nos, velem miért nem akar kegyelmesen bánni? Azért vajon, mert buta vagyok, mert a hízelgés és az ékesszólás meghaladja a képességeimet, mert nem vagyok gyors észjárású? Vagy azért, mert túlságosan hétköznapinak látszom és nem vagyok túl művelt? Isten felfed engem, nem igaz? Oly sokat olvastam isten szavaiból – miért nem bánik kegyelmesen velem isten, és helyette miért fed fel?” Amint ezen gondolkodnak, negatívvá válnak: „Többé nem akarom végezni a kötelességemet. Isten nem áldott meg, míg végeztem a kötelességemet, és többet olvastam isten szavait, de nem világosított meg. Isten szavaiban elhangzik, hogy isten azzal bánik kegyelmesen, akivel csak akar, és az iránt tanúsít irgalmat, aki iránt akar. Én nem olyan ember vagyok, aki iránt isten irgalmat tanúsít, illetve akivel kegyelmesen bánik. Miért kell elszenvednem ezt a gyötrelmet?” Minél többet gondolkodnak, annál negatívabbá válnak, és annál kevésbé érzik úgy, hogy van előre vezető útjuk. Úgy érzik, a sérelmeik megfojtják őket, és többé nem akarják végezni a kötelességüket; amikor pedig végzik a kötelességüket, csak ímmel-ámmal teszik. Bárhogyan is közlik az alapelveket mások, az nem jut el hozzájuk. Nincs bennük reakció. Van-e bármiféle belépésük az életbe, amikor ilyen állapotban vannak? Van-e bármennyi hűség a kötelességük végzésében? Többé nincs, és az egykor létező kis erőfeszítésük és szorgalmuk is a múlté. Nos, mi maradt a szívükben? „Majd menet közben tervezek, és elfogadom a dolgokat, ahogy jönnek. Isten most már bármelyik napon felfedhet és kiiktathat engem, és lemondhat rólam. Amikor eljön a nap, hogy nem engedik tenni a kötelességem, nem teszem majd. Tudom, hogy nem vagyok elég jó. Lehet, hogy isten még nem iktatott ki, de tudom, hogy nem kedvel. Csak idő kérdése, hogy mikor iktatnak ki.” Ezek a gondolatok és nézetek támadnak a szívükben, amikor pedig kapcsolatba kerülnek másokkal, időnként efféle megjegyzések csúsznak ki a szájukon: „Ti mind higgyetek buzgón továbbra is. A ti hiteteket és kötelességvégzéseteket biztosan megáldja majd isten. Én reménytelen vagyok. Én az utam végén állok. Bármilyen szorgalmas vagy dolgos vagyok is, semmi haszna. Ha isten nem kedvel valakit, bármennyi erőfeszítést tesz is az illető, az nem segít. Úgy végzem a kötelességemet, hogy annyi erőfeszítést teszek bele, amennyit csak tudok; ha sehová sem vezetnek az erőfeszítéseim, akkor nincs mit tenni. Hát kényszerítheti isten az embereket, hogy olyasmit tegyenek, ami túlmutat rajtuk? Isten nem kényszerítheti arra a halat, hogy a szárazföldön éljen!” Miről van itt szó? A burkolt célzás ez: „Én már csak ilyen vagyok. Bárhogyan is bánik velem isten, ilyen lesz a hozzáállásom.” Mondjátok meg Nekem, vajon továbbra is részesülni akar Isten áldásaiban az, aki ilyen hozzáállással és szándékkal bír? Befolyásolhat másokat ez a benne kialakult állapot és hozzáállás? Könnyedén lehet negatív és ártalmas hatása, negativitásba és gyengeségbe vezetve másokat. Hát nem vezet ez félre másokat és nem árt nekik? Az ilyen fokú negativitással bíró emberek az ördögök csoportjába tartoznak, nem igaz? Az ördögök sosem szeretik az igazságot.

Egyesek nem terjedelmes beszédekben árasztják a negativitásukat; egyszerűen csak néhány mondatot mondanak: „Ti mind jobbak vagytok nálam. Ti mind nagy áldásban részesültök. Én reménytelen vagyok. Bármilyen keményen próbálkozom is, hasztalan. Nincs reményem arra, hogy részesüljek Isten áldásaiban.” Bár a szavak egyszerűek és nem tűnnek problémásnak, úgy hangoznak, mintha vizsgálgatnák magukat, boncolgatnák magukat és elfogadnák az afféle tényeket, mint a saját szegényes képességük és a hiányosságaik, valójában egyfajta láthatatlan negativitást árasztanak. E szavak szarkazmust és gúnyt, valamint ellenállást hordoznak, és persze még inkább hordoznak Istennel szembeni elégedetlenséget a negatív és levert hangulat mellett. Lehet, hogy kevés ez a negatív szó, ám ez a hangulat hatással lehet másokra, akárcsak a fertőző betegségek. Bár kifejezetten nem mondják ki, hogy „nem akarom tovább végezni a kötelességeimet, nincs reményem az üdvösségre és ti is mind veszélyben vagytok” – olyan jelet küldenek, ami miatt az emberek úgy érzik, hogy ha az erőfeszítései ellenére ennek az embernek nincs reménye az üdvösségre, akkor azoknak, akik nem próbálkoznak, még kisebb valószínűséggel van reményük. Ennek a jelnek a közvetítésével mindenkinek ezt mondják: „A remény fontos. Ha Isten nem ad neked reményt, ha Isten nem áld meg, akkor bármennyi erőfeszítést teszel is, az egész hiábavaló.” Miután a legtöbben elfogadják ezt a jelzést, az Istenbe vetett hitük mélyen legbelül nem tehet mást, mint alábbhagy, a kötelességük végzése során tanúsítandó hűségük és őszinteségük pedig nagymértékben csökken. Bár abbéli nyilvánvaló szándék nélkül árasztják ezt a negativitást, hogy félrevezessék vagy a maguk oldalára csábítsák az embereket, ez a negatív hangulat gyors hatást gyakorol a többiekre, válságban érzik magukat miatta, úgy érzik, hogy az erőfeszítéseik könnyedén veszendőbe mennek; arra készteti az embereket, hogy az érzéseik közepette éljenek és arra használják az érzéseket, hogy találgassanak Istennel kapcsolatban, valamint felszínes külsőségek alapján elemezzék és vizsgálják Isten hozzáállását és őszinteségét az emberekkel szemben. Amikor ez a negatív hangulat átragad másokra, nem tehetnek mást, mint hogy eltávolodnak Istentől, valamint félreértik és kétségbe vonják, amit Isten mondott, és nem hisznek többé a szavaiban. Ugyanakkor többé nincs bennük őszinteség a kötelességeik iránt; nem hajlandók árat fizetni és nem hajlandók a hűségre. Ilyen hatása van az emberekre ezeknek a negatív megjegyzéseknek. Mi ennek a hatásnak a következménye? Miután ezeket a szavakat hallották, az emberek nem épülnek, még kevésbé szereznek önismeretet, kevésbé fedezik fel a hiányosságaikat, illetve válnak képessé arra, hogy gyakorolják az igazságot és az alapelvek szerint végezzék a kötelességeiket – e pozitív eredmények egyikét sem érik el. Ehelyett az emberek még negatívabbá válnak e hatás miatt, arra gondolnak, hogy feladják az igazságra való törekvésüket, és többé nincs meg bennük az elhatározás, hogy végezzék a kötelességüket. Miért vesztették el a hitet? (Úgy érzik, nincs reményük az üdvösségre.) Így van, elfogadtad ezt az üzenetet és úgy érzed, nincs reményed az üdvösségre, ezért nem vagy hajlandó erőfeszítést tenni a kötelességed végzésébe. Ez a viselkedés azt mutatja, hogy nem törekedsz őszintén az igazságra, hanem folyton azt latolgatod, hogy vajon Isten kedvére való vagy-e, hogy van-e reményed az üdvösségre, és hogy érzések, hangulatok és találgatások alapján Isten vajon elismeri-e a kötelességed végzését. Amikor az emberek feltételezések alapján ítélik meg ezeket a dolgokat, nincs sok motivációjuk az igazság gyakorlására. Miért van ez? Vajon az emberek pontosan meg tudják ítélni Istent, amikor feltételezések alapján ítélik meg Őt? Vajon pontos feltételezésekbe bocsátkozhatnak az emberek Isten minden gondolatáról és elgondolásáról? (Nem.) Az emberek elméje teli van csalárdsággal, ügyletekkel, világi ügyekre vonatkozó filozófiákkal, a Sátán logikájával és így tovább. Milyen következményekkel jár az, ha az emberek ezek alapján bocsátkoznak feltételezésekbe Istenről? Ahhoz vezet, hogy kétségbe vonják Istent, eltávolodnak Istentől, sőt akár teljesen elveszítik a hitüket Istenben. Amikor valaki teljesen elveszíti a hitét Istenben, elkerülhetetlenül egy nagy kérdőjel kerül a szívébe azt illetően, hogy létezik-e Isten. Ekkor majd lejár az ideje istenhívőként – teljesen tönkremegy. Ráadásul helyes dolog az, hogy az emberek feltételezésekbe bocsátkoznak Istenről? Az a hozzáállás ez, amelyet egy teremtett lénynek a Teremtővel szemben tanúsítania kell? Nyilvánvalóan nem. Az embereknek nem szabadna feltételezésekbe bocsátkozniuk Istenről, sem találgatniuk Isten gondolkodásáról vagy az emberekről szóló gondolatairól. Ez önmagában rossz; az emberek helytelen szemléletet és álláspontot vettek fel.

Az embereknek nem szabadna feltételezésekkel, találgatásokkal, kétséggel vagy gyanúval kezelniük Istent, sem emberi gondolatok és nézőpontok, világi ügyekre vonatkozó filozófiák vagy akadémikus ismeretek alapján megítélniük Őt. Akkor hát hogyan kellene az embereknek kezelniük Istent? Először is, az embereknek hinniük kell, hogy Isten az igazság. Isten emberekkel szemben támasztott követelményei, az emberekkel kapcsolatos szándékai irántuk, az emberek iránti szeretete és gyűlölete, valamint az Ő intézkedései, gondolatai és elgondolásai a különféle emberekre vonatkozóan és más hasonló dolgok nem igénylik a találgatásodat; ezeknek a dolgoknak világos magyarázatuk és jelentésük van Isten szavaiban. Neked csak Isten szavaival összhangban kell hinned, keresned, majd gyakorolnod – ez ilyen egyszerű. Isten nem kér meg arra, hogy megítéld, mit szándékozik tenni veled, illetve hogy érzések alapján miként tekint rád. Nos, azt hiszed, hogy nincs reményed az üdvösségre – érzés ez vagy tény? Így szóltak Isten szavai? (Nem.) Akkor mit mondanak Isten szavai? Isten azt mondja az embereknek, hogy miként keressék az igazságot megoldásokért, és találják meg az igazság gyakorlásának útját, amikor bármilyen problémával szembesülnek vagy romlott beállítottságokat fednek fel. Ez egy dolgot igazol: igaz, hogy Isten meg akarja menteni az embereket és át akarja alakítani a romlott beállítottságaikat; Isten nem csap be téged, és ez nem üres beszéd. Azt hiszed, nincs reményed az üdvösségre, ez azonban csak átmeneti hangulat, egy érzés, amelyet egy bizonyos környezet váltott ki belőled. A te érzéseid nem fejezik ki Isten vágyait és szándékait, még kevésbé a gondolatait, és az igazságot sem fejezik ki. Ezért, ha e szerint az érzés szerint élsz, ha ezen érzés alapján feltételezésekbe bocsátkozol Istenről, Isten vágyainak helyettesítésére használva az érzésedet, akkor nagyon tévedsz és a Sátán csapdájába estél. Ebben a helyzetben mi a teendő? Ne hagyatkozz érzésekre. Egyesek a következőt mondják: „Ha nem hagyatkozhatunk érzésekre, mire hagyatkozzunk?” Bármi olyasmire hagyatkozni, ami a tiéd, hasztalan; emberi érzések nem fejezik ki az igazságot. Ki tudja, miként született az érzésed, hogy valójában honnan származik – ha a Sátán általi félrevezetés idézte elő, az bajos. Mindenesetre, függetlenül attól, hogy az érzés hogyan keletkezett, az nem az igazságot fejezi ki. Minél intenzívebbek egy ember érzései és megérzései, annál inkább keresnie kell az igazságot, Isten elé kell járulnia és önvizsgálatot kell tartania. Az emberi érzések, valamint a tények és az igazság két különböző dolog. Elláthatnak az érzések az igazsággal? Tudnak neked utat mutatni a gyakorláshoz? Nem tudnak. Csak Isten szavai, csak az igazság mutathat neked utat a gyakorláshoz, hozhat fordulatot és nyithat kiutat. Ezért az, amit gyakorolnod kell, nem a saját érzéseid kutatása – az érzéseid nem fontosak. Amit tenned kell, az az, hogy Isten elé járulsz, hogy keresd az igazságot, hogy megértsd Isten szándékait az Ő szavain keresztül. Minél inkább az érzésekre hagyatkozol, annál inkább előre vezető út nélkül találod magad, annál mélyebbre zuhansz a negativitásba, és annál inkább azt hiszed, hogy Isten igazságtalan, hogy Isten nem áldott meg téged. Ellenkezőleg, ha félreteszed ezeket az érzéseket, hogy keresd az igazságalapelveket, hogy lásd, a kötelességed végzésének folyamatában mely tettek sértették az igazságalapelveket, mely cselekedetek történtek a saját akaratod szerint és egyáltalán nem kapcsolódnak az igazságalapelvekhez, akkor a keresés folyamán rá fogsz jönni, hogy túl sok a saját akaratod, túl sok a képzelgésed. Ha csak ezt a kevés komolyságot ráfordítod, sok problémát fogsz felfedni: „Túlságosan lázadó, túl akaratos, túl arrogáns vagyok! Nem arról van szó, hogy nincs reményem az üdvösségre; az érzéseim pontatlanok. Arról van szó, hogy nem vettem komolyan Isten szavait és nem gyakoroltam az igazságalapelvek szerint. Folyton panaszkodom, hogy Isten nem áld meg engem, nem vezérel engem és részrehajló, de valójában nem ismertem fel, hogy felületes, akaratos és hanyag vagyok a kötelességem végzésében – ez az én hibám. Most már rájöttem: Isten nem részrehajló. Amikor az emberek nem keresik az igazságot, illetve nem járulnak Isten elé, Isten már azzal is jót tesz velük, hogy nem vonja meg tőlük a kötelesség végzésére való jogosultságot; Isten már most is nagyon elnéző e tekintetben. Én mégis úgy éreztem, hogy teli vagyok sérelmekkel, sőt harcoltam és vitatkoztam Istennel. Korábban úgy gondoltam, elég jó vagyok, most azonban látom, hogy ez egyáltalán nem igaz. Amit tettem, az nem alapelvekre épült; az, hogy Isten nem fegyelmezett meg, az Ő kegyelme volt – felismerte a csekély érettségemet!” Efféle keresés révén meg fogsz érteni néhány igazságot, és képes leszel kezdeményezni, hogy aktívan gyakorolj az igazságalapelvekkel összhangban. Lassanként úgy fogod érezni, hogy vannak alapelveid a magaviseletedben és a kötelességed végzésében. Ekkor vajon nem lesz sokkal nyugodtabb a lelkiismereted? „Korábban úgy éreztem, nincs reményem az üdvösségre, de most miért vált egyre halványabbá ez az érzés, ez a tudatosság? Hogyhogy megváltozott ez az állapot? Korábban azt hittem, nincs reményem; nem csupán negativitás és ellenállás, Istennel szembeni küzdelem volt? Túlságosan lázadó voltam!” Miután aláveted magad, a kötelességed végzése során tudtodon kívül elkezdesz majd megérteni néhány alapelvet, és nem hasonlítod többé másokhoz magad; csak arra fogsz összpontosítani, hogy miként kerüld el a felületességet, és miként végezd az alapelvekkel összhangban a kötelességeidet. Anélkül, hogy észrevennéd, nem fogod úgy érezni többé, hogy nem menekülhetsz meg, és nem leszel többé ennek a negatív állapotnak a csapdájában; az alapelvek szerint fogod végezni a kötelességedet, és úgy fogod érezni, hogy normálissá vált a kapcsolatod Istennel. Amikor így érzel, erre gondolsz majd: „Isten nem hagyott el engem; érzem Isten jelenlétét, és érzem Isten útmutatását és áldásait, amikor keresem Istent a kötelességeim végzése közben. Végre úgy érzem, hogy Isten megáld másokat és megáld engem is, és hogy Isten nem részrehajló; úgy tűnik, még mindig van reményem az üdvösségre. Mint kiderült, korábban rossz utat jártam; folyton ímmel-ámmal cselekedtem és vakmerő vétségeket követtem el a kötelességem végzésében, ráadásul azt gondoltam, hogy jól vagyok, éltem a saját kis világomban és csodáltam saját magamat. Most már látom, hogy ez nagy hiba volt! Teljesen az Isten elleni zúgolódás és az Istennek való ellenállás állapotában élni – nem csoda, hogy nem kaptam meg Isten megvilágosítását. Hogy kaphatnám meg Isten megvilágosítását, ha nem az alapelvek szerint cselekszem?” Látod, a gyakorlás két teljesen eltérő módja, az ember saját elgondolásai kezelésének két teljesen eltérő módja végül különböző eredményekre vezet.

Az emberek nem élhetnek az érzéseik szerint az Istenbe vetett hitükben. Az emberek érzései csak múló hangulatok – van bármi közük a sorsukhoz? A tényekhez? (Nincs.) Amikor az emberek eltévelyednek Istentől, amikor egy olyan lelkiállapotban élnek, amelyben félreértik Istent, vagy ellenállnak Istennek, harcolnak Vele és zúgolódnak Ellene, akkor teljesen elhagyták Isten törődését és védelmét, és többé nincs hely a szívükben Isten számára. Amikor az emberek egy ilyen állapotban élnek, nem tehetnek mást, mint hogy a saját érzéseik szerint élnek. Egy jelentéktelen gondolat úgy fel tudja zaklatni őket, hogy nem bírnak enni vagy aludni, egy gondatlan megjegyzés valakitől találgatásba és rémületbe tudja sodorni őket, és akár egyetlen rémálom is negatívvá teheti és rábírhatja őket arra, hogy félreértsék Istent. Amint ez a fajta ördögi körforgás kialakul, az emberek megállapítják, hogy végük van, elveszítettek minden reményt arra, hogy üdvözüljenek, Isten elhagyta őket, és Isten nem fogja megmenteni őket. Minél inkább így gondolkodnak, és minél inkább ilyenek az érzéseik, annál inkább negativitásba merülnek. A valódi ok, amiért az embereknek ilyen érzéseik vannak, az, hogy nem keresik az igazságot, illetve nem gyakorolnak az igazságalapelvek szerint. Amikor történik velük valami, az emberek nem keresik az igazságot, nem gyakorolják az igazságot, és mindig a saját útjukat járják, a saját szánalmas okosságuk közepette élve. Minden egyes napot azzal töltenek, hogy másokhoz hasonlítják magukat és versengenek velük, irigyelnek és gyűlölnek mindenkit, akit jobbnak gondolnak maguknál, valamint kicsúfolnak és kigúnyolnak bárkit, aki szerintük alattuk van, a Sátán beállítottságában élnek, nem az igazságalapelvek szerint teszik a dolgokat, és megtagadják, hogy elfogadják bárki tanácsát. Ez végül oda vezet, hogy mindenféle téveszmét, spekulációt és ítéletet alakítanak ki, és az emberek örökösen nyugtalankodnak. Vajon nem ezt érdemlik? Csakis maguk teremhetnek ilyen keserű gyümölcsöt – és igazán megérdemlik. Mi okozza mindezt? Ez azért van, mert az emberek nem keresik az igazságot, túl arrogánsak és önelégültek, folyton a saját elgondolásaik szerint cselekednek, mindig kérkednek és másokhoz hasonlítják magukat, mindig megpróbálnak kitűnni, folyton észszerűtlen követeléseket támasztanak Istennel szemben, és így tovább – mindezek a dolgok azt eredményezik, hogy az emberek fokozatosan eltévelyednek Istentől, újra és újra ellenállnak Istennek és megsértik az igazságot. Végül sötétségbe és negativitásba süllyednek. Az emberek pedig ilyenkor nem igazán értik saját lázadásukat és ellenkezésüket, még kevésbé lehetséges számukra, hogy helyes hozzáállással közelítsék meg ezeket a dolgokat. Ehelyett panaszkodnak Istenre, félreértik Istent és találgatnak Vele kapcsolatban. Amikor ez megtörténik, az emberek végül felismerik, hogy romlottságuk nagyon mély, ők pedig túlságosan problémásak, így megállapítják, hogy affélék, akik ellenkeznek Istennel, így nem tehetnek mást, mint hogy negativitásba süllyednek és képtelenek kihúzni magukat onnan. Azt hiszik: „Isten visszautasít, Isten nem akar engem. Túlságosan lázadó vagyok, megérdemlem ezt, Isten biztosan nem fog többé megmenteni.” Azt hiszik, hogy mindezek tények. Tényként állapítják meg a találgatásokat a szívükben. Mindegy, ki közli velük az igazságot, annak semmi haszna, nem fogadják el. Azt gondolják: „Isten nem fog megáldani engem, nem fog megmenteni, tehát mi értelme hinni Istenben?” Amikor az Istenbe vetett hitük útja eljut erre a pontra, képesek még hinni az emberek? Nem. Miért nem tudják tovább folytatni? Van itt egy tény. Amikor az emberek negativitása elér egy bizonyos pontot és a szívük tele van ellenállással és panasszal, és egyszer s mindenkorra meg akarják szakítani a kapcsolatot Istennel, akkor ez többé már nem egy olyan egyszerű dolog, mint az, hogy nem félik Istent, nem vetik alá magukat Istennek, nem szeretik az igazságot, és nem fogadják el az igazságot. Akkor mi ez? A szívükben aktívan amellett döntenek, hogy feladják az Istenbe vetett hitüket. Azt gondolják, hogy szégyenletes passzívan kivárni, míg kiiktatják őket, és hogy több méltóság van abban, ha ők döntenek úgy, hogy feladják, ezért átveszik a kezdeményezést, hogy eljátsszák az esélyüket, és maguk vetnek véget a dolgoknak. Az Istenbe vetett hitet rossznak ítélik, úgy ítélik, hogy az igazság képtelen megváltoztatni az embereket, Istent pedig igazságtalannak ítélik, és panaszkodnak Rá, amiért nem menti meg őket: „Olyan szorgalmas vagyok, oly sokkal több nehézséget szenvedek el másoknál és oly sokkal nagyobb árat fizetek, mint bárki más, őszintén végzem a kötelességemet, és Isten mégsem áldott meg engem. Most már tisztán látom, hogy Isten nem kedvel engem, hogy Isten egyenlőtlenül bánik az emberekkel.” Van merszük az Istennel kapcsolatos kételyeiket Isten elítélésévé és istenkáromlássá fordítani. Amikor ez a tény alakot ölt, vajon tudják-e folytatni az Istenbe vetett hit útját? Mivel lázadnak Isten ellen és szembeszállnak Istennel, és egyáltalán nem fogadják el az igazságot, sem magukon nem gondolkodnak el egyáltalán, tönkremennek. Hát nem észszerűtlen az, ha valaki saját kezdeményezésére elhagyja Istent, majd panaszkodik, hogy Isten nem áldja meg, illetve nem mutat kegyelmet iránta? Mindenki maga választja meg a saját útját és maga jár rajta; senki sem teheti meg helyette. Arról van szó, hogy te egy zsákutcát választottál, elhagytad Istent és elutasítottad Őt. Kezdettől a végéig, Isten sosem mondta, hogy nem akar téged, vagy hogy lemondott rólad, illetve hogy nem hajlandó megmenteni téged; te határoltad be Istent a saját feltevéseid alapján. Ha valóban hinnél Istenben, és akkor is hinnél Istenben, ha Ő nem akarna téged, és továbbra is hinnél Istenben és folytatnád szavainak olvasását, és akkor is elfogadnád az igazságot és normálisan végeznéd a kötelességeidet, ha utálna téged, akkor ki korlátozhatna vagy állíthatna le téged? Nem a saját döntéseidről és törekvéseidről szól az egész? Te magad vagy híján a hitnek, megfordulsz, hogy panaszkodj Istenre; ez észszerűtlenség. Nem tartod fenn a kapcsolatodat Istennel és azon vagy, hogy tönkretedd; ha egyszer megtörik, helyre lehet-e állítani? Egy törött tükröt nehéz újra összerakni, és még ha össze is rakják, a repedés akkor is ott lesz. Most, hogy a kapcsolat megtört, sosem lehet visszaállítani az eredeti állapotára. Ezért bármilyen környezettel találkoznak is az emberek az Istenbe vetett hitük során, meg kell tanulniuk alávetni magukat és keresniük kell az igazságot – csak ekkor állhatnak meg szilárdan. Ha az út végéig akarod követni Istent, létfontosságú, hogy törekedj az igazságra; akár a kötelességeid végzésében, akár bármi más tevékenységben lényeges, hogy megértsd az igazságalapelveket, valamint gyakorold és megvalósítsd őket, mivel az igazság megértésének folyamata és az igazságalapelvek szerinti gyakorlás révén ismered meg Istent, érted meg Istent, fogod fel Istent, és fogod fel Isten szándékait, ami lehetővé teszi, hogy Vele összeférhetővé válj és elnyerd az Ő lényegének megértését és elfogadását. Ha nem ülteted a gyakorlatba az igazságalapelveket és csak a saját akaratod szerint cselekszel, illetve végzed a kötelességeidet, sosem kerülsz majd kapcsolatba az igazsággal. Mit jelent az, hogy sosem kerülsz kapcsolatba az igazsággal? Azt jelenti, hogy sosem kerülsz majd kapcsolatba Isten mindennel szemben tanúsított hozzáállásával, az Ő követelményeivel, illetve az Ő gondolataival; az pedig még kevésbé valószínű, hogy kapcsolatba kerülnél Isten természetével és lényegével, amint az az Ő munkájában feltárul. Ha nem sikerül kapcsolatba kerülnöd Isten munkájának e tényeivel, az Istenről alkotott felfogásod örökké emberi képzelődésekre és elképzelésekre korlátozódik majd. A képzelődések és az elképzelések tartományában marad, és soha nem fog Isten lényegéhez és valódi természetéhez igazodni. Ily módon nem leszel képes igazán felfogni Istent.