B. A másokat gyakran támadó emberek emberi mivoltának jellemzői

Ma több, a kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések problémakörével kapcsolatos aspektusról beszélgettünk. Felfogtátok-e a különböző típusú egyének által ezen egyes aspektusokon belül mutatott megnyilvánulások természetét? Kezdjük azokkal, akik hajlamosak támadni másokat – rendelkeznek ők vajon a normális emberi mivolthoz tartozó józan ésszel? (Nem.) Miként nyilvánul meg a józan eszük hiánya? Milyen hozzáállásokkal és alapelvekkel viszonyulnak az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz? Milyen módszereket és hozzáállásokat választanak a különféle emberek, események és dolgok kezeléséhez? Például az, hogy szeretnek vitatkozni a helyesről és a helytelenről, vajon nem az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal szemben tanúsított hozzáállásaik egyike? (De igen.) Az, hogy szeretnek vitatkozni a helyesről és a helytelenről, azt jelenti, hogy minden egyes kérdésben megpróbálják tisztázni, mi a helyes vagy mi a helytelen, nem hagynak fel vele, amíg nem tisztázták a kérdést és meg nem értik, kinek volt igaza és ki tévedett, és makacsul ragaszkodnak értelmetlen dolgokhoz. De mi értelme így viselkedni? Végső soron helyes-e a helyesről és a helytelenről vitatkozni? (Nem.) Hol a hiba? Van bármilyen kapcsolat ez és az igazság gyakorlása között? (Nincs kapcsolat.) Miért mondjátok, hogy nincs kapcsolat? A helyesről és a helytelenről való vitatkozás nem az igazságalapelvek követése, nem az igazságalapelvek megvitatása vagy az azokról való beszélgetés; ehelyett az emberek folyton arról beszélnek, hogy kinek van igaza és kinek nincs, ki tudja jól és ki téved, ki jár el helyesen és ki nem, kinek van jó oka és kinek nincs, ki fejez ki magasabb szintű doktrínát; ez az, amit kutatnak. Amikor Isten próbatételek elé állítja az embereket, mindig vitatkozni próbálnak Istennel, folyton előállnak ilyen-olyan érvekkel. Vajon Isten megbeszéli veled az efféle dolgokat? Megkérdezi Isten, hogy mi az összefüggés? Kérdez Isten arról, hogy milyen indokaid és okaid vannak? Nem teszi. Isten azt kérdezi, hogy az alávetettség vagy az ellenállás hozzáállásával rendelkezel-e, amikor próbára tesz. Isten azt kérdezi, hogy érted-e az igazságot vagy sem, hogy aláveted-e magad vagy sem. Isten csak ennyit kérdez, semmi mást. Isten nem kérdezi meg tőled, hogy miért hiányzik belőled az alávetettség, nem nézi, hogy jó okod van-e – Ő egyáltalán nem vesz figyelembe ilyesmiket. Isten csak azt nézi, hogy aláveted-e magad vagy sem. Az életkörülményeidtől és a kontextustól függetlenül Isten csak azt vizsgálja át, hogy van-e a szívedben alávetettség, hogy az alávetettség hozzáállását tanúsítod-e. Isten nem vitatja meg veled a helyest és helytelent; Istent nem érdeklik az indokaid. Isten csak azzal törődik, hogy igazán aláveted-e magad – Isten csakis ennyit kérdez tőled. Hát nem egy igazságalapelv ez? Ami az afféle embereket illeti, akik szeretnek a helyesről és a helytelenről vitatkozni, akik szeretnek szócsatákban részt venni – vajon az ő szívükben ott vannak az igazságalapelvek? (Nincsenek.) Miért nincsenek? Odafigyeltek valaha bármennyire is az igazságalapelvekre? Törekedtek rájuk valaha is? Keresték őket valaha? Sohasem figyeltek rájuk, nem törekedtek rájuk és nem keresték őket, és ezek teljességgel hiányoznak a szívükből. Ennek eredményeképp csak emberi elképzelések közepette tudnak élni, a szívükben mindössze helyes és helytelen, helytálló és nem helytálló, kifogások, indokok, álokoskodás és érvek vannak, ami után hamarosan támadják egymást, megítélik és kárhoztatják egymást. Az efféle embereknek az a beállítottsága, hogy szeretik megvitatni a helyest és helytelent, valamint szeretik megítélni és kárhoztatni az embereket. Az efféle emberek nem szeretik és nem fogadják el az igazságot, hajlamosak arra, hogy megpróbáljanak vitatkozni Istennel, sőt, hogy ítéletet mondjanak Isten felett és szembeszálljanak Vele. Végezetül büntetést kapnak majd.

Vajon az igazságot keresik azok, akik szeretnek a helyesről és a helytelenről vitatkozni? Ezekben a helyzetekben Isten szándékait, Isten követelményeit, vagy a gyakorlandó igazságalapelveket keresik vajon azon emberek, események és dolgok révén, akikkel és amelyekkel ezeken belül találkoznak? Nem. Amikor helyzetekkel kerülnek szembe, hajlamosak azt tanulmányozni, hogy „milyen volt az esemény” vagy „milyen az illető”. Milyen viselkedés ez? Vajon nem ez az, amire az emberek gyakorta úgy utalnak, hogy kíméletlen rászállás emberekre és dolgokra? Az emberek indokairól és az események folyásáról vitatkoznak, ragaszkodnak hozzá, hogy tisztázzák ezeket a dolgokat, ám azt nem említik, hogy ezen összetett helyzetek folyamatának mely részében keresték az igazságot, értették meg az igazságot, illetve világosodtak meg. Híján vannak ezeknek a tapasztalatoknak és gyakorlási módszereknek. Csak ezt hajtogatják: „Nyilvánvalóan engem vettél célba azzal a dologgal, sértegettél engem. Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy nem tudom megmondani? Miért sértegetnél? Én nem bántottalak meg téged; miért vennél célba engem? Mivel a célpontod vagyok, nem fogom vissza magam! Hosszú időn át türelmes voltam veled, ám a türelmemnek vannak határai. Ne hidd, hogy könnyű packázni velem; nem félek tőled!” Ezekbe a kérdésekbe kapaszkodva szüntelenül előadják az önigazolásaikat, a helyesen és a helytelenen, valamint a dolog helytálló és nem helytálló voltán rágódva, ám az úgynevezett magyarázataik egyáltalán nem igazodnak az igazsághoz, és egyetlen szavuk sem felel meg Isten követelményeinek. Oly mértékig rágódnak embereken, eseményeken és dolgokon, hogy a többieknek teljesen elegük lesz, és senki sem akarja meghallgatni őket, ők maguk azonban sosem unják meg, hogy ezekről a dolgokról beszéljenek, bárhová mennek, ezekről beszélgetnek, mintha megszállottak lennének. Ezt úgy hívják, hogy kíméletlen rászállás emberekre és dolgokra, és ez az igazság keresésének egyszerű elutasítása. A kölcsönös támadásokban és a szóbeli összetűzésekben részt vevő emberek második jellemzője az, hogy különösképp szeretnek kíméletlenül rászállni emberekre és dolgokra. Szeretik vajon az igazságot azok, akik kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra? (Nem.) Nem szeretik az igazságot, ez nyilvánvaló. Akkor értik ezek az egyének az igazságot? Tudják, hogy valójában mi az igazság, amelyről Isten beszél? Abbéli külső viselkedésükből ítélve, hogy kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, tudják vajon, hogy valójában mi az igazság? Nyilvánvalóan nem tudják. Milyen elgondolásnak hódolnak? Annak az elgondolásnak, hogy annak van igaza, akinek a szavai a leginkább igazoltak, az jár el helyesen, akinek a tettei tisztességesek és mindenki számára láthatóak, és az jár el helyesen, aki az erkölcs, az etika és a hagyományos kultúra szerint cselekszik, ezzel elnyerve a többség helyeslését. Az ő nézetük szerint ez a „helyes” képviseli az igazságot, ezért hatalmas arcátlansággal kíméletlenül rászállhatnak emberekre és dolgokra, és sosem szűnnek meg ezeken a dolgokon rágódni. Azt hiszik, hogy ha igazolást nyernek, az egyenlő azzal, hogy az igazság birtokában vannak – hát nem nagyon bajos ez? Egyesek ezt mondják: „Én nem akadályoztam és nem zavartam meg a gyülekezet munkáját, nem használok ki másokat, nem szeretek lopni másoktól és nem vagyok erőszakos; nem vagyok gonosz ember.” Ebből az következik vajon, hogy olyan ember vagy, aki gyakorolja az igazságot, olyasvalaki, aki az igazság birtokában van? Az emberekre és dolgokra kíméletlenül rászálló emberek nagy része azt hiszi magáról, hogy ő tisztességes ember, akinek ebből adódóan nem kell szóbeszédek miatt aggódnia, és derék, tiszteletreméltó embernek tartja magát, aki sosem hízelegne másoknak. Ezért, amikor egyes helyzetekkel kerül szembe, hajlamos veszekedni és vitázni, és ezeken az eszközökön keresztül hajlamos bizonygatni, hogy az ő indoklása helyes. Azt hiszi, hogy ha az indoklása szilárd és nyíltan előadható, és a többség egyetért vele, akkor olyan ember, aki az igazság birtokában van. Mi az ő „igazsága”? Milyen mércével mérik? Azt hiszitek, az efféle emberek meg tudják érteni az igazságot? (Nem.) Ezért mindig kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, és makacsul rágódnak rajtuk. Ezek az emberek nem értik az igazságot, így folyton ezt mondják: „Én nem sértettelek meg téged. Miért veszel folyton célba engem? Helytelen, hogy célba veszel!” Azt hiszik: „Ha én nem sértettelek meg, akkor nem kellene így bánnod velem. Mivel így bánsz velem, vissza fogok vágni neked, meg fogom torolni, a megtorlásom pedig jogos önvédelem, törvényes. Ez az igazságalapelv. Ezért az, amit te teszel, nem felel meg az igazságalapelveknek, amit azonban én teszek, az igen, úgyhogy rá fogok szállni a dologra, mindig fel fogom hozni ezt a kérdést és mindig meg foglak említeni!” Azt hiszik, hogy ha kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, az megfelel az igazságalapelveknek, de vajon nem óriási tévedés ez? Ez bizony óriási tévedés, ők pedig el vannak tájolva. Kíméletlenül rászállni emberekre és dolgokra teljesen más dolog, mint az igazság gyakorlása. Ez a második probléma ezeknek az embereknek az emberi mivoltával – kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra. Mivel kapcsolatosak az emberi mivolt problémái? Nem az ember természetével kapcsolatosak? Ezek az emberek sok éve hisznek Istenben, ám nem értik az igazságot, és azt hiszik, hogy az általuk ismert kifejezések, például az, hogy valaki nyílt és tisztességes, derék és becsületes, őszinte és készséges, szókimondó és gerinces, és a többi a magaviselet alapjai, és ezeket a dolgokat tartják az igazságalapelveknek. Ez egy alapvetően helytelen nézőpont.

Azoknak az embereknek, akik kölcsönös támadásokba bocsátkoznak és hajlamosak szóbeli összetűzésekben részt venni, abnormális az emberi mivolta. Ennek az első aspektusa az, hogy szeretnek vitatkozni a helyesről és a helytelenről; a második az, hogy kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra. Melyik a harmadik aspektus? Vajon nem az, hogy teljességgel elutasítják az igazság elfogadását? Még egyetlen helyes állítást sem képesek elfogadni. Ezt gondolják: „Még ha igaz is, amit mondasz, akkor is segítened kell, hogy megőrizzem a tekintélyemet, tapintatosan kell beszélned, és nem szabad megbántanod. Ha a szavaid metszőek és miattuk elveszíthetem a tekintélyemet, akkor négyszemközt kell elmondanod őket nekem. Nem bánthatsz meg sok ember előtt, nem törődve a büszkeségemmel és nem biztosítva kiutat nekem ebből a kínos kutyaszorítóból. Mi több, amit mondasz, az téves, úgyhogy meg kell torolnom!” Súlyosabb esetekben az ilyen emberek ellenállnak: „Nem számít, mennyire helyesek a szavaid, nem fogom elfogadni őket! Ha bárki másról beszélsz, az rendben van, de az nincs rendben, hogy engem veszel célba, még ha igazad is van!” Még Isten szavainak olvasásakor is – ha megérzik, hogy Isten szavai őket veszik célba vagy leleplezik őket, idegenkednek azoktól a szavaktól és nem hajlandóak meghallgatni őket – csak arról van szó, hogy mivel egyedül Isten szavaival szembesülnek, Vele nem vitatkozhatnak. Ha valaki szemtől szemben mutat rá a problémáikra vagy állapotaikra, vagy akaratlanul megemlíti őket, anélkül, hogy őket akarná célba venni, képesek visszavágni és szóbeli összetűzéseket kezdeményezni. Nem azt jelenti ez vajon, hogy ezek az egyének teljességgel megtagadják az igazság elfogadását? (De igen.) Ez az emberi mivoltuk lényege – az igazság elfogadásának teljes elutasítása. Így hát, függetlenül a szóbeli összetűzéseik tartalmától, illetve attól, hogy hol folynak ezek az összetűzések, az efféle emberek emberi mivolta nyilvánvaló. Nem értik az igazságot, és még ha értik is, hogy mi hangzik el a prédikációk során, az igazságot nem fogadják el; továbbra is kölcsönös támadásokba bocsátkoznak és folyamatosan szóbeli összetűzésekben vesznek részt, illetve gyakorta hajlanak arra, hogy támadjanak másokat. E megnyilvánulásaikból ítélve miféle emberek ezek? Először is: az igazság szeretői vajon? Olyan egyének, akik képesek gyakorolni az igazságot, ha értik azt? (Nem.) Amikor problémákat fedeznek fel, képesek keresni az igazságot azok megoldása érdekében? (Nem.) Amikor más emberekkel kapcsolatos elképzeléseket, előítéleteket, illetve személyes véleményeket táplálnak, képesek vajon kezdeményezően félretenni azokat, hogy az igazságot keressék? (Nem.) Ezek egyikét sem tudják megtenni. Ha megnézzük mindezeket a dolgokat, amelyekre nem képesek, nyilvánvaló, hogy egyetlen olyan egyén sem jó, aki hajlamos másokat támadni és szóbeli összetűzésekben részt venni. A különféle megnyilvánulásaikból ítélve nem szeretik az igazságot és nem hajlandóak keresni azt. Az igazsággal kapcsolatos dolgokban – függetlenül attól, hogy milyen elfogultság vagy téves nézetek alakulnak ki bennük, önelégültek maradnak és egyáltalán nem keresik az igazságot, és még ha világosan közlik is velük az igazságot, nem hajlandóak elfogadni, gyakorolni pedig még kevésbé hajlandóak. Ezzel egyidejűleg ezek az egyének egy még utálatosabb megnyilvánulást is tanúsítanak: miután egyes szavakat és doktrínákat megértettek, ezeket az általuk megértett grandiózus doktrínákat arra használják fel, hogy önkényesen támadjanak, megítéljenek és kárhoztassanak másokat, sőt, akár arra is, hogy korlátozzanak és irányítsanak másokat. Ha az ítéleteikkel és kárhoztatásukkal nem sikerül legyőzniük téged, minden lehetséges módot kitalálnak, hogy üres elméletekkel korlátozzanak. Ha még ekkor sem engedsz, még aljasabb és szörnyűbb módszerekhez folyamodnak majd, hogy támadjanak, amíg nem engedsz nekik, gyengévé és negatívvá nem válsz, illetve csodálni nem kezded őket és nem manipulálhatnak – ekkor lesznek elégedettek. Vagyis ezeknek az egyéneknek a viselkedése, megnyilvánulásai és az igazsághoz való hozzáállása alapján miféle emberek ők? Teljességgel megtagadják az igazság elfogadását – ez a hozzáállásuk az igazsághoz. És mi a helyzet az emberi mivoltukkal? Ezeknek az egyéneknek a többsége gonosz ember; óvatosan szólva, több, mint 90 százalékuk az. A gonosz emberek minden kérdésben szeretik tisztázni a helyest és a helytelent, különben nem engedik el, és mindig megvan bennük ez a hajlam. Ráadásul, amikor helyzetekkel kerülnek szembe, a gonosz egyének rágódnak embereken és dolgokon, és kíméletlenül rájuk szállnak, folyton előadják a saját indokaikat, mindig mindenkit megpróbálnak rávenni, hogy értsen egyet velük és támogassa őket, mondja azt, hogy igazuk van, és nem engedik, hogy bárki is bármi rosszat mondjon róluk. Sőt, amikor gonosz emberek helyzetekkel szembesülnek, mindig keresik a lehetőséget, hogy ketrecbe zárják és irányítsák az embereket. Milyen módszert használnak az emberek irányítására? Mindenkit kárhoztatnak, mindenki mással elhitetve, hogy alkalmatlanok, hogy problémáik és hibáik vannak, valamint, hogy alsóbbrendűek ezeknél a gonosz embereknél, amit követően a gonosz emberek örülnek és boldogok. Miután mindenki mást eltiportak és csak ők maradtak állva, vajon nem hajtottak-e mindenkit az irányításuk alá? Az emberek irányításával azt a célt érik el, hogy mindenkit kárhoztatnak és kiütnek, mindenkivel elhitetve, hogy alkalmatlanok, negatívvá és gyengévé téve őket, elérve, hogy elveszítsék a hitüket Isten szavaiban és az igazságban, és elveszítsék a hitüket Istenben és ne legyen követendő útjuk – ezek a gonosz emberek ezután boldogok és elégedettek. Ha megnézzük ezeket az aspektusokat, nem nyilvánvaló, hogy az ilyen egyéneknek a többségét gonosz emberek teszik ki? Nézzétek meg, hogy milyen típusú emberek hajlamosak állandóan támadni másokat, amikor egy csoportban vannak, akár szemtől szemben, akár az emberek háta mögött, különféle módszereket felhasználva mások támadására – az ilyen emberek gonoszok. Ezek az egyének egyáltalán nem fogadják el az igazságot, se nem közlik az igazságot, és gyakran kihasználják a helyzetet, hogy azzal kérkedjenek, hogy ők jó emberek, hogy minden, amit tesznek, indokolt és megalapozott, valamint, hogy ők derék és tisztességes módon viselkednek – folyton azzal kérkednek, hogy ők rendes és tiszteletreméltó emberek, valamint szókimondó és igazságos egyének. Ezek az emberek sosem tesznek tanúságot az igazságról, sem Isten szavairól nem tesznek tanúságot, ők csak azt szeretik, hogy kíméletlenül rászállnak emberekre és dolgokra, és a saját indoklásaikat hangoztatják. A szándékuk és a céljuk az, hogy elhitessék az emberekkel, hogy ők jó emberek, és hogy ők mindent értenek. Ami azokat illeti a gyülekezetben, akik gyakran kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesznek részt – akár azokról van szó, akik a támadásokat kezdeményezik, vagy azokról, akiket támadnak –, ha a gyülekezeti életet akadályozzák és megzavarják, akkor a többségnek ki kell állnia, hogy figyelmeztesse és megfékezze őket. Nem szabad időt adni ezeknek az embereknek, hogy rossz dolgokat művelve ámokfutást rendezzenek, és azt sem szabad megengedni nekik, hogy a személyes haragjuk levezetésével, valamint a személyes sérelmeik és átmeneti dühük miatt bosszúra szomjazva hatást gyakoroljanak másokra. Persze a gyülekezetvezetőknek is kötelességtudó módon eleget kell tenniük a felelősségeiknek, hatékonyan korlátozva ezeket az embereket abban, hogy akadályozzák és megzavarják a gyülekezeti életet, és az emberek többségét megvédve a zavarástól. Amikor az emberek kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, a gyülekezetvezetőknek képesnek kell lenniük időben leállítani és megfékezni őket. Ha a leállításukra és a megfékezésükre tett kísérlet nem oldja meg a problémát, és folytatják egymás támadását és szóbeli összetűzésekbe keverednek, másokat zavarva, valamint folytatják a gyülekezeti élet tönkretételét, akkor az ilyen egyéneket ki kell takarítani vagy ki kell közösíteni. Ez a gyülekezetvezetők felelőssége.

Elég sokat beszélgettünk azok viselkedéséről és megnyilvánulásairól, akik kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesznek részt. Az imént röviden az emberi mivoltukat is boncolgattuk és beszéltünk róla, ami lehetővé teszi számotokra, hogy tisztábban lássátok őket, és a többségeteket képessé teszi arra, hogy rájöjjetek, mi folyik, és időben felismerjétek őket, amikor beszélnek és cselekednek. Minél alaposabban értitek és ismeritek ezeknek az embereknek a lényegét, annál gyorsabban fel tudjátok ismerni őket, következésképp egyre kevésbé fognak zavarni titeket. A többségeteknek tisztában kell lennie azzal a kárral, amelyet a kölcsönös támadásokban és a szóbeli összetűzésekben részt vevők okoznak a gyülekezeti életnek és Isten választott népének. Az efféle emberek biztosan nem fognak elgondolkodni önmagukon és nem hagyják abba a harcot. Ha nem kezelik és takarítják ki őket haladéktalanul, folyamatos bomlasztást és zavarásokat fognak okozni a gyülekezeti életben. Ezért a gyülekezetvezetők számára igen fontos feladat az efféle emberek kezelése és kitakarítása, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

2021. június 5.