Ami a kölcsönös támadások és szóbeli összetűzések témáját illeti, amiről épp most beszélgettünk: értitek-e most már a tisztánlátás alapelveit? Tudtok-e különbséget tenni, hogy mely helyzetek jelentenek kölcsönös támadásokat és szóbeli összetűzéseket? A kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések gyakran megjelennek az emberek csoportjaiban, és gyakran megfigyelhetők. A kölcsönös támadások elsősorban azzal járnak, hogy valaki szándékosan célba veszik egy másik ember problémáit, hogy személyesen támadja, megítélje, kárhoztassa, sőt szidalmazza őt bosszúból, ellentámadásként, a személyes harag levezetésére vagy más hasonló célból. Mindenesetre a kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések nem az igazság közléséről és nem is az igazság gyakorlásáról szólnak, és biztosan nem a harmonikus együttműködés megnyilvánulásai. Ehelyett az embereken való bosszúállás és az emberekre való lecsapás megnyilvánulásai forrófejűség és a Sátán romlott beállítottsága miatt. A kölcsönös támadások és a szóbeli összetűzések célja egyáltalán nem az igazság egyértelmű közlése, még kevésbé az igazság megértése végett folytatott vita. A célja inkább az ember saját romlott beállítottságainak, ambícióinak, önző vágyainak és testi preferenciáinak kielégítése. A kölcsönös támadások nyilvánvalóan nem az igazság közléséről szólnak, és biztosan nem mások segítéséről és a velük való szeretetteljes bánásmódról; hanem a Sátán emberek gyötrését, az emberekkel való játszadozást és az emberek bolonddá tételét célzó stratégiáinak és módszereinek egyikét képviselik. Az emberek romlott beállítottságok közepette élnek és nem értik az igazságot. Ha nem döntenek az igazság gyakorlása mellett, igen könnyen kerülnek efféle csapdák és kísértések hálójába, valamint a kölcsönös támadások és szóbeli összetűzések küzdelmei közé. Addig vitatkoznak, amíg az arcuk ki nem vörösödik, sőt akár az örökkévalóságig folytatják, egyetlen szó, kifejezés vagy tekintet miatt, évekig harcolva, hogy túlszárnyalják egymást, egészen odáig, ahol mindenki veszít – csupán egy dolog miatt. Amikor találkoznak, vég nélkül vitatkoznak, sőt, egyesek akár számítógépes csevegőcsoportokban támadják, szidalmazzák és kárhoztatják egymást. Milyen súlyossá vált ez a gyűlölet! Az összejövetelek során nem szidalmazták eleget egymást, nem adták ki a gyűlöletüket, nem érték el a céljaikat, és miután hazamennek, minél többet gondolnak rá, annál mérgesebbek lesznek, és ott folytatják egymás szidalmazását. Miféle szellemiség ez? Érdemes népszerűsíteni, érdemes támogatni? (Nem.) Miféle „rettenthetetlen szellemiség” ez? Ez egy semmitől sem félő szellemiség, a törvénytelenség szellemisége, annak következménye, hogy a Sátán megrontotta az embert. Az ilyen viselkedések és cselekvések természetesen jelentős zavarásokat és veszteségeket okoznak ezeknek az egyéneknek az életbe való belépését illetően, és a gyülekezeti életnek is zavarásokat és akadályokat okoznak. Ezért amikor ilyen helyzetekkel néztek szembe, ha a vezetők és a dolgozók úgy találják, hogy két ember támadja egymást és szóbeli összetűzésekben vesz részt, valamint megesküszik, hogy harcol a végsőkig, gyorsan el kell takarítaniuk őket, nem szabad megtűrniük őket, és biztosan nem szabad engedékenynek lenniük velük. Oltalmazniuk kell a többi testvért és normális gyülekezeti életet kell fenntartaniuk, gondoskodva arról, hogy mindegyik összejövetel hozzon eredményt, és nem szabad hagyniuk, hogy az ilyen egyének lefoglalják a testvérek Isten szavainak olvasásával és az igazság közlésével töltött idejét, megzavarva a normális gyülekezeti életet. Ha az összejövetelek során kiderül, hogy támadják egymást és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, azt azonnal le kell állítani és meg kell oldani. Ha nem lehet megfékezni, akkor ezeket az embereket azonnal le kell leplezni és boncolgatni kell egy összejövetelen keresztül, majd el kell takarítani őket. A gyülekezet Isten szavai evésének és ivásának helye, Isten imádásának helye; nem pedig egymás támadásának vagy szóbeli összetűzésekben való részvételnek a helye a személyes harag levezetése érdekében. Mindenkit el kell takarítani, aki gyakran zavarja a gyülekezeti életet, ezzel hatást gyakorolva Isten választott népének életbe való belépésére. A gyülekezet nem látja szívesen az ilyen embereket, nem engedélyezi az ördögök zavarását, illetve a gonosz emberek jelenlétét – takarítsátok el ezeket az embereket, és a probléma meg fog oldódni.

Ha a gyülekezetben kiderül, hogy egyesek kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, akkor a kifogásaiktól és az indokaiktól függetlenül, és attól függetlenül, hogy mi áll a vitájuk középpontjában – akár olyasmi, ami mindenkit érdekel, akár nem –, amennyiben a gyülekezetnek bomlasztást és zavarásokat okoz, haladéktalanul és habozás nélkül meg kell oldani ezt a problémát. Ha az érintetteket nem lehet leállítani vagy megfékezni, akkor el kell takarítani őket. A vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük ezt a munkát, amikor ilyen helyzetekkel néznek szembe. A fő alapelv nem az, hogy pártold ezeknek az embereknek a rossz viselkedését azzal, hogy megtűröd őket vagy elnéző vagy velük, nem is az, hogy „feddhetetlen tisztviselőként” viselkedj, meghatározva ezeknek az embereknek azt, hogy mi helyes és mi helytelen, megnézve, hogy ki korrekt és ki nem az, kinek van igaza és kinek nincs, nyilvánvalóan megkülönböztetve azt, akinek igaza van, attól, aki téved, majd egyenlő büntetést kiszabva mindkét félnek, vagy megbüntetve azt, akit bűnösnek ítélsz és megjutalmazva a másikat – nem ez a probléma megoldásának módja. Amikor ezt az ügyet kezeled, nem kell azt a törvényhez mérned, még kevésbé kell erkölcsi normákhoz mérned és azok alapján megítélned, hanem a gyülekezet munkájának alapelvei szerint kell felmérned és kezelned. A kölcsönös támadásokban részt vevő két felet tekintve – amennyiben akadályozzák és zavarják a gyülekezeti életet, a gyülekezet vezetői és dolgozói tekintsék kutya kötelességüknek, hogy leállítsák és megfékezzék, illetve elkülönítsék vagy kitakarítsák őket, ahelyett, hogy figyelmesen hallgatnák, amint mindkét fél elmeséli, mi történt, és kifejti minden egyes okát és a kifogását, valamint azt a szándékot, célt és alapvető okot, ami miatt támadja a másik embert és szóbeli összetűzésbe bocsátkozik – nem kell megérteniük az egész történetet, hanem meg kell oldaniuk a problémát, felszámolva ezeket a gyülekezeti életet érintő bomlasztásokat és zavarásokat, és kezelve azokat, akik ezeket okozták. Tegyük fel, hogy a vezetők és a dolgozók elsimítják a dolgokat és egy „középutas” megközelítést választanak, békéltető politikát folytatva mindkét, a kölcsönös támadásokban részt vevő emberrel szemben, és engedik, hogy önkényesen bomlasztásokat és zavarásokat okozzanak a gyülekezeti életben, anélkül, hogy beavatkoznának vagy kezelnék azt – továbbra is engedékenyek ezekkel az emberekkel szemben. Minden egyes alkalommal csak intik őket és tanácsot adnak nekik, és képtelenek mélyrehatóan megoldani a problémát. Az ilyen vezetők és dolgozók hanyagok a felelősségeikben. Ha a gyülekezetben felmerül az a probléma, hogy emberek kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben vesznek részt, ezzel súlyos bomlasztást és zavarásokat okozva a gyülekezeti életben, és emiatt az emberek többségében sértettség és idegenkedés ébred, a vezetőknek és a dolgozóknak gyorsan cselekedniük kell, mindkét felet elkülönítve vagy kitakarítva Isten házának a gyülekezet megtisztítására vonatkozó munkarendjei és alapelvei szerint. Nem szabad „feddhetetlen tisztviselőkként” fellépniük, határozva az érintettek ügyében és ítéletet hozva e személyes összetűzések tekintetében, nem szabad figyelmesen hallgatniuk, amint ezek az emberek rothadt, terjengős badarságot szajkóznak, hogy lássák, kinek van igaza és ki téved, ki korrekt és ki nem az, majd miután megítélték ezeket a dolgokat, több embert késztessenek arra, hogy megtárgyalják ezeket a dolgokat és beszélgessenek róluk, ami miatt egyre több ember táplál idegenkedést és utálatot a szívében. Ez elvesztegeti azt az időt, amelyet az embereknek Isten szavainak evésére, ivására és közlésére kellene fordítaniuk. Ez még inkább azt jelenti, hogy a vezetők és a dolgozók elhanyagolják a felelősségüket, és a gyakorlásnak ez az alapelve helytelen. Ha a megfékezett felek egy ponton bűnbánatot tartanak és többé nem rabolják az összejövetelek idejét a kölcsönös támadásaikkal és szóbeli összetűzéseikkel, akkor a rájuk kirótt elkülönítés feloldható. Ha gonosz emberekként kitakarították őket, és valaki azt állítja, hogy megjavultak, akkor meg kell nézni, hogy a bűnbánat valódi megnyilvánulásait tanúsítják-e, valamint a többség véleményét is ki kell kérni az ügyben. Még ha vissza is fogadják, akkor is szoros megfigyelés alatt kell tartani őket, a beszédidejüket szigorúan korlátozni kell, később pedig a megnyilvánulásaiknak megfelelően kell kezelni őket. A gyülekezetvezetőknek és a dolgozóknak ezeket az alapelveket kell megérteniük és ezekre kell odafigyelniük. Az ügy kezelését természetesen nem szabad szubjektív feltevésekre alapozni; a két fél kölcsönös támadásaiban benne kell legyen a bomlasztásokat és zavarásokat okozó jelleg. Nem szabad az embereket eltiltani a beszédtől és elkülöníteni csak azért, mert az egyik pillanatnyilag mondott valami olyasmit, ami rosszul esett a másiknak, az illető pedig azután a saját megjegyzésével megtorolta azt. Az egyáltalán nincs összhangban az alapelvekkel, ha így kezelik az embereket! A vezetőknek és a dolgozóknak megfelelően kell felfogniuk az alapelveket, biztosítva, hogy a többség egyetért azt illetően, hogy a tetteik összhangban állnak az alapelvekkel, ahelyett, hogy rossz dolgokat cselekedve ámokfutást rendeznének, vagy a lehető legnagyobb mértékig eltúloznák a probléma súlyosságát. Amikor a munka ezen aspektusáról van szó, egyrészt a többségnek meg kell tanulnia felismerni, hogy mi jelent támadást, másrészt pedig a gyülekezetvezetőknek és a dolgozóknak is ismerniük kell azokat az alapelveket, amelyeket fel kell fogni, valamint azokat a felelősségeket, amelyeknek eleget kell tenni e munka végzése során.

4. Az emberek önkényes kárhoztatása

Van a kölcsönös támadásoknak egy másik megnyilvánulása is. Egyesek ismernek néhány spirituális kifejezést és mindig használnak párat a beszédükben, mint például „ördög”, „Sátán”, „nem gyakorolni az igazságot”, „nem szeretni az igazságot”, „farizeus” és így tovább – ezeket a kifejezéseket használják bizonyos emberek önkényes megítélésére. Nincs ennek egy kissé támadó jellege? Volt korábban egy ember, aki a testvérekkel kapcsolatba kerülve mindenkit szidalmazni akart, aki nem az ő kívánságai szerint cselekedett. Magában azonban erre gondolt: „Most, hogy hiszek istenben, az emberek szidalmazása illetlennek tűnik. Emiatt olyannak tűnök, aki nem felel meg a szent illemnek. Nem szitkozódhatok és nem használhatok csúnya szavakat, ha azonban nem szitkozódom, nyugtalannak fogom érezni magam, képtelen leszek enyhíteni a gyűlöletemet – folyton szidalmazni akarom majd az embereket. Akkor hogyan szidalmazzam őket?” Így aztán kitalált egy új kifejezést. Ha valaki megsértette, megbántotta a tetteivel vagy nem hallgatott rá, így szidalmazta: „Gonosz ördög!” „Gonosz ördög vagy!” „X. Y. gonosz ördög!” Az ördög szó elé tette a gonoszt – még soha nem hallottam, hogy bárki is használta volna ezt a szófordulatot. Hát nem elég újszerű? Alkalomszerűen „gonosz ördögökként” szidalmazta a testvéreket – ki érezte volna magát jól ezt hallván? Ha például megkért egy testvért, hogy töltsön neki egy csésze vizet, az illető pedig túlságosan elfoglalt volt és azt mondta, tegye meg maga, így szidta: „Te gonosz ördög!” Ha visszatért egy összejövetelről és azt látta, hogy az étele még nem készült el, feldühödött: „Ti gonosz ördögök, mind olyan lusták vagytok. Én elmegyek és végzem a kötelességemet, és még csak kész ételem sincs, amikor visszatérek!” Bárkit, aki kapcsolatba került vele, „gonosz ördögként” szidalmazhatott. Miféle ember ez? (Gonosz ember.) Miként gonosz? Az ő szemében bárki, aki megsérti őt vagy nem igazodik a kívánságaihoz, gonosz ördög – Ő maga nem az, de mindenki más igen. Van bármi alapja arra, hogy ezt mondja? Egyáltalán nincs; csupán önkényesen kiválasztott egy szót az emberek szidalmazására, amivel enyhítheti a gyűlöletét és kiadhatja az érzelmeit. Azt hiszi, ha tényleg szidalmaz valakit, a többiek azt mondják majd, hogy nem tűnik olyannak, aki hisz Istenben, ám úgy véli, hogy ha ördögnek hív valakit, az nem szidalmazás, annak észszerűnek kellene tűnnie mások számára, és a saját vágyait is kielégíti, miközben nem hagy másoknak teret arra, hogy kifogásolják. Ez a fickó meglehetősen ravasz és elég gonosz, a leginkább rosszindulatú nyelvezetet használja, afféle nyelvet, amely nem hagy az embereknek lehetőséget az ellenállásra – azért, hogy bosszút álljon rajtuk és kárhoztassa őket, az emberek mégsem tudják szidalmazással vagy észszerűtlen beszéddel vádolni őt. A legtöbb ember vajon kerülné vagy közeledne hozzá, ha egy ilyen személlyel találná szemben magát? (Kerülnék őt.) Miért? Nem engedhetik meg maguknak, hogy provokálják őt, úgyhogy csak elkerülhetik; az okos emberek ezt tennék.

Minden gyülekezetben gyakran feltűnik az a jelenség, hogy valakit önkényesen kárhoztatnak, megbélyegeznek és gyötörnek. Egyesek például előítéletet táplálnak egy bizonyos vezetővel vagy dolgozóval szemben, és a bosszúállás érdekében megjegyzéseket tesznek rá a háta mögött, az igazságról való beszélgetés leple alatt leleplezve és boncolgatva őt. Az efféle tettek mögötti szándék és célok rosszak. Ha valaki valóban az igazságról beszél azért, hogy bizonyságot tegyen Istenről és mások javát szolgálja, a saját igazi tapasztalatairól kellene beszélnie, és önmaga boncolgatásával és megismerésével kellene mások javát szolgálnia. Az ilyen gyakorlat jobb eredményeket hoz, és Isten választott népe helyeselni fogja. Ha valakinek a közlése leleplez, támad és becsmérel egy másik embert, abbéli próbálkozásában, hogy lecsapjon rá vagy bosszút álljon rajta, akkor a közlés szándéka rossz, indokolatlan, Isten utálja, és nem építő jellegű a testvérek számára. Ha valakinek az a szándéka, hogy kárhoztasson másokat vagy gyötörje őket, akkor az gonosz ember és gonoszságot tesz. Isten választott népe összességének rendelkeznie kell tisztánlátással, amikor gonosz emberekről van szó. Ha valaki készakarva csap le emberekre, leplezi le vagy becsmérli őket, akkor szeretettel kell segíteni, el kell beszélgetni vele és boncolgatni kell, vagy meg kell metszeni. Ha képtelen elfogadni az igazságot és makacsul nem hajlandó javítani a szokásain, akkor az egy teljesen más dolog. Amikor gonosz emberekről van szó, akik gyakran önkényesen kárhoztatnak, megbélyegeznek és gyötörnek másokat, alaposan le kell leplezni őket, hogy mindenki megtanulhassa felismerni őket, majd pedig meg kell fékezni vagy ki kell közösíteni őket a gyülekezetből. Ez alapvető, ugyanis az ilyen emberek zavarják a gyülekezeti életet és a gyülekezeti munkát, és valószínű, hogy félrevezetik az embereket és káoszt hoznak a gyülekezetre. Különösen egyes gonosz emberek támadnak és kárhoztatnak gyakran másokat, kizárólag azért, hogy elérjék abbéli céljukat, hogy hivalkodjanak, mások pedig nagyra tartsák őket. Ezek a gonosz emberek gyakran ragadják meg a lehetőséget, hogy az összejöveteleken beszéljenek az igazságról, hogy közvetett módon leleplezzenek, boncolgassanak és elnyomjanak másokat. Ezt még meg is indokolják, mondván, hogy azért teszik, hogy segítsenek az embereknek és megoldják a gyülekezetben fennálló problémákat, és álcaként használják ezeket az ürügyeket, amellyel elérhetik a céljaikat. Ők azok a fajta emberek, akik támadnak és gyötörnek másokat, és nyilvánvalóan mind gonosz emberek. Mindazok, akik támadják és kárhoztatják az igazságra törekvő embereket, rendkívül ádázak, és csak azoknak van igazságérzetük és Isten csak azokat hagyja jóvá, akik leleplezik és boncolgatják a gonosz embereket Isten háza munkájának védelme érdekében. A gonosz emberek gyakorta igen ravaszok a gaztetteikben; mind ügyesen használják a doktrínát, hogy önigazolással éljenek és elérjék abbéli céljukat, hogy félrevezessenek másokat. Ha Isten választott népe nem ismeri fel őket és képtelen megfékezni ezeket a gonosz embereket, a gyülekezeti élet és a gyülekezet munkája teljes összevisszaságba, sőt akár zűrzavarba süllyed. Amikor gonosz emberek beszélnek problémákról és boncolgatják azokat, mindig van valami szándékuk és céljuk, és az mindig valakire irányul. Nem önmagukat boncolgatják vagy ismerik meg, nem is nyílnak meg és tárják fel magukat, hogy megoldják a saját problémáikat – ehelyett megragadják a lehetőséget, hogy másokat leplezzenek le, boncolgassanak és támadjanak. Gyakran használják ki a saját önismeretük közzétételét arra, hogy másokat boncolgassanak és kárhoztassanak, Isten szavai és az igazság közlése révén pedig lelepleznek, becsmérelnek és gyaláznak embereket. Különösen azoktól irtóznak és azokkal szemben éreznek gyűlöletet, akik törekednek az igazságra, akik terhet viselnek a gyülekezet munkájáért, és akik gyakran végzik a kötelességüket. A gonosz emberek mindenféle indokot és kifogást felhasználnak majd, hogy lecsapjanak ezeknek az embereknek a motivációjára és megakadályozzák, hogy gyülekezeti munkát végezzenek. Részben féltékenységet és gyűlöletet éreznek irántuk; másrészt attól tartanak, hogy ezek az emberek – azzal, hogy készek munkát végezni – fenyegetést jelentenek az ő hírnevükre, nyereségükre és státuszukra. Ezért feszülten igyekeznek minden lehetséges módon figyelmeztetni, elnyomni és fékezni őket, és akár odáig is elmennek, hogy muníciót gyűjtsenek, amellyel tőrbe csalják őket és eltorzítják a tényeket a kárhoztatásuk érdekében. Ez teljességgel felfedi, hogy ezeknek a gonosz embereknek a beállítottsága olyan, ami gyűlöli az igazságot és a pozitív dolgokat. Különös gyűlölettel viseltetnek azok iránt, akik törekednek az igazságra és szeretik a pozitív dolgokat, valamint azok iránt, akik eléggé jámborak, rendesek és becsületesek. Lehet, nem mondják, ám ilyen a gondolkodásmódjuk. Nos, miért kifejezetten az igazságra törekvőket, valamint a rendes és becsületes embereket veszik célba, hogy leleplezzék, becsméreljék, elnyomják és kizárják őket? Nyilvánvalóan arra tett kísérlet ez a részükről, hogy legyőzzék a jó embereket és azokat, akik az igazságra törekednek, és lecsapjanak rájuk, hogy lábbal tiporják őket, hogy ők irányíthassák a gyülekezetet. Egyesek nem hiszik, hogy ez így van. Hozzájuk egy kérdésem van: amikor ezek a gonosz emberek az igazságról beszélnek, vajon miért nem magukat leplezik le, illetve boncolgatják, és helyette miért mindig másokat vesznek célba és lepleznek le? Valóban az lenne a helyzet, hogy ők nem mutatnak romlottságot, vagy hogy nekik nincsenek romlott beállítottságaik? Biztosan nem. Akkor miért ragaszkodnak ahhoz, hogy másokat vegyenek célba leleplezés és boncolgatás céljából? Pontosan mit igyekeznek elérni? Ez a kérdés mély átgondolást igényel. Az ember azt teszi, amit kell, ha leleplezi a gyülekezetet zavaró gonosz emberek gaztetteit. Ezek az emberek azonban jó embereket lepleznek le és gyötörnek, az igazságról szóló beszéd ürügyén. Mi a szándékuk és a céljuk? Vajon dühösek, mert azt látják, hogy Isten a jó embereket menti meg? Valójában erről van szó. Isten gonosz embereket nem ment meg, ezért a gonosz emberek gyűlölik Istent és a jó embereket – ez egészen természetes. A gonosz emberek nem fogadják el az igazságot, illetve nem törekednek rá; ők maguk nem menthetők meg, mégis gyötrik azokat a jó embereket, akik törekednek az igazságra és megmenthetők. Mi itt a probléma? Ha ezek az emberek ismernék önmagukat és az igazságot, meg tudnának nyílni és tudnának beszélgetni, ám ők folyton másokat vesznek célba és provokálnak – mindig hajlamosak másokat támadni –, és mindig a képzelt ellenségeikként állítják be azokat, akik az igazságra törekednek. Ezek a gonosz emberek ismertetőjegyei. Az efféle gonoszságra képes emberek a valódi ördögök és Sátánok, tipikus antikrisztusok, akiket meg kell fékezni, és ha sok gonoszságot követnek el, haladéktalanul kezelni kell őket – ki kell közösíteni őket a gyülekezetből. Mind rothadt almák azok, akik lecsapnak a jó emberekre és kizárják őket. Miért hívom rothadt almáknak őket? Azért, mert nagy valószínűséggel provokálnak szükségtelen vitákat és konfliktusokat a gyülekezetben, egyre súlyosbítva a dolgok ottani állását. Egyik nap az egyik ember a célpontjuk, másik nap a másik, és folyton másokat vesznek célba: azokat, akik szeretik az igazságot és az igazságra törekednek. Ez zavarhatja a gyülekezeti életet és visszahathat arra, hogy Isten választott népe normális módon egye és igya Isten szavait és normálisan beszélgessen az igazságról. Ezek a gonosz emberek gyakran kihasználják a gyülekezeti életet, hogy az igazság közlése nevében támadjanak másokat. Minden általuk mondott dologban ellenségesség lakozik; provokatív megjegyzéseket tesznek, hogy támadják és kárhoztassák azokat, akik az igazságra törekednek, valamint azokat, akik feláldozzák magukat Istenért. Mi lesz ennek a következménye? Akadályozni és zavarni fogja a gyülekezet életét, nyugtalanságot okoz az emberek szívében, és emiatt képtelenek lesznek elcsendesedni Isten előtt. Különösen azok a gátlástalan dolgok válthatnak ki ellenállást, amelyeket azért mondanak ezek a gonosz emberek, hogy kárhoztassanak, megsebezzenek másokat és lecsapjanak rájuk. Ez nem segíti elő a problémák megoldását; épp ellenkezőleg: félelmet és szorongást kelt a gyülekezetben és terheli az emberek közötti kapcsolatokat, ami miatt feszültség keletkezik közöttük, ők pedig viszályba keverednek. Ezeknek az embereknek a viselkedése nemcsak hatást gyakorol a gyülekezeti életre, hanem konfliktust is gerjeszt a gyülekezetben. Még az egyház egészének munkájára és az evangélium terjesztésére is hatással lehet. A vezetőknek és a dolgozóknak ezért figyelmeztetniük kell az efféle embert, valamint meg is kell fékezniük és kezelniük is kell őt. A testvéreknek egyrészt súlyos korlátozásokat kell bevezetniük ezekkel a gonosz emberekkel szemben, akik gyakorta támadnak és kárhoztatnak másokat. Másrészt a gyülekezetvezetőknek azonnal le kell leplezniük és le kell állítaniuk azokat, akik önkényesen lecsapnak másokra és kárhoztatnak másokat, ha pedig javíthatatlanok maradnak, ki kell takarítani őket a gyülekezetből. Elejét kell venni annak, hogy gonosz emberek megzavarják a gyülekezet életét az összejövetelek során, a zavarodott embereket pedig egyúttal vissza kell tartani az afféle beszédtől, amely hatást gyakorol a gyülekezeti életre. Ha gonosz embert gaztett elkövetésén kapnak, le kell leplezni őt. Semmiképp sem szabad hagyni, hogy szánt szándékkal cselekedjen, tetszése szerint gonoszkodjon. Ez szükséges a normális gyülekezeti élet fenntartásához és annak biztosításához, hogy Isten választott népe gyülekezhessen, ehesse és ihassa Isten szavait és normálisan beszélgethessen az igazságról, lehetővé téve, hogy tagjai normálisan teljesítsék a kötelességüket. Csak ekkor valósulhat meg Isten akarata a gyülekezetben, az Ő választott népe pedig csak így értheti meg az igazságot, léphet be a valóságba és nyerheti el Isten áldásait. Felfedeztetek efféle gonosz embereket a gyülekezetben? Folyton irigy gyűlöletet táplálnak a jó emberek iránt, és mindig célba veszik őket. Ma az egyik jó embert nem kedvelik, holnap egy másikat; bárkit képesek kritizálni és hibák sokaságát kiszúrni benne, ráadásul, amit mondanak, az nagyon is megalapozottnak és észszerűnek hangzik, és végül széles körű felháborodást váltanak ki, csapássá válva a csoport számára. Olyannyira megzavarják a gyülekezetet, hogy az emberek szíve zűrzavarba merül, sokan negatívvá és gyengévé válnak, az összejövetelekből nem származik haszon és épülés, egyesek pedig még abbéli vágyukat is elveszítik, hogy összejövetelekre járjanak. Hát nem rothadt almák az efféle gonosz emberek? Ha még nem érték el azt a szintet, ahol ki kell takarítani őket, akkor el kell különíteni, illetve meg kell fékezni őket. Az összejövetelek során például jelöljetek ki nekik egy félreeső széket, megakadályozandó, hogy befolyásoljanak másokat. Ha ragaszkodnak hozzá, hogy alkalmat keressenek a felszólalásra és az emberek támadására, meg kell fékezni őket – meg kell tiltani nekik, hogy haszontalan dolgokat mondjanak. Ha a megfékezésük lehetetlenné válik, és a kitörés, illetve az ellenállás határán vannak, azonnal ki kell takarítani őket. Nevezetesen, amikor többé nem hajlandóak elfogadni, hogy korlátozzák őket, és így szólnak: „Milyen alapon korlátozol engem a beszédben? Miért beszélhet mindenki más öt percen át, én pedig csak egy percet kapok?” – ha folyton efféléket kérdeznek, az azt jelenti, hogy ellen fognak állni. Amikor az ellenállás küszöbén állnak, vajon nem dacosak? Nem azon vannak, hogy bajt okozzanak, hogy nyugtalanságot szítsanak? Nem azon vannak, hogy megzavarják a gyülekezeti életet? Közel állnak ahhoz, hogy felfedjék, kik is valójában; és eljött az ideje, hogy kezeljék őket – gyorsan el kell takarítani őket. Észszerű ez? Igen, az. Mindenféle gonosz emberrel, gonosz lélekkel, tisztátalan lelkekkel és a dolgok tönkretételét kereső „különleges tehetségekkel” nem könnyű gondoskodni arról, hogy a többség normális gyülekezeti életet élhessen. Megengedhetjük vajon magunknak, hogy ne fékezzük meg őket? Egyes „különleges tehetségek”, amint kinyitják a szájukat, elkezdenek becsmérelni és támadni másokat – ha szemüveget hordasz vagy ha nincs sok hajad, támadnak; támadnak és megítélnek, ha megosztod a tapasztalati bizonyságtételedet az összejövetelek során, vagy ha proaktív és felelősségteljes vagy a kötelességeid végzésében; támadnak, ha a megpróbáltatások során van hited Istenben, ha gyenge vagy, vagy ha a hited segítségével, anélkül, hogy panaszkodnál Istenre, felülkerekedsz a családi nehézségeken. Mit jelent itt a támadás? Azt jelenti, hogy bármit tesznek is mások, az sosem tetszik ezeknek az embereknek; mindig ellenükre van, mindig nem létező hibákat keresnek, folyton arra törekednek, hogy dolgokkal megvádoljanak másokat, és az ő szemükben sosem helyes semmi, amit a többiek tesznek. Még ha az igazságot közlöd és Isten házának munkarendjeivel összhangban kezeled is a problémákat, ők kukacoskodni és kritizálni fognak, hibát találva mindenben, amit teszel. Szándékosan kevernek bajt és mindenki a támadásaik tárgya. Minden alkalommal, amikor a gyülekezetben megjelenik egy ilyen ember, kezelnetek kell őt; ha kettő jelenik meg, akkor mindkettőt kezelnetek kell. Ez azért van így, mert jelentős kárt okoznak a gyülekezeti életnek, bomlasztást és zavarásokat okoznak a gyülekezet munkájában, ennek pedig végzetes következményei vannak.