II. Ábrahám hozzáállása Isten szavaihoz

Most nézzük meg Ábrahámban azokat a dolgokat, amelyek példaként szolgálhatnak a későbbi nemzedékek számára. Ábrahám legfőbb cselekedete Isten előtt éppen az volt, ami a későbbi nemzedékek számára nagyon jól ismert és köztudott: Izsák felajánlása. Amit Ábrahám ebben az ügyben tanúsított, annak minden aspektusa – akár a jelleme, akár a hite, akár az alávetettsége – példaként szolgálhat a későbbi nemzedékek számára. Tehát pontosan melyek voltak Ábrahám azon konkrét megnyilvánulásai, amelyek példaértékűek? Ezek a benne megnyilvánuló különféle dolgok természetesen nem voltak üresek, még kevésbé voltak elvontak, és biztosan nem emberek kitalációi voltak; mindezekre bizonyítékok vannak. Isten megajándékozta Ábrahámot egy fiúval; Isten személyesen szólt erről Ábrahámnak, és amikor Ábrahám 100 éves volt, született egy Izsák nevű fia. Ennek a gyermeknek az eredete nyilvánvalóan nem volt mindennapi; különbözött a többi embertől – személyesen Isten adta őt. Amikor egy gyermek személyesen Isten ajándéka, az emberek azt gondolják, hogy Isten biztosan valami nagyszerű dolgot fog véghezvinni benne, hogy Isten valami jelentőségteljes dolgot bíz rá, hogy rendkívüli tetteket hajt végre, hogy kivételessé teszi a gyermeket, és hasonlók – ezeket a dolgokat remélte Ábrahám és a többi ember. Csakhogy a dolgok másképp alakultak, és olyasvalami történt Ábrahámmal, amire senki sem számíthatott. Isten megajándékozta Ábrahámot Izsákkal, és amikor eljött az áldozat ideje, Isten azt mondta Ábrahámnak: „Ma nem kell felajánlanod semmit, csak Izsákot – ez elég lesz.” Mit jelentett ez? Isten adott Ábrahámnak egy fiút, és amikor ez a fiú éppen felnőtté vált volna, Isten vissza akarta venni őt. Más emberek így látták volna ezt: „Pont Te adtad nekem Izsákot. Én nem hittem el, Te mégis ragaszkodtál ahhoz, hogy megajándékozz ezzel a gyermekkel. Most pedig azt kéred, hogy ajánljam fel áldozatként. Nem azt jelenti ez, hogy visszaveszed őt? Hogyan veheted vissza azt, amit Te adtál az embereknek? Ha el akarod őt venni, akkor vedd el. Szép csendben visszaveheted őt. Nincs szükség arra, hogy ilyen fájdalmat és nehézséget okozz nekem. Hogyan kérheted, hogy a saját kezemmel áldozzam őt fel?” Nagyon nehezen teljesíthető kérés volt ez? Rendkívül nehezen. E kérés hallatán néhányan azt mondanák: „Ez valóban Isten? Annyira észszerűtlen ez a cselekedet! Te adtad nekem Izsákot, most pedig visszakéred őt. Biztos, hogy Te mindig megalapozottan cselekszel? Tényleg mindig helyes, amit teszel? Nem feltétlenül. Az emberek élete a Te kezedben van. Azt mondtad, hogy adsz nekem egy fiút, és meg is tetted; megvan ehhez a hatalmad, ahogyan ahhoz is, hogy visszavedd – de vajon nem indokolatlan egy kicsit a visszavétel módja és ez az egész ügy? Te adtad ezt a gyermeket, ezért hagynod kellene, hogy felnőjön, nagy dolgokat tegyen, és szemtanúja legyen a Te áldásaidnak. Hogyan kérheted a halálát? Ahelyett, hogy elrendelnéd a halálát, inkább ne is adtad volna nekem! Miért adtad akkor nekem? Te adtad nekem Izsákot, és most azt mondod, hogy ajánljam fel őt – vajon nem okozol nekem még több fájdalmat? Nem nehezíted meg a dolgomat? Egyáltalán mi értelme volt akkor annak, hogy nekem adtad ezt a fiút?” Bármennyire is próbálkoznak, nem tudják megérteni a kérés mögötti logikát; bármilyen szemszögből is nézik, elfogadhatatlannak tűnik számukra, és senki sem tudja megérteni. De vajon Isten elmagyarázta Ábrahámnak ennek az okát? Elmondta neki az indokokat, és hogy mi volt a szándéka? Elmondta? Nem. Isten csak annyit mondott: „A holnapi áldozat során ajánld fel Izsákot” – ennyi volt. Adott Isten magyarázatot? (Nem.) Mi volt tehát ezeknek a szavaknak a természete? Ha Isten identitása szempontjából nézzük, ezek a szavak parancsot jelentettek, amit végre kell hajtani, aminek engedelmeskedni kell, és aminek alá kell vetnie magát az embernek. De ha Isten szavait és magát az ügyet nézzük, nem lenne-e nehéz az embereknek megtenniük azt, amit tenniük kell? Az emberek úgy gondolják, hogy a végrehajtandó dolgoknak észszerűnek kell lenniük, és összhangban kell lenniük az emberi érzésekkel és az emberi világ érzékenységével – de igaz volt-e bármelyik ezek közül arra, amit Isten mondott? (Nem.) Tehát kellett volna-e magyarázatot adnia Istennek, ki kellett volna-e mondania a gondolatait és a szándékát, vagy fel kellett volna-e fednie akár csak egy kicsit abból, hogy mit jelentenek a szavai, hogy megérthessék az emberek? Tett Isten bármit is ezek közül? Nem, és nem is tervezte. Ezekben a szavakban benne volt, hogy mi a Teremtő követelése, parancsa, és hogy mit vár el az embertől. Ezeket a nagyon egyszerű szavakat, ezeket az észszerűtlen szavakat – ezt a parancsot és követelést, amely figyelmen kívül hagyta az emberek érzéseit – egyszerűen nehéznek, fáradságosnak és észszerűtlennek találta volna a többi ember, bárki más, aki látja ezt a jelenetet. De Ábrahámnak, aki ténylegesen érintett volt, a szívszorító fájdalom volt az első érzése a szavak hallatán! Isten megajándékozta ezzel a gyermekkel, akit ő hosszú évekig nevelt, és sok-sok éven át élvezte a családi élet örömeit, de ez a boldogság, ez az élő emberi lény egyetlen mondattal, Isten egyetlen parancsával el fog veszni, és el lesz véve tőle. Ábrahámnak nemcsak a családi öröm elvesztésével kellett szembenéznie, hanem az örökös magány és vágyakozás fájdalmával is a gyermek elvesztése után. Egy idős ember számára ez elviselhetetlen volt. Ilyen szavak hallatán bármely hétköznapi ember zokogva sírna, nem igaz? Ráadásul a szívében átkozná Istent, panaszkodna Istenre, félreértené Istent, és megpróbálna vitatkozni Vele; megmutatná mindazt, amire képes, minden képességét, a teljes lázadó mivoltát, a durvaságát és az észszerűtlenségét. Ábrahám azonban, bár ugyanolyan fájdalmat érzett, mégsem ezt tette. Mint bármely normális ember, azonnal érezte azt a fájdalmat, azonnal úgy érezte, mintha keresztüldöfték volna a szívét, és azonnal érezte a fia elvesztése miatti magányt. Isten e szavai nem voltak tekintettel az emberi érzésekre, elképzelhetetlenek voltak az emberek számára, és összeegyeztethetetlenek az emberi elképzelésekkel, az emberi érzéseket figyelmen kívül hagyva hangzottak el; nem foglalkoztak az emberi nehézségekkel vagy az emberek érzelmi szükségleteivel, és biztosan nem vették figyelembe az emberi fájdalmat. Isten hidegvérrel vágta ezeket a szavakat Ábrahámhoz – érdekelte Istent, hogy mennyire fájtak ezek a szavak neki? Kívülről nézve Isten közömbösnek és érzéketlennek tűnt; Ábrahám mindössze Isten parancsát és követelését hallotta. Ezt a követelést mindenki összeegyeztethetetlennek tartaná az emberi kultúrával, szokásokkal és érzékenységgel, sőt az emberi erkölccsel és etikával is; átlépett egy erkölcsi és etikai határt, és szembement az ember társadalmi normáival és az emberekkel való bánásmód szabályaival, valamint az ember érzéseivel. Ezenkívül vannak olyanok is, akik úgy gondolják: „Ezek a szavak nem csupán észszerűtlenek és erkölcstelenek, hanem még bajt is okoznak minden ok nélkül! Hogyan mondhatta ki Isten ezeket a szavakat? Isten szavainak észszerűnek és igazságosnak kellene lenniük, és teljes mértékben meg kellene győzniük az embert; nem szabadna minden ok nélkül bajt okozniuk, és nem lehetnek etikátlanok, erkölcstelenek vagy logikátlanok. Biztos, hogy a Teremtő mondta ezeket a szavakat? Mondhatott a Teremtő ilyeneket? Bánhatott így a Teremtő az Általa teremtett emberekkel? Ez kizárt dolog.” És mégis, ezek a szavak tényleg Isten szájából hangzottak el. Isten hozzáállásából és szavainak hangvételéből ítélve Isten eldöntötte, hogy mit akar, és nem volt helye megbeszélésnek, az embereknek pedig nem volt joguk választani; Isten nem adott választási lehetőséget az embereknek. Isten szavai követelést jelentettek, egy parancsot, amelyet kiadott az embernek. Ábrahám számára Isten e szavai megalkuvást nem tűrőek és megkérdőjelezhetetlenek voltak; ez megalkuvást nem tűrő követelés volt, amelyet Isten támasztott vele szemben, és nem lehetett megbeszélni. És milyen döntést hozott Ábrahám? Ez a kulcspont, amiről beszélni fogunk.

Meghallgatván Isten szavait, elkezdte az előkészületeket, és úgy érezte, hogy gyötrődik, és mintha egy nagy súly nehezedne rá. Csendben imádkozott a szívében: „Uram, Istenem! Minden, amit teszel, dicséretre méltó; ezt a fiút Te adtad, és ha vissza akarod őt venni, akkor vissza kell adnom.” Jóllehet Ábrahámnak fájdalmas volt ez, de nem volt nyilvánvaló a hozzáállása ezekből a szavakból? Mit láthatnak ebből az emberek? Láthatják a normális emberi mivolt gyengeségét, a normális emberi mivolt érzelmi szükségleteit, valamint Ábrahám racionális oldalát és azt az oldalát, amelyet az igaz hit és az Isten iránti alávetettség jellemez. Milyen volt a racionális oldala? Ábrahám tisztában volt vele, hogy Izsákot Isten adta neki, és hogy Istennek hatalma van azt tenni vele, amit akar, hogy az embereknek nem szabad erről ítéletet mondaniuk, hogy minden, amit a Teremtő mond, az a Teremtőt képviseli, és hogy akár észszerűnek tűnik az embernek, akár nem, akár összhangban van az emberi tudással, kultúrával és erkölccsel, akár nem, Isten identitása és a szavainak természete nem változik. Egyértelműen tudta, ha az emberek nem tudják megérteni, felfogni vagy értelmezni Isten szavait, az az ő dolguk, Istennek pedig nincs oka elmagyarázni vagy kifejteni ezeket a szavakat, és hogy az embereknek nem csak akkor kell alávetniük magukat, ha megértik Isten szavait és szándékait, hanem a körülményektől függetlenül csak egyetlen hozzáállást tanúsíthatnak Isten szavaival kapcsolatban: meg kell hallgatniuk és el kell fogadniuk őket, majd alá kell vetniük magukat nekik. Ez volt Ábrahám egyértelműen felismerhető hozzáállása mindahhoz, amit Isten kért tőle, és ebben benne volt a normális emberi mivolthoz kapcsolódó racionalitás, valamint az igaz hit és az igaz alávetettség. Mit kellett tennie Ábrahámnak mindenekelőtt? Azt, hogy nem elemzi Isten szavainak helyességét vagy helytelenségét, nem vizsgálja, hogy tréfából mondta-e, vagy azért, hogy megpróbálja őt, vagy valami másért. Ábrahám nem vizsgálta ezeket a dolgokat. Mi volt az azonnali hozzáállása Isten szavaihoz? Az, hogy Isten szavait nem lehet logikával megérteni – függetlenül attól, hogy észszerűek vagy sem, Isten szavai Isten szavai, és az emberek Isten szavaihoz való hozzáállásában nem lehet helye a választásnak és a vizsgálatnak; az észszerűség, amivel az embereknek rendelkezniük kell, és amit tenniük kell, az az, hogy figyelnek, elfogadják és alávetik magukat. Ábrahám a szíve mélyén nagyon pontosan tudta, hogy mi a Teremtő identitása és lényege, és hogy egy teremtett emberi lénynek milyen pozíciót kell elfoglalnia. Pontosan azért, mert Ábrahám ilyen racionalitással és hozzáállással rendelkezett – még akkor is, ha mérhetetlen fájdalmat érzett –, aggályok és habozás nélkül ajánlotta fel Izsákot Istennek, visszaadva őt Neki, az Ő vágya szerint. Úgy érezte, hogy mivel Isten kérte, vissza kell adnia Neki Izsákot, nem szabad megpróbálnia vitatkozni Vele, és nem szabad, hogy saját kívánságai, igényei legyenek. Pontosan ez az a hozzáállás, amit egy teremtett lénynek tanúsítania kell a Teremtő iránt. A legnehezebb ebben az, ami Ábrahámban a legértékesebb volt. Az Isten által mondott szavak észszerűtlenek voltak, és nem voltak tekintettel az emberi érzésekre – az emberek nem tudják megérteni, sem elfogadni őket, és nem számít, hogy milyen korban, vagy kivel történik ez, ezek a szavak értelmetlenek, teljesíthetetlenek – Isten mégis azt kérte, hogy ez így történjen. Mit kellene tehát tenni? A legtöbb ember megvizsgálná ezeket a szavakat, és néhány nap után azt gondolná magában: „Isten szavai észszerűtlenek – hogy tehetne ilyet Isten? Hát nem egyfajta kínzás ez? Nem szereti Isten az embert? Hogyan gyötörhetné Ő így az embereket? Én nem hiszek egy olyan Istenben, aki így kínozza az embereket, és dönthetek úgy, hogy nem vetem alá magam ezeknek a szavaknak.” Ábrahám azonban nem ezt tette; ő úgy döntött, hogy aláveti magát. Bár mindenki úgy gondolja, hogy amit Isten mondott és megkövetelt, az helytelen, hogy Istennek nem szabadna ilyen követelményeket támasztania az emberekkel szemben, Ábrahám mégis képes volt alávetni magát – ez az, ami a legértékesebb volt benne, és épp ez az, ami más emberekből hiányzik. Ez Ábrahám igaz alávetettsége. Ráadásul, miután meghallgatta, hogy mit követel tőle Isten, az első dolog, amiben biztos volt, hogy Isten nem tréfált, és hogy ez nem egyfajta játszma. Ha pedig Isten szavai nem ilyen dolgok, akkor vajon mik? Ábrahám mélységesen hitt annak igazságában, hogy amit Isten meghatároz, annak meg kell lennie, és ember ezen nem változtathat; hogy Isten szavaiban nincsen tréfa, próbatétel vagy kínzás; hogy Isten megbízható, és minden, amit mond, igaz – akár észszerűnek tűnik, akár nem. Hát nem Ábrahám igaz hite volt ez? Mondta-e ezt valaha: „Isten azt mondta, hogy ajánljam fel Izsákot. Miután megkaptam Izsákot, nem köszöntem meg rendesen Istennek – talán így kéri Isten, hogy legyek hálás? Akkor megfelelően ki kell mutatnom a hálámat. Meg kell mutatnom, hogy hajlandó vagyok felajánlani Izsákot, hogy hajlandó vagyok köszönetet mondani Istennek, hogy tisztában vagyok Isten kegyelmével, és nem felejtettem el, és hogy nem kell aggódnia miattam Istennek. Kétségtelen, hogy Isten azért mondta ezeket a szavakat, hogy megvizsgáljon és próbára tegyen engem, szóval fenn kell tartanom a látszatot. Megteszek minden előkészületet, majd viszek egy juhot is Izsákkal együtt, és ha az áldozat bemutatásakor nem szól semmit Isten, akkor felajánlom a juhot. Elég csak fenntartani a látszatot. Ha Isten tényleg azt kéri, hogy ajánljam fel Izsákot, akkor ráveszem Izsákot, hogy játssza el az áldozatot az oltáron; amikor pedig eljön az idő, Isten talán mégis megengedi, hogy a juhot ajánljam fel a gyermekem helyett”? Vajon ezt gondolta Ábrahám? (Nem.) Ha így gondolkodott volna, nem érzett volna fájdalmat a szívében. Ha ilyesmiket gondolt volna, milyen integritása lett volna? Lett volna benne igaz hit? Lett volna benne igaz alávetettség? Nem, nem lett volna.

Abból a fájdalomból ítélve, amit Ábrahám érzett, és ami felszínre tört benne Izsák feláldozása kapcsán, egyértelmű, hogy teljes mértékben hitt Isten szavában, hogy minden egyes szóban hitt, amit Isten mondott, és hogy a szíve legmélyén pontosan úgy értette Isten szavait, ahogy Isten akarta, és nem voltak gyanúi Istennel szemben. Ez vagy nem ez az igaz hit? (Ez az.) Ábrahámnak igaz hite volt Istenben, és ez rávilágít egy dologra, nevezetesen, hogy Ábrahám becsületes ember volt. Az Isten szavaihoz való hozzáállásában kizárólag az engedelmesség, az elfogadás és az alávetettség mutatkozott meg – bármit mondott Isten, ő engedelmeskedett. Ha Isten azt mondta volna valamire, hogy az fekete, akkor még ha Ábrahám nem is látta volna azt feketének, elhitte volna, hogy amit Isten mondott, az igaz, és meg lett volna győződve arról, hogy az fekete. Ha Isten azt mondta volna valamire, hogy az fehér, akkor meg lett volna győződve arról, hogy az fehér. Ez ennyire egyszerű. Isten azt mondta neki, hogy megajándékozza egy gyermekkel, Ábrahám pedig azt gondolta magában: „Már 100 éves vagyok, de ha Isten azt mondja, hogy egy gyermekkel fog megajándékozni, akkor hálás vagyok az én Uramnak, Istennek!” Nem volt túl sok egyéb elgondolása, egyszerűen csak hitt Istenben. Mi volt a lényege ennek a hitnek? Hitt Isten lényegében és identitásában, és valódi tudással rendelkezett a Teremtőről. Nem olyan volt, mint azok az emberek, akik azt mondják, hogy hisznek abban, hogy Isten mindenható és az emberiség Teremtője, de a szívükben olyan kételyek vannak, mint például: „Tényleg a majmokból fejlődött ki az ember? Azt mondják, hogy isten teremtett minden dolgot, de az emberek nem látták ezt a saját szemükkel.” Bármit is mondjon Isten, ezek az emberek mindig félúton vannak a hit és a kétely között, és amikor eldöntik, hogy a dolgok igazak-e vagy hamisak, akkor arra hagyatkoznak, amit látnak. Mindent megkérdőjeleznek, amit nem látnak a saját szemükkel, ezért amikor hallják Istent beszélni, mindig kérdőjeleket tesznek az Ő szavai mögé. Óvatosan, gondosan és elővigyázatosan vizsgálnak és elemeznek minden tényt, ügyet és parancsolatot, ami elhangzik Isten szájából. Azt gondolják, hogy az Istenbe vetett hitük kapcsán tudományos kutatói hozzáállással kell megvizsgálniuk Isten szavait és az igazságot, és megnézniük, hogy ezek a szavak valóban az igazság-e, és enélkül könnyen átverés és megtévesztés áldozatává válhatnak. Ábrahám azonban nem ilyen volt, ő tiszta szívvel hallgatta Isten szavát. Ez alkalommal azonban Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel Neki az egyetlen fiát, Izsákot. Ez fájdalmat okozott Ábrahámnak, de ő mégis úgy döntött, hogy aláveti magát. Ábrahám hitt abban, hogy Isten szavai megváltoztathatatlanok, és hogy Isten szavai valósággá válnak. A teremtett embereknek magától értetődően el kell fogadniuk Isten szavát, és alá kell vetniük magukat annak, továbbá a teremtett embereknek nincs választási joguk Isten szava kapcsán, és még kevésbé szabad elemezniük és megvizsgálniuk Isten szavát. Így állt hozzá Ábrahám Isten szavához. Annak ellenére, hogy Ábrahám nagy fájdalmat érzett, és annak ellenére, hogy a fia iránti szeretete és az, hogy vonakodott megválni tőle, óriási stresszt és fájdalmat okozott neki, mégis úgy döntött, hogy visszaadja a gyermekét Istennek. Miért akarta visszaadni Izsákot Istennek? Amikor Isten nem kérte meg erre Ábrahámot, akkor nem volt rá szükség, hogy önként visszaadja a fiát, mivel azonban Isten kérte, vissza kellett adnia a gyermekét Istennek, nem lehetett kifogásokat keresni, és nem próbálhatott vitába szállni Istennel – ez volt Ábrahám hozzáállása. Ilyen tiszta szívvel vetette alá magát Istennek. Ez volt az, amit Isten akart, és amit látni kívánt. Ábrahám viselkedése és az, amit Izsák feláldozásának ügyében elért, pontosan az volt, amit Isten látni akart, és Isten ezzel az üggyel tette próbára és ellenőrizte őt. Ennek ellenére Isten nem úgy bánt Ábrahámmal, mint Nóéval. Nem mondta el Ábrahámnak ennek az ügynek az okait, a folyamatát, sem az összes körülményét. Ábrahám csak egy dolgot tudott, mégpedig azt, hogy Isten arra kérte, hogy adja vissza Izsákot – ennyi. Nem tudta, hogy ezzel Isten próbára teszi, és azt sem tudta, hogy Isten mit akar elérni vele és az utódaival, miután próbára tette őt. Isten semmit sem mondott erről Ábrahámnak, csak egy egyszerű parancsot, egy kérést közölt vele. És bár Isten e szavai nagyon egyszerűek voltak, és nem voltak tekintettel az emberi érzésekre, Ábrahám megfelelt Isten elvárásainak azáltal, hogy azt tette, amit Isten kívánt és követelt: felajánlotta Izsákot áldozatként az oltáron. Minden mozdulata azt mutatta, hogy Izsák felajánlásával nem csupán a látszatot akarta fenntartani, hogy nem felületesen tette azt, hanem őszintén, a szíve mélyéből cselekedett. Még ha nem is tudta elviselni, hogy lemondjon Izsákról, még ha fájt is neki, a Teremtő kérésével szembesülve Ábrahám azt a módszert választotta, amit senki más: teljes mértékben alávetette magát a Teremtő kérésének kompromisszumok, kifogások és feltételek nélkül – pontosan úgy cselekedett, ahogy Isten kérte. Mivel rendelkezett Ábrahám, hogy meg tudta tenni, amit Isten kért? Egyrészt megvolt benne az Istenbe vetett igaz hit; biztos volt benne, hogy a Teremtő az Isten, az ő Istene, az ő Ura, az, aki szuverén mindenek felett, és aki megteremtette az emberiséget. Ez volt az igaz hit. Másrészt tiszta szívvel rendelkezett. Hitt a Teremtő által mondott minden szóban, és képes volt egyszerűen és közvetlenül elfogadni minden szavát. Harmadrészt pedig bármilyen nagy nehézséget is jelentett a Teremtő kérése, bármilyen fájdalmat is okozott volna neki, a hozzáállás, amit választott, az alávetettség volt. Nem próbált vitatkozni Istennel, nem állt ellen Istennek, és nem utasította vissza Őt, hanem teljes mértékben alávetette magát Neki, és Isten kérésével, minden egyes szavával és a parancsával összhangban cselekedett és gyakorolt. Ábrahám felajánlotta Izsákot áldozatként az oltáron pontosan úgy, ahogy Isten kérte és látni akarta. Felajánlotta őt Istennek – és mindaz, amit tett, bizonyította, hogy Isten a megfelelő embert választotta, és azt, hogy Isten szemében ő igaz ember volt.

A Teremtő természetének és lényegének mely aspektusa tárult fel, amikor Isten arra kérte Ábrahámot, hogy ajánlja fel Izsákot? Az, hogy Isten az igazakkal, azokkal, akiket elismer, teljes mértékben az Általa megkövetelt mércék szerint bánik, ami tökéletes összhangban van az Ő természetével és lényegével. E mércékben nem lehet megalkuvás; nem lehet nekik részben megfelelni. Ezeknek a mércéknek teljes mértékben meg kell felelni. Istennek nem volt elég látni az igazságos cselekedeteket, amelyeket Ábrahám a mindennapjaiban véghezvitt. Isten még nem figyelte meg Ábrahám Iránta tanúsított igaz alávetettségét, és ezért tette Isten azt, amit tett. Miért akarta látni Isten Ábrahám igaz alávetettségét? Miért vetette alá Ábrahámot ennek a végső próbatételnek? Mert, mint azt mindannyian tudjuk, Isten számos nemzet atyjává kívánta tenni Ábrahámot. A „számos nemzet atyja” egy olyan cím, amelyet bármely hétköznapi ember viselhetne? Nem. Istennek megvannak a saját mércéi, azok a mércék pedig, amiket minden olyan emberrel szemben támaszt, akit Ő akar, és akit tökéletessé tesz, akit igaznak lát, ugyanazok: az igaz hit és a teljes mértékű alávetettség. Tekintve, hogy Isten ilyen nagyszabású dolgot akart véghezvinni Ábrahámmal, vajon elhamarkodottan cselekedett volna, anélkül hogy megbizonyosodott volna róla, hogy megvan benne ez a két dolog? Semmiképpen sem. Ezért, miután Isten megajándékozta őt egy fiúval, elkerülhetetlen volt, hogy alávesse Ábrahámot egy ilyen próbatételnek; Isten már korábban elhatározta és eltervezte, hogy ezt fogja tenni. Csak miután a dolgok az Ő kívánsága szerint zajlottak le, és Ábrahám megfelelt az Ő követelményeinek kezdte el Isten tervezni a munkájának következő lépését. Azt, hogy Ábrahámnak annyi utóda legyen, ahány csillag van az égen, és ahány homokszem van a tengerparton – ezzel számos nemzet atyjává tette őt. Isten arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel Izsákot, de amíg nem lehetett tudni ennek a dolognak a kimenetelét, amíg nem valósult meg, Isten nem cselekedett elhamarkodottan; viszont amikor megvalósult, Ábrahám tulajdonságai már megfeleltek Isten mércéinek, és ez azt jelentette, hogy Ábrahám megkapja mindazokat az áldásokat, amelyeket Isten neki szánt. Izsák felajánlásából tehát látható, hogy Istennek vannak elvárásai és elvárt mércéi az emberekkel szemben, bármilyen munkát is végez el bennük, bármilyen szerepet is követel meg tőlük, vagy bármilyen megbízatást is kell elfogadniuk Tőle az Ő irányítási tervében. Isten emberekkel szembeni elvárásainak kétféle eredménye lehet. Az egyik az, hogy ha nem tudod megtenni azt, amit Ő kér tőled, akkor ki leszel iktatva; a másik az, hogy ha képes vagy rá, akkor Isten folytatja benned azt, amit a tervével összhangban véghez szeretne vinni. Az igaz hitet és a teljes mértékű alávetettséget, amelyet Isten az emberektől követel, valójában nem túl nehéz elérniük az embereknek. De akár könnyű, akár nehéz, ez az a két dolog, amit Istennek meg kell látnia az emberekben. Ha ebben a tekintetben megugrod a lécet, akkor Isten megfelelő színvonalúnak fog tartani, és nem fog többet kérni; ha nem, akkor az már más kérdés. Az a tény, hogy Isten megkérte Ábrahámot, hogy ajánlja fel a fiát, azt mutatja, hogy Isten nem érezte úgy, hogy Ábrahám eddigi istenfélő szíve és Belé vetett igaz hite elégséges lenne, hogy többé-kevésbé megfelelne. Isten egyáltalán nem így követelt; Ő a saját eszközeivel követel, és aszerint, hogy az emberek mire képesek, ez pedig nem képezi vita tárgyát. Hát nem ez Isten szentsége? (De igen.) Ilyen Isten szentsége.

Még egy olyan jó embernek is, mint Ábrahám, aki tiszta szívű volt, rendelkezett igaz hittel és racionalitással, el kellett fogadnia Isten próbatételét – az emberiség szemében nem volt kissé tapintatlan az emberi érzésekkel szemben ez a próbára tétel? Az emberi érzések ilyenfajta figyelmen kívül hagyása azonban éppen Isten természetének és lényegének a kifejeződése, és Ábrahám egy ilyen próbatételen ment keresztül. A próbatétel során Ábrahám megmutatta Istennek, hogy rendíthetetlen hittel és rendíthetetlen alávetettséggel viszonyul a Teremtőhöz. Ábrahám kiállta a próbát. Ábrahám rendes körülmények között sosem élt át komoly nehézségeket, de miután Isten ilyen módon próbára tette, kiderült, hogy a szokásos hite és alávetettsége valódi volt; nem látszólagos, és nem is egy szlogen volt. Az a tény, hogy Ábrahám ilyen körülmények között is képes volt a rendíthetetlen alávetettségre – miután Isten ilyen szavakat mondott és ilyen követelményt támasztott felé –, egy dolgot biztosan jelentett: Ábrahám szívében Isten Isten volt, és mindig is Isten maradt; Isten identitása és lényege megváltoztathatatlan volt, bármilyen tényező is változott meg. Az ő szívében az emberek örökké emberek maradnak, és nincs joguk összemérni magukat a Teremtővel, vitatkozni vagy versenyezni próbálni Vele, és a Teremtő által kimondott szavak elemzéséhez sincs joguk. Ábrahám hitte, hogy a Teremtő szavai vagy bármilyen kérése tekintetében az embereknek nincs választási joguk; az egyetlen dolguk az, hogy alávessék magukat. Ábrahám hozzáállása sokatmondó volt – igaz hite volt Istenben, és ebből az igaz hitből született az igaz alávetettség. Ezért bármit is tett vele vagy kért tőle Isten, és bármit cselekedett Isten, amit Ábrahám látott, hallott vagy személyesen megtapasztalt, az mind nem befolyásolhatta az Istenbe vetett igaz hitét, és még kevésbé befolyásolhatta az Isten iránti alávetett hozzáállását. Amikor a Teremtő olyasmit mondott, ami figyelmen kívül hagyta az emberi érzéseket, vagy indokolatlan követelményt támasztott az emberrel szemben, bármennyien is sértődtek meg ezeken a szavakon, bármennyien is álltak ellen nekik, elemezték, vizsgálták meg vagy akár vetették meg őket, Ábrahám hozzáállását nem zavarták meg a külvilág körülményei. Az ő hite és alávetettsége Isten iránt változatlan maradt, és ezek nem pusztán a szájából elhangzott szavak vagy formaságok voltak, hanem tényekkel igazolta, hogy az Isten, akiben hisz a Teremtő, az Isten, akiben hisz, a mennyei Isten. Mit látunk mindabból, ami megnyilvánult Ábrahámban? Látjuk-e az Istennel kapcsolatos kételyeit? Voltak-e kétségei? Megvizsgálta-e Isten szavait? Elemezte-e őket? (Nem.) Néhányan azt mondják: „Ha nem vizsgálgatta és elemezte Isten szavait, akkor miért érezte lesújtva magát?” Nem engeded meg neki, hogy lesújtva érezze magát? Nagyon le volt sújtva, mégis képes volt alávetni magát – te képes vagy alávetni magad akkor, amikor még csak nem is érzed magad lesújtva? Mennyi alávetettség van benned? Az, hogy Ábrahám lesújtó érzése és fájdalma nem befolyásolta az alávetettségét, bizonyítja, hogy ez az alávetettség valódi volt, nem pedig hazugság. Ez egy teremtett emberi lény tanúságtétele volt Isten mellett a Sátán előtt, mindenek előtt, az egész teremtés előtt, és ez a tanúságtétel rendkívül erőteljes és értékes volt!