II. Ábrahám felajánlotta Izsákot

Van egy másik történet, amit érdemes elmesélni: Ábrahám története. Egy nap két hírnök érkezett Ábrahám házába, aki lelkesen fogadta őket. A hírnökök azt a feladatot kapták, hogy közöljék Ábrahámmal: Isten fiúval fogja megajándékozni őt. A hír hallatán Ábrahám elragadtatva felkiáltott: „Hálát adok az én Uramnak!” Mögöttük azonban Ábrahám felesége, Sára, magában nevetett. Azért nevetett, mert azt gondolta: „Ez lehetetlen, öreg vagyok – hogyan szülhetnék gyermeket? Hogy fiam lenne? Micsoda vicc!” Sára nem hitte el. Meghallották a hírnökök Sára nevetését? (Igen.) Természetesen meghallották, és Isten is látta ezt. És mit tett Isten? Észrevétlenül figyelt. Sára, ez a tudatlan asszony, nem hitt benne – de vajon megzavarhatják az emberek Istent abban, amit elhatározott? (Nem.) Semmilyen emberi lény nem zavarhatja meg. Amikor Isten elhatároz valamit, néhányan azt mondhatják: „nem hiszem el, ellenzem, visszautasítom, tiltakozom, nem értek vele egyet”. Számítanak az ő szavaik? (Nem.) Tehát, amikor Isten azt látja, hogy vannak, akik nem értenek egyet, akiknek hozzáfűznivalójuk van, akik kételkednek, akkor kell-e magyarázatot adnia nekik? El kell-e magyaráznia, hogy miért és hogyan cselekszik? Vajon Isten ezt teszi? Nem. Nem törődik azzal, mit mondanak vagy tesznek ezek a tudatlan emberek, Ő nem foglalkozik a hozzáállásukkal. Isten szívében már régen kőbe van vésve, amit elhatározott: ezt fogja megvalósítani. Minden dolog és esemény Isten kezének irányítása és szuverenitása alatt áll, beleértve azt is, hogy valakinek mikor lesz gyermeke, és milyen gyermeke lesz – magától értetődik, hogy ez is Isten kezében van. Amikor Isten elküldte a hírnököket, hogy mondják el Ábrahámnak, hogy fiút ad neki, akkor Isten már rég megtervezte a számos dolgot, amelyet tenni fog később. Hogy milyen feladatokat vállal majd a fiú, milyen élete lesz, és hogy milyenek lesznek a leszármazottai – mindezt már rég eltervezte Isten, és semmilyen hiba vagy változás nem lesz benne. Így hát változtathatott-e ezen egy ostoba asszony nevetése? Nem változtatott semmit. És amikor elérkezett az idő, Isten megtette, amit eltervezett, és minden úgy történt, ahogyan azt Isten megmondta és elhatározta.

Amikor Ábrahám 100 éves volt, Isten fiút adott neki. Miután 100 évig nem volt fia, Ábrahám napjai egyhangúak és magányosak voltak. Hogyan érzi magát egy 100 éves férfi, akinek nincs gyermeke, különösen, ha fia nincs? „Valami hiányzik az életemből, Isten nem adott nekem fiút, és az életem egy kicsit magányos, kissé bánkódó.” De milyen volt Ábrahám hangulata, amikor Isten elküldte a hírnököket, hogy közöljék vele, fia születik? (Örömteli.) Amellett, hogy a szíve megtelt örömmel, a hír várakozással is eltöltötte. Hálát adott Isten kegyelméért, hogy megengedte neki, hogy gyermeket neveljen a hátralévő éveiben. Milyen csodálatos dolog volt ez, és így történt. Tehát mi volt az, aminek örülhetett? (Volt leszármazottja, a vérvonala folytatódott.) Ez egy dolog. De volt még egy különösen örömteli dolog – mi volt az? (Ez a gyermek személyesen Isten ajándéka volt.) Így van. Amikor egy átlagos ember gyermeket vár, Isten személyesen közli azt vele? Vajon azt mondja: „Én személyesen adom neked ezt a gyermeket, akit megígértem”? Vajon így tesz Isten? Nem. Tehát mi volt a különleges ebben a gyermekben? Isten hírnököket küldött, hogy személyesen közöljék Ábrahámmal: „100 éves korodban egy gyermeket kapsz, akit személyesen Isten ad neked.” Ez volt a különlegessége ennek a gyermeknek: Isten közölte az érkezését, és személyesen Isten adta őt. Micsoda örömteli dolog volt ez! És vajon a gyermek különleges jelentősége nem gondolkodtatja-e el az embereket? Hogyan érezte magát Ábrahám, amikor tanúja volt a gyermek születésének? „Végre van egy gyermekem. Isten szavai beteljesültek; Isten azt mondta, hogy gyermeket ad nekem, és valóban így is tett!” Amikor megszületett ez a gyermek, és Ábrahám a karjaiban tartotta, az első érzése az volt: „Ezt a gyermeket nem emberi kezekből kaptam, hanem Isten kezeiből. A gyermek pont a megfelelő időben érkezett. Isten ajándékozta nekem, és jól kell felnevelnem, jól kell tanítanom, és meg kell neki tanítanom, hogy imádja Istent, és engedelmeskedjen Isten szavainak, mert ő Istentől származik.” Valóban jelentősen megbecsülte ezt a gyermeket? (Igen.) Ez egy különleges gyermek volt. Ráadásul Ábrahám életkorát is figyelembe véve nem nehéz elképzelni, mennyire megbecsülte ezt a fiút. Egy átlagos ember szeretete, gyengédsége és gyermekéhez való ragaszkodása Ábrahámban is jelen volt. Ábrahám hitt Isten szavaiban, és a saját szemével látta a beteljesülésüket. A kimondásuktól kezdve a beteljesülésükig tanúja volt ezeknek a szavaknak. Érezte, milyen tekintélyesek Isten szavai, milyen csodálatosak Isten tettei, és ami a legfontosabb, milyen gondoskodó Isten az emberrel. Bár a gyermekre nézve Ábrahámnak bonyolult és erős érzései támadtak, a szívében csak egy dolgot tudott mondani Istennek. Mondjátok meg nekem, szerintetek mit mondott? (Hála Istennek!) „Hála az én Uramnak!” Ábrahám hálás volt, és mélységes köszönetet és dicséretet ajánlott fel Istennek. Isten és Ábrahám számára ez a gyermek rendkívüli jelentőséggel bírt. Mert abban a pillanatban, hogy Isten megmondta, hogy gyermeket ad Ábrahámnak, Isten eltervezett és elhatározott valamit: fontos és nagy dolgokat kíván véghez vinni ezen a gyermeken keresztül. Ez volt a gyermek jelentősége Isten számára. Ami pedig Ábrahámot illeti, mivel Isten különleges kegyelmet gyakorolt felette azzal, hogy gyermeket ajándékozott neki, Ábrahám létezésének értéke és jelentősége – az egész emberi történelmet figyelembe véve, az egész emberiség számára – rendkívüli, messze nem hétköznapi volt. És ez a történet vége? Nem. A lényeg még csak most következik.

Miután Ábrahám megkapta Istentől Izsákot, Isten parancsolatai és kérései szerint nevelte őt. Azokban a nem különösebben figyelemre méltó években Ábrahám a mindennapjai során magával vitte az áldozatokra Izsákot, és elmesélte neki a mennyekben lévő Isten történeteit. Izsák apránként kezdte megérteni a dolgokat. Megtanulta, hogyan adjon hálát Istennek, hogy dicsérje Istent, hogyan engedelmeskedjen, és hogyan ajánljon fel áldozatokat. Megtudta, mikor kell felajánlani az áldozatokat, és hogy hol található az oltár. Ezután érkezünk el a történet kulcspontjához. Egy nap, amikor Izsák már kezdte megérteni a dolgokat, de még nem volt elég érett, Isten azt mondta Ábrahámnak: „Ezúttal nem bárányt akarok áldozatnak. Ajánld fel Izsákot helyette.” Egy olyasvalaki számára, mint Ábrahám, aki annyira szerette Izsákot, olyanok voltak-e Isten szavai, mint derült égből a villámcsapás? Most tekintsünk el Ábrahámtól, aki már nagyon idős volt. Vajon hány olyan ember bírná elviselni ezt a hírt, aki az élete fénykorában – a harmincas, negyvenes éveiben – van? Létezik egyáltalán ilyen ember? (Nem.) És mi volt Ábrahám reakciója, amikor meghallotta Isten szavait? „Tessék? Eltévesztette Isten, amit mondani akart? Isten sosem téved – lehet, hogy az öreg fülem hallotta rosszul? Rákérdezek.” Megkérdezte: „Istenem, azt kéred, hogy ajánljam fel Izsákot? Izsákot akarod áldozatnak?” Isten azt mondta: „Igen, így van!” A megerősítés után Ábrahám tudta, hogy Isten szavai nem tévesek, és nem fognak megváltozni. Pontosan azt jelentették, amit Isten akart. És nehéz volt-e Ábrahámnak ezt hallani? (Igen.) Mennyire nehéz? Ábrahám fejében ezek a gondolatok voltak: „Ennyi év után a gyermekem végre kezdett felnőni. Ha élő áldozatként ajánlom fel, az azt jelenti, hogy úgy kell levágni az oltárnál, mint egy bárányt a vágóhídon. Ha le kell vágni, azt jelenti, hogy meg kell ölni, és ha meg kell ölni, az azt jelenti, hogy mától kezdve nélküle maradok...” Amikor a gondolatai idáig jutottak, volt-e mersze Ábrahámnak továbbgondolni ezt? (Nem.) Miért nem? Ha továbbgondolta volna, az még nagyobb fájdalmat okozott volna neki – mintha kést szúrnának a szívébe. A további gondolkodással nem örömteli dolgok jutottak volna eszébe – csak gyötrődött volna. Nem arról volt szó, hogy a gyermeket elviszik, és néhány napig vagy évig nem látja az ember, de attól még életben van. Nem úgy volt, hogy Ábrahám állandóan rá gondol, és majd egy alkalmas pillanatban újra találkozik vele, amikor felnőtt. Nem ez volt a helyzet. Miután a gyermeket felajánlották az oltáron, többé már nem fog létezni, nem látják többé, feláldozzák Istennek, és visszatér Istenhez. Minden olyan lesz, mint előtte. A gyermek előtt az élet magányos volt. És fájdalmas lett volna, ha minden úgy folytatódik, és sosem lett volna gyermeke? (Nem lett volna túl fájdalmas.) Ha van egy gyermeked, és elveszíted őt, az rettenetesen fájdalmas. Az pusztító dolog! Visszaadni ezt a gyermeket Istennek azt jelentené, hogy onnantól kezdve a gyermeket soha többé nem látnák, a hangját soha többé nem hallanák, Ábrahám soha többé nem látná játszani, nem tudná felnevelni, nem tudná megnevettetni, nem látná őt felnőni, és nem élvezhetné mindazokat a családi örömöket, amelyek vele jártak. Csak a fájdalom és a vágyakozás maradna. Minél többet gondolt erre Ábrahám, annál nehezebb lett. De bármilyen nehéz is volt, egy dolog világos volt a szívében: „Amit Isten mondott, és amit Isten meg fog tenni, az nem vicc, nem lehet tévedés, és még kevésbé változhat meg. Ráadásul a gyermek Istentől származik, így tökéletesen természetes és indokolt, hogy felajánljam Istennek, és amikor Isten ezt kívánja, kötelességem visszaadni neki, kompromisszumok nélkül. Az elmúlt évtizedben megélt családi öröm különleges ajándék volt, amelyet bőségesen kiélveztem; hálát kellene adnom Istennek, és nem szabadna túlzott követeléseket támasztanom Isten felé. Ez a gyermek Istenhez tartozik, nem követelhetem magamnak, nem az én tulajdonom. Minden ember Istentől származik. Még ha a saját életem felajánlására is kérne, akkor sem kellene vitába szállnom Istennel, vagy feltételeket szabnom neki, pláne nem, ha maga Isten közölte velem a gyermek érkezését, és Ő ajándékozta nekem. Ha Isten azt mondja, hogy ajánljam fel neki, akkor megteszem!”

Így telt az idő percről percre, másodpercről másodpercre, és az áldozat pillanata egyre közeledett. De ahelyett, hogy egyre nyomorultabbul érezte volna magát, Ábrahám egyre nyugodtabb lett. Mi nyugtatta meg? Mi tette lehetővé Ábrahámnak, hogy megszabaduljon a fájdalomtól, és hogy helyesen viszonyuljon ahhoz, ami történni fog? Hitt abban, hogy az ember hozzáállása mindahhoz, amit Isten tett, csakis az alávetettség lehet, nem pedig az, hogy megpróbál vitatkozni Istennel. Amint a gondolatai eljutottak erre a pontra, már nem érzett fájdalmat. Ahogy vitte a fiatal Izsákot, lépésről lépésre haladt az oltár széle felé. Az oltáron nem volt semmi – nem úgy, mint általában, amikor egy bárány már ott várt. „Atyám, ma még nem készítetted elő az áldozatot?” – kérdezte Izsák. „Ha nem, akkor mi lesz ma az áldozat?” Mit érzett Ábrahám, amikor Izsák feltette ezt a kérdést? Lehetséges, hogy boldog volt? (Nem.) Akkor mit tett? A szívében gyűlölte Istent? Panaszkodott Istennek? Ellenállt? (Nem.) Egyik sem. Mi mutatja ezt? Minden, ami ezután történt, azt mutatja, hogy Ábrahám valóban nem gondolta ezeket. Feltette az oltárra azt a tűzifát, amit meg fog gyújtani, és magához hívta Izsákot. És amikor Ábrahám az oltárhoz hívta Izsákot, abban a pillanatban mit gondolnak az emberek? „Milyen szívtelen öregember vagy. Nincs benned emberség. Nem vagy ember! Ő a fiad, tényleg meg merészeled ezt tenni? Tényleg meg tudod tenni? Tényleg ilyen kegyetlen vagy? Van egyáltalán szíved?” Nem ezt gondolják? És Ábrahám vajon ezeket gondolta? (Nem.) Magához hívta Izsákot, és szótlanul elővette az előre elkészített kötelet, és megkötözte Izsák kezét és lábát. E cselekedetekből ítélve vajon valódi áldozat volt, vagy sem? Valódi volt, hamisítatlan, és nem a látszat kedvéért tette. Ábrahám felvette Izsákot a vállára, és bármennyire is küzdött és kiabált a gyermek, Ábrahámnak meg sem fordult a fejében, hogy feladja. Határozottan felhelyezte a fiatal fiát a tűzifára, hogy elégesse az oltáron. Izsák sírt, kiabált és küzdött – de Ábrahám végrehajtotta az Istennek való áldozathoz szükséges cselekedeteket, és mindent előkészített az áldozathoz. Miután feltette Izsákot az oltárra, Ábrahám elővette a bárányok levágásához használt kést, és mindkét kezével erősen tartva a feje fölé emelte azt, és Izsákra irányította. Becsukta a szemét, és amikor már épp lesújtott volna a késsel, Isten megszólította Ábrahámot. Mit mondott Isten? „Ábrahám, állj meg!” Ábrahám soha nem gondolta volna, hogy Isten ilyesmit mondhat, miközben éppen vissza akarja adni neki Izsákot. Erre nem mert gondolni. És mégis, Isten szavai egyesével hatoltak be a szívébe. Így menekült meg Izsák. Aznap az áldozat, amit valóban be kellett mutatni Istennek, Ábrahám mögött állt; egy bárány volt az. Isten ezt már jóval korábban előkészítette, de nem adott semmilyen előzetes jelzést Ábrahámnak, hanem csak akkor állította meg, amikor már felemelte a kést, és kész volt lesújtani. Ezt senki sem tudta volna elképzelni. Sem Ábrahám, sem Izsák. Ha megnézzük Ábrahám Izsák feláldozására tett kísérletét, vajon valóban fel akarta áldozni a fiát, vagy csak úgy tett? (Valóban meg akarta tenni.) Valóban meg akarta tenni. Cselekedetei tiszták voltak, nem volt bennük megtévesztés.

Ábrahám felajánlotta Istennek áldozatként a saját húsát és vérét – és amikor Isten megkérte erre, Ábrahám nem próbált meg vitatkozni Vele azzal, hogy: „Nem lehetne valaki mást feláldozni? Legyek én az áldozat, vagy bárki más.” Ahelyett, hogy ilyesmiket mondott volna, Ábrahám odaadta a legkedvesebb és legértékesebb fiát Istennek. És hogyan történt ez a felajánlás? Meghallgatta, amit Isten mondott, és egyszerűen megtette. Lenne értelme az emberek szemében annak, hogy Isten ad egy gyermeket Ábrahámnak, majd amikor a gyermek felnő, megkéri Ábrahámot, hogy adja vissza, és el akarja venni a gyermeket? (Nem lenne.) Emberi szemszögből nem tűnne ez teljesen észszerűtlennek? Nem tűnne úgy, mintha Isten játszadozna Ábrahámmal? Isten egy nap odaadta Ábrahámnak ezt a gyermeket, és csupán néhány év múlva el akarta venni őt. Ha Istennek kellett a gyermek, akkor egyszerűen elvehette volna; nem kellett volna ilyen szenvedést okoznia annak a személynek azzal, hogy megkéri, hogy áldozza fel a gyermeket az oltáron. Mit jelentett a gyermek felajánlása az oltáron? Azt jelentette, hogy Ábrahámnak le kellett volna vágnia őt, majd a saját két kezével el kellett volna égetnie. El tudná ezt viselni egy ember? (Nem.) Mire gondolt Isten, amikor ezt az áldozatot kérte? Az, hogy Ábrahámnak személyesen kellett mindezt megtennie: személyesen neki kellett megkötöznie a fiát, személyesen neki kellett feltennie az oltárra, személyesen neki kellett megölnie egy késsel, majd személyesen neki kellett elégetnie őt az Istennek történő felajánlásként. Az emberek számára mindez nem tűnne úgy, hogy figyelembe veszik az ember érzéseit; egyik dolognak sem lenne értelme az emberek elképzelései, gondolkodásmódja, erkölcsi filozófiája, illetve morálja és szokásai szerint. Ábrahám nem élt vákuumban, sem egy képzeletbeli világban; az emberek világában élt. Emberi gondolatai és emberi nézetei voltak. És mit gondolt, amikor mindez megtörtént vele? A szenvedésén kívül, és eltekintve azoktól a dolgoktól, amelyek zavarba hozták, volt-e benne lázadás vagy elutasítás? Támadta vagy sértegette-e verbálisan Istent? Egyáltalán nem. Pontosan az ellenkezőjét tette: attól a pillanattól kezdve, hogy Isten megparancsolta neki, hogy tegye meg ezt a dolgot, Ábrahám nem merte könnyelműen venni; inkább azonnal elkezdett felkészülni rá. És milyen volt a hangulata, amikor hozzálátott az előkészületekhez? Vidám, örömteli és boldog volt? Vagy fájdalmat, szomorúságot érzett, és fájt a szíve? (Fájdalmat és szomorúságot érzett.) Fájdalmat érzett! Minden lépése nehéz volt. Miután tudomást szerzett erről az ügyről, és miután hallotta Isten szavait, minden nap egy évnek tűnt számára; nyomorultnak érezte magát, képtelen volt örülni, és fájt a szíve. Mi volt azonban az egyetlen meggyőződése? (Hogy engedelmeskednie kell Isten szavainak.) Pontosan, az volt, hogy engedelmeskednie kell Isten szavainak. Azt mondta magának: „Áldott legyen az én Uram, Jahve neve; én Isten népének tagja vagyok, és engedelmeskednem kell Isten szavainak. Függetlenül attól, hogy amit Isten mond, az helyes vagy helytelen, és függetlenül attól, hogy hogyan érkezett hozzám Izsák, ha Isten kér, akkor nekem adnom kell; ilyen észszerűség és hozzáállás kell, hogy legyen az emberben.” Ábrahám nem volt mentes a fájdalomtól vagy a nehézségektől, miután elfogadta Isten szavait; fájdalmat érzett, és megvoltak a saját nehézségei, amelyeket nem volt könnyű legyőzni! Mindazonáltal mi történt végül? Ahogyan Isten kívánta, Ábrahám elvitte a saját fiát, egy fiatal gyermeket az oltárhoz, és Isten látta mindazt, amit tett. Ahogyan Nóét, úgy Ábrahám minden mozdulatát is figyelte Isten, és Istent megérintette mindaz, amit tett. Bár a dolgok nem úgy végződtek, ahogyan azt bárki gondolta volna, amit Ábrahám tett, az egyedülálló volt az egész emberiség történetében. Példaként kellene szolgálnia mindazok számára, akik követik Istent? (Igen.) Ő egy modell az Istent követő összes ember számára. Miért mondom, hogy modell az emberiség számára? Ábrahám sok igazságot nem értett, és nem is hallott olyan igazságokat vagy prédikációkat, amelyeket Isten személyesen neki mondott. Ő csupán hitt, tudomásul vett, és engedelmeskedett. Mi volt az egyedülálló az ő emberi mivoltában? (A teremtett lény észszerűsége.) Mely szavak tükrözik ezt? (Azt mondta: „Áldott legyen az én Uram, Jahve neve; engedelmeskednem kell Isten szavainak, és függetlenül attól, hogy azok megfelelnek-e az emberi elképzeléseknek vagy sem, nekem alá kell vetnem magam.”) E tekintetben Ábrahám birtokában volt a normális emberi mivolttal járó észszerűségnek. Ráadásul a normális emberi mivolt lelkiismeretével is rendelkezett. És miben tükröződött ez a lelkiismeret? Ábrahám tudta, hogy Izsákot Isten adta neki, hogy ő Istené, hogy Istenhez tartozik, és hogy vissza kell adnia őt Istennek, amikor Ő kéri, ahelyett, hogy mindig ragaszkodna hozzá; ez az a lelkiismeret, amellyel rendelkeznie kell az embernek.

Rendelkeznek-e a mai emberek lelkiismerettel és észszerűséggel? (Nem.) Miben tükröződik ez? Bármennyi kegyelmet is ad Isten az embereknek, bármennyi áldást és kegyelmet is élveznek, milyen a hozzáállásuk, amikor arra kérik őket, hogy viszonozzák Isten szeretetét? (Ellenállás, és néha félelem a nehézségektől és a fáradtságtól.) A nehézségektől és a fáradtságtól való félelem konkrét megnyilvánulása a lelkiismeret és az észszerűség hiányának. A kifogások keresése, ha valaki próbál feltételeket szabni és alkudozni, ezek szintén konkrét megnyilvánulások, igaz? (Igaz.) Panaszkodnak is, felületesen és ügyeskedve csinálják a dolgokat, és a hús-vér test kényelmeire áhítoznak – ezek mind konkrét megnyilvánulások. Manapság az embereknek nincs lelkiismeretük, mégis gyakran dicsőítik Isten kegyelmét, összeszámolják ezeket a kegyelmeket, és könnyekig meghatódnak, amikor számba veszik őket. Miután azonban befejezték az összeszámolást, azzal vége is van. Továbbra is felületesen viselkednek, folytatják a látszatcselekvéseket, továbbra is megtévesztőek, ravaszkodnak és lazsálnak a bűnbánat minden különösebb megnyilvánulása nélkül. Mi volt akkor a számolásod értelme? Ez a lelkiismeret hiányának megnyilvánulása. Hogyan nyilvánul meg az észszerűség hiánya? Amikor Isten megmetsz téged, panaszkodsz, megbántódsz, és többé nem akarod végrehajtani a kötelességedet, és azt mondod, hogy Istenben nincs szeretet; amikor kicsit szenvedsz a kötelességed végzése közben, vagy amikor a környezet, amelyet Isten alakít ki a számodra, egy kicsit nehéz, egy kis kihívást jelent, vagy egy kicsit kemény, akkor már nem akarod végezni azt; és az Isten által kialakított különféle környezetek egyikében sem tudsz arra törekedni, hogy alávesd magad, csak a hús-vér testtel törődsz, csak szabadulni szeretnél, és felelőtlenül viselkedni. Ez az észszerűség hiánya, vagy sem? Nem akarod elfogadni Isten szuverenitását és rendelkezéseit, és csak előnyöket akarsz kapni Tőle. Amikor dolgozol egy keveset, és egy kicsit szenvedsz, akkor elkezded bizonygatni a képességeid, mások felett állónak gondolod magad, miközben élvezed a státusz előnyeit, és elkezdesz fölényeskedni. Nem vágysz arra, hogy valódi munkát végezz, és nem is vagy képes valódi munkát végezni – csak parancsolni szeretnél, és te akarsz lenni a főnök. Önkényesen akarsz cselekedni, hogy azt tehess, amit csak akarsz, és hogy meggondolatlanul követhess el gaztetteket. Semmi más nem nyilvánul meg benned az akaratosságon és féktelenségen kívül. Birtokában vagy tehát az észszerűségnek? (Nem.) Ha Isten adna neked egy jó gyermeket, és később egyenesen azt mondaná neked, hogy el fogja venni tőled, akkor milyen lenne a hozzáállásod? Tudnál olyan hozzáállást tanúsítani, mint Ábrahám? (Nem.) Egyesek azt mondanák: „Hogyne tudnék? A fiam húsz éves, és felajánlottam őt Isten házának, ahol most kötelességet végez!” Ez vajon áldozat? A legjobb esetben is egyszerűen csak a megfelelő útra vezetted a gyermekedet – de van egy hátsó szándékod is: félsz, hogy a gyermeked máskülönben elpusztulna a katasztrófák közepette. Nem így van? Amit teszel, az nem nevezhető áldozatnak; egyáltalán nem ugyanolyan, mint hogy Ábrahám feláldozta Izsákot. Egyszerűen nem lehet összehasonlítani a kettőt. Miután Ábrahám meghallotta, hogy Isten mit parancsolt neki, vajon mennyire lett volna nehéz végrehajtania neki – vagy az emberiség bármely más tagjának – ezt a parancsot? Ez lett volna a legnehezebb dolog a világon; nincs ennél nehezebb. Ez nem arról szólt, hogy felajánlunk valamit, mint például egy bárányt vagy egy kis pénzt, és ez nem egy világi tulajdon vagy egy anyagi tárgy volt, és nem is egy állat, amely nem kötődött a felajánló személyhez. Ezek olyan dolgok, amelyeket az ember egy pillanatnyi erőfeszítéssel fel tud ajánlani – míg az áldozat, amelyet Isten Ábrahámtól kért, egy másik ember élete volt. Ábrahám saját húsa és vére volt. Mennyire nehéz lehetett ez! A gyermek abban is különleges volt, hogy őt Isten adta. Mi volt Isten célja azzal, hogy gyermeket adott neki? Az volt, hogy Ábrahámnak legyen egy fia, aki felnőtté válik, megházasodik és gyermeket nemz, és így továbbviszi a család nevét. Most azonban vissza kellett adni Istennek ezt a gyermeket, mielőtt elérte volna a felnőttkort, és ezek a dolgok soha nem történnének meg. Mi értelme volt tehát annak, hogy Isten gyermeket adott Ábrahámnak? Egy megfigyelő meg tudja ezt érteni? Az emberek elképzelései szerint ennek nincs értelme. A romlott emberiség önző; senki sem értheti ezt meg. Ábrahám sem tudta megérteni; nem tudta, végső soron mit akar Isten, azon kívül, hogy azt kérte tőle, áldozza fel Izsákot. Így hát milyen döntést hozott Ábrahám? Mi volt a hozzáállása? Bár nem tudta kitalálni mindezt, mégis képes volt megtenni azt, amit Isten parancsolt; engedelmeskedett Isten szavainak, és alávetette magát az Ő kérése minden szavának anélkül, hogy ellenállt, vagy választási lehetőséget kért volna, és pláne nem próbált feltételeket szabni vagy vitába szállni Istennel. Ábrahám képes volt engedelmeskedni és alávetni magát még az előtt, hogy megérthette volna mindazt, ami történt – ez pedig rendkívül ritka és dicséretre méltó, és meghaladja az összes itt ülő ember képességeit. Ábrahám nem tudta, mi történik, és Isten nem mondta el neki a teljes történetet; ennek ellenére komolyan vette az egészet, és hitte, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat annak, amit Isten tenni akar, hogy nem szabad kérdéseket feltenniük, és hogy ha Isten nem mond semmi többet, akkor azt a dolgot nem szükséges megérteniük az embereknek. Néhányan azt mondják: „Azért csak meg kell érteni, nem? Még ha halállal is jár, akkor is tudnod kell, miért.” Vajon ezt a hozzáállást kell tanúsítania egy teremtett lénynek? Ha Isten nem engedi meg, hogy megértsd, akkor meg kellene értened? Amikor arra kérnek, hogy tegyél meg valamit, megteszed. Miért bonyolítsuk túl a dolgokat? Ha Isten azt szeretné, hogy megértsd, akkor már elmagyarázta volna neked; mivel Ő nem tette ezt meg, nincs szükség arra, hogy megértsd. Amikor nem szükséges megértened, és amikor nem vagy képes megérteni, akkor minden attól függ, hogy hogyan cselekszel, és hogy képes vagy-e alávetni magad Istennek. Ez nehéz számotokra, nem igaz? Ilyen körülmények között nem vetitek alá magatokat, és nem tesztek semmi mást, csak panaszkodtok, félreértelmeztek, és ellenálltok. Ábrahám pontosan az ellentéte volt annak, ami megnyilvánul bennetek. Hozzátok hasonlóan Ábrahám sem tudta, hogy mit fog tenni Isten, és nem ismerte az Isten cselekedetei mögött meghúzódó gondolatmenetet sem; ő sem értette. Szeretett volna kérdezni? Szerette volna tudni, mi történik? Igen, de ha Isten nem mondta el neki, kitől kérdezhette volna meg? Kit kérdezhetett volna? Isten dolgai misztériumok; ki tud válaszolni az Isten dolgaival kapcsolatos kérdésekre? Ki értheti meg őket? Az emberek nem léphetnek Isten helyébe. Ha mást kérdezel, ő sem fogja megérteni. Átgondolhatod, de nem fogsz rájönni, érthetetlen lesz számodra. Tehát ha nem értesz valamit, akkor az azt jelenti, hogy nem kell megtenned, amit Isten mond? Ha nem értesz valamit, akkor vajon egyszerűen megfigyelheted, halogathatod, várhatsz egy lehetőségre, és kereshetsz valami más lehetőséget? Ha nem értesz valamit – ha érthetetlen számodra –, az azt jelenti, hogy nem kell alávetned magad? Azt jelenti, hogy ragaszkodhatsz az emberi jogaidhoz, és azt mondhatod: „Vannak emberi jogaim; független személy vagyok, tehát mi jogosít fel arra, hogy ostoba dolgokat csináltass velem? Büszkén állok a lábamon menny és föld között – megtehetem, hogy nem engedelmeskedem Neked”? Ezt tette Ábrahám? (Nem.) Mivel úgy gondolta, hogy ő csak egy egyszerű és jelentéktelen teremtett lény, egy Isten szuverenitása alatt álló személy, ezért azt választotta, hogy engedelmeskedik, és aláveti magát, hogy Isten egyetlen szavát sem veszi félvállról, hanem teljes egészükben gyakorolja őket. Bármit is mond az embereknek Isten, és bármit is kér tőlük, nincs más választásuk; meg kell hallgatniuk, és miután meghallgatták, a gyakorlatba kell ültetniük. Sőt, a gyakorlatba ültetés során az embereknek teljes mértékben és nyugodt szívvel kell alávetniük magukat. Ha elismered, hogy Isten a te Istened, akkor engedelmeskedned kell az Ő szavainak, helyet kell hagynod Neki a szívedben, és a gyakorlatba kell ültetned a szavait. Ha Isten a te Istened, akkor nem szabad megpróbálnod elemezni azt, amit Ő mond neked; a dolgok úgy vannak, ahogy Ő mondja, hogy vannak, és nem számít, hogy nem érted meg vagy nem fogod fel. A fontos az, hogy el kell fogadnod, amit mond, és alá kell vetned magad annak. Ez volt Ábrahám hozzáállása Isten szavaihoz. Ábrahám pontosan azért volt képes engedelmeskedni Isten szavainak, azért volt képes alávetni magát annak, amit Isten parancsolt neki, és azért válhatott olyan személlyé Isten szemében, aki igazságos és tökéletes, mert ezzel a hozzáállással rendelkezett. Mindez annak ellenére történt így, hogy Ábrahámot ezek a gőgös és fölényeskedő emberek ostobának és zavarodottnak tartották azért, mert a hitéért figyelmen kívül hagyta a saját fia életét, és egyszerűen az oltárra tette őt, hogy levágja. Milyen felelőtlen cselekedet volt ez – gondolták. Milyen alkalmatlan és szívtelen apa volt, és milyen önző, hogy ilyet tett a hite miatt! Így látta Ábrahámot minden ember. De így látta-e őt Isten? Nem. Hogyan látta őt Isten? Ábrahám képes volt engedelmeskedni és alávetni magát annak, amit Isten mondott. Milyen mértékben volt képes alávetni magát? Kompromisszumok nélkül. Amikor Isten azt kérte tőle, ami a legértékesebb volt számára, Ábrahám visszaadta azt Istennek, felajánlva Neki. Ábrahám engedelmeskedett, és alávetette magát mindennek, amit Isten kért tőle. Akár az emberi elképzelések, akár a romlottak szemszögéből nézzük, Isten kérése rendkívül észszerűtlennek tűnt, Ábrahám mégis képes volt alávetni magát. Mindez az ő tisztességességén alapult, amelyet az igaz hit és az Istennek való alávetettség jellemzett. Miben tükröződött ez az igaz hit és alávetettség? Két szóval: az engedelmességében. Ez a legértékesebb, a legritkább és a leginkább dicséretes dolog, amit egy igaz teremtett lény birtokolhat. Pontosan ez az a legértékesebb, legritkább és legdicséretesebb dolog, ami olyannyira hiányzik manapság Isten követőiből.

Az emberek manapság képzettek és tájékozottak. Értik a modern tudományt, a hagyományos kultúra és a romlott társadalmi normák pedig mélyen megfertőzték, kondicionálták és befolyásolták őket; az elméjük kavarog, bonyolult elképzeléseik vannak, és belül teljesen össze vannak zavarodva. Miután évekig hallgatták a prédikációkat, és miközben elismerik és hisznek abban, hogy Isten a mindenség Legfőbb Ura, mégis elutasítóan és közömbösen viszonyulnak Isten minden szavához. Hozzáállásuk az, hogy figyelmen kívül hagyják ezeket a szavakat; úgy tesznek, mintha nem látnák és nem hallanák őket. Milyenek az ilyen emberek? Mindennek a miértjét keresik; úgy érzik, mindent ki kell deríteniük, és pontosan meg kell érteniük. Úgy tűnik, nagyon komolyan veszik az igazságot; a külső viselkedésük, az erőfeszítéseik, és azok a dolgok, amelyekről kívülről nézve lemondanak, rendíthetetlen hozzáállást sugallnak a hit és Istenben való hit iránt. Azonban tegyétek fel magatoknak a kérdést: Tartottátok magatokat Isten szavához és minden utasításához? Megvalósítottátok mindet? Engedelmesek vagytok? Ha a szívedben ezekre a kérdésekre a „nem” a válasz, akkor pontosan milyen hited van? Mi célból is hiszel Istenben? Mit nyertél azzal, hogy hiszel Benne? Vajon érdemes ezeket a dolgokat megvizsgálni? Érdemes mélyebben beleásnod magad? (Igen.) Mindannyian szemüveget viseltek; modern, civilizált emberek vagytok. Mi bennetek az igazán modern? Mi bennetek a civilizált? A „modernség” és „civilizáltság” bizonyítja-e azt, hogy olyasvalaki vagy, aki engedelmeskedik Isten szavainak? Az ilyen dolgok semmit sem jelentenek. Néhányan azt mondják: „Nagyon képzett vagyok, és tanultam teológiát.” Mások azt mondják: „Többször is elolvastam a klasszikus Bibliát, és beszélek héberül.” Megint mások azt mondják: „Sokszor jártam Izraelben, és a saját kezemmel érintettem meg a keresztet, amelyet az Úr Jézus vitt.” Egyesek azt mondják: „Jártam az Ararát-hegyen, és láttam a bárka maradványait.” Vannak, akik azt mondják: „Láttam Istent”, és hogy „Elragadtattam Isten elé.” Mi a haszna ennek az egésznek? Isten semmi megerőltetőt nem kér tőled, csak azt, hogy őszintén engedelmeskedj a szavainak. Ha ez meghaladja a képességeidet, akkor felejts el minden mást; bármit is mondasz, annak nem lesz semmi haszna. Mindannyian ismeritek Nóé és Ábrahám történeteit, de pusztán a történetek ismerete önmagában haszontalan. Elgondolkodtatok már valaha azon, hogy mi volt a legritkább és legdicséretesebb ebben a két emberben? Szeretnétek olyanok lenni, mint ők? (Igen.) Mennyire szeretnétek? Néhányan azt mondják: „Nagyon szeretnék hasonlítani hozzájuk; erre gondolok, amikor eszem, álmodozom, végzem a kötelességemet, olvasom Isten szavait, és tanulom az énekeket. Nagyon sokszor imádkoztam ezért, és még fogadalmat is írtam. Bárcsak megátkozna Isten, ha nem engedelmeskedem a szavainak. Csak éppen azt nem tudom, hogy mikor szól hozzám Isten; nem mennydörgéssel üzen nekem az égből.” Mi haszna van mindennek? Mit jelent az, amikor azt mondod: „Nagyon szeretném”? (Ez csak vágyálom; puszta törekvés.) Mi haszna van egy törekvésnek? Olyan, mint egy szerencsejátékos, aki mindennap kaszinóba jár; még akkor is játszani akar, amikor már mindent elvesztett. Néha azt gondolhatja: „Még egyszer megpróbálom, és megígérem, hogy utána abbahagyom, és soha többé nem fogok játszani.” Ugyanezt gondolja, amikor álmodozik vagy eszik, de miután végiggondolja, mégis visszamegy a kaszinóba. Minden alkalommal, amikor játszik, azt mondja, hogy ez lesz az utolsó alkalom; és minden alkalommal, amikor kilép a kaszinó ajtaján, azt mondja, hogy soha többé nem jön vissza – az eredmény pedig az, hogy hiába próbálkozik egy életen át, nem sikerül abbahagynia. Ti is hasonlítotok erre a szerencsejátékosra? Gyakran határozod el, hogy megteszel dolgokat, majd megtagadod az elhatározásodat; szinte már a természeted része, hogy becsapod Istent, és ezt nem könnyű megváltoztatni.