II. A jellem és a beállítottság-lényeg közötti különbség

Legutóbb összefoglaltuk az antikrisztusok jellemét. El tudjátok mondani, hogy miből áll össze? (Az első tétel a megrögzött hazudozás, a második az alattomos és könyörtelen természet, a harmadik a becsületérzet és szégyenérzet hiánya, a negyedik az önző és aljas természet, az ötödik az, hogy rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják, a hatodik pedig az, hogy a normális embereknél jobban vágynak az anyagi dolgokra.) Összesen hat tétel van. Ha megnézzük ezt a hat tételt, láthatjuk, hogy az antikrisztusok jelleme nélkülözi az emberi mivoltot, a lelkiismeretet és az észszerűséget. Kevés bennük a tisztesség, a jellemük pedig visszataszító. Tegyük fel, hogy nem ismered egy személy beállítottságát, vagy nem tudod megítélni, hogy jó-e vagy rossz. Ha azonban többet tudsz meg a jelleméről, akkor felismered például, hogy visszataszító jelleme van, mondjuk, megrögzötten hazudozik, nincs becsületérzete, vagy alattomos és könyörtelen. Ezután előzetesen úgy jellemezheted, mint akinek nincs lelkiismerete, jó szíve vagy nemes jelleme, mint aki inkább rossz, rendkívül silány és gonosz emberi mivolttal rendelkezik. Ha az ilyen embereknek nincs státuszuk, akkor feltételezhetően ők gonosz emberkként jellemezhetők; a jellemük alapján lehet-e teljes biztonsággal antikrisztusként jellemezni őket? Ha csak az emberi mivoltuk e megnyilvánulásait vesszük figyelembe, az ilyen emberek 80 százalékos bizonyossággal antikrisztusként jellemezhetők. Nem csupán antikrisztusi beállítottságuk van, és nem pusztán arról van szó, hogy az emberi mivoltuk gonosz, rossz és silány, ezért feltételesen antikrisztusként jellemezhetjük őket. Mivel minden egyes antikrisztusként jellemzett személyből hiányzik a jó emberi mivolt, a becsületesség, a kedvesség, az egyszerűség, az egyenesség, a mások iránti őszinteség és a becsületérzet, ezért aki rendelkezik ezekkel a jellemvonásokkal, az nem lehet antikrisztus. Az antikrisztusok emberi mivolta mindenekelőtt rendkívül silány. Hiányzik belőlük a lelkiismeret és az észszerűség, és biztosan nem rendelkeznek az emberi mivolttal bíró, nemes és tisztességes emberek jellemével. Ezért az antikrisztusok jelleme alapján ítélve, ha ezeknek a személyeknek nincs státuszuk, és csupán hétköznapi követők vagy egy csoport egyszerű tagjai, akik a kötelességüket végzik, a jellemük viszont rendkívül silány, és antikrisztusi jellemvonásokkal rendelkeznek, akkor feltételesen az antikrisztusként jellemezhetjük őket. Mit kell tenni azokkal, akiket nem lehet kiismerni? Őket nem szabad előléptetni, illetve státusszal felruházni. Néhányan azt mondhatják: „Ha státuszt adunk nekik, azzal kideríthetjük, hogy antikrisztusok-e vagy sem, nem igaz?” Helyes ez az állítás? (Nem, nem az.) Ha ilyen embereknek adunk státuszt, akkor azt fogják tenni, amit az antikrisztusok tesznek, és mindent meg fognak tenni, amire egy antikrisztus képes. Először is, független királyságokat fognak létrehozni, továbbá irányítani fognak embereket. Vajon az ilyen típusú emberek fognak olyan dolgokat tenni, amelyek Isten házának javát szolgálják? (Nem, nem fognak.) Mihelyst státuszt kapnak az ilyen emberek, képesek lesznek független királyságokat létrehozni, önkényesen cselekedni, zavart okozni és bomlasztani, klikkeket formálni, és véghezvinni a gonosz emberek minden cselekedetét. Ez olyan, mintha rókát engednénk a szőlőskertbe, és Isten választott népét gonosz emberek kezébe adnánk, ördögöknek és Sátánoknak szolgáltatva ki őket. Amint átveszik a hatalmat ezek az emberek, egyértelművé válik, hogy antikrisztusok. Ha valaki pusztán a jelleme alapján megállapítja egy személyről, hogy antikrisztus, akkor sokan, akik nincsenek tisztában az igaz tényekkel, akik nem értik vagy nem képesek felismerni az antikrisztusok beállítottságának lényegét, túlzásnak tarthatják ezt. Azt gondolhatják: „Miért kell valakit csak ez alapján teljesen leírni vagy elítélni? Igazságtalannak tűnik, hogy antikrisztusnak címkézzük őket, mielőtt bármit is tettek volna.” Azonban az antikrisztusok beállítottságának lényege alapján megítélve egyértelmű, hogy hiányzik belőlük a jó emberi mivolt. Először is, biztosan nem törekednek az igazságra; másodszor, biztosan nem szeretik az igazságot; továbbá abszolút nem olyan emberek, akik alávetik magukat Isten szavainak, félik Istent, és kerülik a rosszat. Azok számára, akik nem rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal, teljesen nyilvánvaló, hogy a jellemük nemes vagy aljas, jó vagy rossz.

A legutóbbi összejövetelünkön arról beszélgettünk, hogy az antikrisztusok jellemében milyen viselkedési formák, beszéd- és feladatkezelési módok, valamint egyéb vonások nyilvánulnak meg. Ha valakiről a jelleme alapján nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hogy antikrisztus-e, akkor tovább kell folytatnunk a beszélgetést az antikrisztusok beállítottságának lényegéről. Azáltal, hogy megvizsgáljuk és felismerjük egyrészt az antikrisztusok jellemét, másrészt a beállítottságuk lényegét, a két szempont kombinálása révén meg tudjuk állapítani, hogy valaki csak antikrisztusi beállítottsággal rendelkezik, vagy valóban antikrisztus. Ma foglaljuk össze, hogy milyen beállítottság-lényegei vannak az antikrisztusoknak. Ez egy még lényegesebb jellemző, amelynek segítségével pontosabban tudjuk azonosítani, felismerni és meghatározni, hogy egy személy antikrisztus-e.

Korábban részletes összefoglalót készítettünk a beállítottságról. Melyek az emberek romlott beállítottságai? (Hajthatatlanság, arrogancia, csalárdság, az igazságtól való idegenkedés, ádázság és elvetemültség.) Lényegében ez a hat beállítottság sorolható fel, és a beállítottság más értelmezései – mint például az önzés és az aljasság – valamilyen szinten kapcsolódnak ehhez a hathoz, vagy hasonlóak azokhoz. Mondjátok meg Nekem, van-e különbség valakinek a jelleme és beállítottság-lényege között? Mi a különbség? A jellemet elsősorban a lelkiismeret és a józan ész alapján mérjük. Ide tartozik, hogy valaki tisztességes-e és hogy a tisztességes mivolta nemes-e, hogy van-e méltósága, hogy rendelkezik-e emberi erkölcsiséggel, milyen szintű az erkölcsisége, hogy van-e egy minimális szintje és vannak-e alapelvei abban, ahogyan viseli magát, hogy az emberi mivolta jó-e vagy gonosz, valamint hogy egyszerű és becsületes-e – ezek a szempontok kapcsolódnak az emberi jellemhez. A jellem lényegében az emberek mindennapi életében megnyilvánuló azon döntésekből és hajlamokból tevődik össze, amelyek a jó és a gonosz, a pozitív és a negatív dolgok, valamint a helyes és a helytelen felé irányulnak – ezekről szól. Az igazság alapvetően nem tartozik bele; csak a lelkiismeret, valamint a jó és a gonosz emberi mivolt mércéje alapján mérhető, és nem igazán ér fel az igazság szintjéig. Ami a beállítottságot illeti, azt az ember lényege alapján kell mérni. Az, hogy az illető a jót vagy a rosszat részesíti-e előnyben, és hogy mi nyilvánul meg benne, milyen döntéseket hoz, milyen beállítottságot tár fel, és milyenek lehetnek a reakciói, amikor az igazságosságról és az elvetemültségről, valamint a pozitív és a negatív dolgokról van szó – ezeket a dolgokat az igazság alapján kell mérni. Ha valakinek a jelleme viszonylag kedves, ha van lelkiismerete és józan esze, akkor lehet-e rá azt mondani, hogy nincs romlott beállítottsága? (Nem, nem mondhatjuk.) Ha valaki nagyon kedves, van-e benne arrogancia? (Igen, van.) Ha valaki nagyon becsületes, akkor van-e hajthatatlan beállítottsága? (Igen, van.) Azt lehet mondani, hogy bármennyire is jó valakinek a jelleme, bármennyire is nemes és tisztességes, az nem jelenti azt, hogy ne lenne romlott beállítottsága. Ha valakinek van lelkiismerete és józan esze, az azt jelenti-e, hogy soha nem áll ellen Istennek, és nem lázad fel ellene? (Nem, nem jelenti azt.) Akkor hogyan alakul ki ez a lázadás? Úgy, hogy az emberekben van romlott beállítottság, és a beállítottság-lényegükben ott van a hajthatatlanság, az arrogancia, az elvetemültség és így tovább. Ezért bármennyire is jó valakinek a jelleme, az nem jelenti azt, hogy birtokolja az igazságot, hogy nincs romlott beállítottsága, vagy hogy képes elkerülni azt, hogy ellenálljon Istennek, elárulja Őt és lázadjon Ellene, valamint az igazságra való törekvés nélkül alávetni magát Istennek. Ha jó jelleme van, viszonylag egyszerű, becsületes, egyenes, jószívű, és van becsületérzete, az csak azt jelenti, hogy képes elfogadni az igazságot, szeretni az igazságot és alávetni magát annak, amit Isten tesz, mert olyan a jelleme, hogy képes elfogadni az igazságot.

A jó vagy rossz jellemet olyan alapvető kritériumok alapján mérjük, mint a lelkiismeret, az erkölcsiség és a tisztesség. Valakinek a beállítottság-lényegét azonban a korábban említett hat romlott beállítottság alapján kell mérni. Ha valaki magas erkölcsi normákkal rendelkezik, valamint tisztességes, van lelkiismerete, józan esze és jó szíve, akkor csak annyit tudunk róla mondani, hogy a jelleme viszonylag jó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez az ember érti az igazságot, hogy rendelkezik az igazsággal, vagy hogy képes az igazság alapelvei szerint kezelni a dolgokat. Mit igazol ez? Bár jó a jelleme, viszonylag nemes és tisztességes, és magasabb erkölcsi normákkal rendelkezik a viselkedése és a cselekedetei tekintetében, ez nem jelenti azt, hogy nincs benne romlott beállítottság, hogy rendelkezik az igazsággal, vagy hogy a beállítottsága teljesen összhangban áll Isten követelményeivel. Ha valakinek nem változik a romlott beállítottsága, és nem érti az igazságot, akkor bármilyen jó is legyen a jelleme, ő nem egy valóban jó ember. Tegyük fel, hogy valaki viszonylagos változást tapasztal a beállítottságában, vagyis keresi az igazságot a cselekedeteiben, a dolgainak kezelése közben proaktívan követi az igazság alapelveit, és aláveti magát az igazságnak és Istennek. Bár a romlott beállítottsága még időnként felszínre tör, arroganciát és csalárdságot tár fel, sőt, súlyos esetekben ádáz beállítottságot is, összességében a cselekedeteinek forrása, iránya és célja összhangban van az igazság alapelveivel, és amikor cselekszik, azt úgy teszi, hogy keres és aláveti magát. Mondhatjuk tehát, hogy az ő jelleme nemesebb, mint azoké, akiknek a beállítottsága nem mutat változást? (Igen.) Ha valakinek csak a természeténél fogva jó a jelleme, és mások szemében az emberi mivolta is jó, de egyáltalán nem érti az igazságot, tele van elképzelésekkel és képzelődésekkel Istennel kapcsolatban, nem tudja, hogyan tapasztalja meg Isten szavait, és nem tudja, hogyan fogadja el Isten vezényléseit és rendelkezéseit, nem is beszélve arról, hogyan vesse alá magát mindannak, amit Isten tesz, akkor vajon ő valóban jó ember? Szigorúan véve ő nem egy valóban jó ember, de azt bizonyosan állíthatjuk, hogy a jelleme elég jó. Mit jelent az, hogy valakinek elég jó a jelleme? Azt jelenti, hogy viszonylag tisztességes, viszonylag korrekt és igazságos a cselekedeteiben és a másokkal való érintkezésében, nem használ ki másokat, viszonylag becsületes, nem árt másoknak, nem bánt másokat, lelkiismeretesen cselekszik, és rendelkezik egy bizonyos erkölcsi normával, amely több annál, hogy nem sért törvényt, és nem szegi meg a kapcsolatok etikai szabályait – ennél a két alapvető normánál kicsit magasabb szinten van. Amikor az emberek egy ilyen személlyel lépnek kapcsolatba, azt érzik, hogy viszonylag egyenes, és nem kell tartaniuk tőle, amikor együtt vannak, mert az illető nem árt másoknak, nem bánt másokat, és az emberek nyugodtak lehetnek, amikor kapcsolatba kerülnek vele – ezek a tulajdonságok egy viszonylag jó emberre jellemzőek. Azokhoz képest azonban, akik értik és képesek gyakorolni az igazságot, és alávetni magukat az igazságnak, az ilyen emberi mivolt nem számít nemesnek. Más szavakkal, bármilyen jó is legyen valakinek az emberi mivolta, az nem helyettesítheti az igazság megértését vagy gyakorlását, és biztosan nem helyettesítheti a beállítottság megváltozását.

A jellem az emberek lelkiismeretére, erkölcsiségére és tisztességességére utal. Egy ember jellemének megítéléséhez a lelkiismeretét, az erkölcsiségét és a tisztességességét kell értékelni. De mire utal a beállítottság, és hogyan mérhető? Az igazsággal, Isten szavai által mérhető. Tegyük fel, hogy valakinek minden tekintetben nagyon jó a jelleme, mindenki úgy gondolja, hogy ő jó ember, és azt lehet mondani, hogy ő tökéletes és teljes a romlott emberiség szemében, látszólag hibátlan és hiányosságoktól mentes személyiség; amikor azonban az igazság szerint mérjük, az úgynevezett jósága szinte említésre sem méltó. Ha megvizsgáljuk a beállítottságát, azt találjuk, hogy arrogáns, hajthatatlan, csalárd, elvetemült, sőt, idegenkedik az igazságtól, és még inkább egy ádáz beállítottság megnyilvánulását látjuk. Ez tény, nem igaz? (De igaz.) Hogyan mérhető egy személy beállítottságának a lényege? Az igazság alapján mérhető azáltal, hogy megvizsgáljuk az illető hozzáállását az igazsághoz és Istenhez. Ilyen módon ennek a személynek a romlott beállítottsága teljes mértékben és alaposan feltárul. Bár az emberek úgy látják, hogy lelkiismeretes, tisztességes és magas erkölcsi normákkal rendelkezik, és szentnek vagy tökéletes embernek tűnik a szemükben, amikor azonban az igazsággal és Istennel szembesül, lelepleződik a romlott beállítottsága, hogy híján van bármiféle érdemnek, és kiderül, hogy ugyanolyan romlott beállítottsággal rendelkezik, mint az emberiség többi része. Amikor Isten kimondja az igazságot, megjelenik az embereknek, és munkálkodik, akkor az illetőben ugyanúgy megnyilvánul minden egyes romlott beállítottság, mint más emberben: hajthatatlanság, arrogancia, csalárdság, az igazságtól való idegenkedés, elvetemültség és ádázság. Akkor mégsem tökéletesek az ilyen emberek? Akkor mégsem szentek? Akkor mégsem jó emberek? Ők csak más emberek szemében jók; mivel az emberekből hiányzik az igazság, és ugyanazokkal a romlott beállítottságokkal rendelkeznek, az az értékrend, amely alapján felmérik egymást, csak a lelkiismereten, a tisztességességen és az erkölcsiségen alapul, nem pedig az igazságon. Milyennek tűnik egy ember jelleme, ha azt nem az igazság alapján mérik? Valóban jó ember ő? Nyilvánvalóan nem, mert egy olyan ember, akit más emberek jónak értékeltek és ítéltek meg, nem mentes a romlott beállítottságok egyikétől sem. Hogyan alakulnak ki és lepleződnek le az emberek romlott beállítottságai? Amikor Isten nem mondja ki az igazságot, és nem jelenik meg az emberiségnek, akkor úgy tűnik, mintha az emberek romlott beállítottságai nem léteznének. Amikor azonban Isten kimondja az igazságot, és megjelenik az embereknek, akkor az úgynevezett szentek vagy a mások szemében tökéletes emberek romlott beállítottságai teljesen lelepleződnek. Ebből a szempontból az emberek romlott beállítottságai a jellemükkel párhuzamosan léteznek. Nem arról van szó, hogy az embereknek csak akkor vannak romlott beállítottságaik, amikor Isten megjelenik; hanem arról, hogy amikor Isten kimondja az igazságot, valamint megjelenik és munkálkodik az emberek között, akkor tárul fel a romlott beállítottságuk és az ocsmányságuk. Az emberek ezen a ponton jönnek rá és fedezik fel, hogy egy jó jellem mögött egy romlott beállítottság is rejtőzik. A jó emberek, a tökéletes emberek vagy a mások által szentnek tartott emberek ugyanúgy rendelkeznek romlott beállítottsággal, mint bárki más, és semmivel sem kevésbé, mint más emberek. Ezeknek az embereknek a romlott beállítottságai még inkább el vannak rejtve, mint másokéi, és ezek az emberek még inkább képesek a félrevezetésre. Tehát mi is pontosan egy romlott beállítottság, és mi az a beállítottság-lényeg? Egy személy romlott beállítottsága a személy lényege; az ember jelleme csak a magatartás néhány felszínes szabályát képviseli, és nem tükrözi a személy emberi mivoltának lényegét. Amikor egy személy emberi mivoltának lényegéről beszélünk, akkor az illető beállítottságára utalunk. Amikor egy személy jelleméről beszélünk, olyan tényezőkre utalunk, mint hogy jó-e a szándéka, jó szívű-e, tisztességes-e, és hogy vannak-e erkölcsi normái. Értitek most már, hogy mit jelent a jellem, és mit jelent a beállítottság-lényeg? Ezt a dolgot csak közvetett módon tudja felfogni az ember a szívében; nem lehet egyetlen szóval vagy kifejezéssel meghatározni. Ez egy nagyon összetett kérdés. Ha túl szűk meghatározást és magyarázatot adunk, akkor az szabványosítottnak tűnhet, de valójában nem lesz egyértelmű. Nem fogok definíciót mondani rá, így magyaráztam el, és ha közvetett módon felfogjátok a szívetekben, akkor meg is fogjátok érteni.

Az embernek összesen hatféle romlott beállítottsága van: hajthatatlanság, arrogancia, csalárdság, az igazságtól való idegenkedés, ádázság és elvetemültség. E hat közül melyek a viszonylag súlyosabbak, és melyek azok, amelyek hétköznapibbak vagy általánosabbak, enyhébb fokúak és kevésbé komolyak a körülmények tekintetében? (A hajthatatlanság, az arrogancia és a csalárdság valamivel enyhébb.) Így van. Úgy tűnik, hogy némileg érzékelitek és értitek az ember romlott beállítottságainak különböző megnyilvánulásait. Noha ez a három is a Sátán által megrontott emberiség romlott beállítottságai közé tartozik, és lényegüket tekintve Isten gyűlöli őket, nem felelnek meg az igazságnak, és ellenállnak Istennek, mégis a jellegük viszonylag enyhébb és kevésbé súlyos, vagyis valamivel általánosabbak. A romlott emberiség minden tagja rendelkezik ezekkel a beállítottságokkal különböző mértékben. E három beállítottságtól eltekintve az igazságtól való idegenkedés, az ádázság és az elvetemültség lényegesen súlyosabb jellegű. Ha az első hármat szokványos romlott beállítottságnak nevezzük, akkor az utóbbi három rendkívül romlott beállítottságnak nevezhető, amelyek súlyosabbak a jellegüket tekintve. Mit jelent az, hogy ezek súlyosabbak? Azt jelenti, hogy ez a három súlyosabb a körülmények és a lényeg tekintetében, valamint abból a szempontból, hogy az egyének milyen mértékben állnak ellen Istennek, lázadnak Ellene és szegülnek szembe Vele. Ez a három súlyosabb beállítottság közvetlenül az igazság és Isten tagadásában, Isten elleni hangos tiltakozásban és támadásban, Isten próbára tételében, Isten megítélésében és ehhez hasonló cselekedetekben nyilvánul meg. Miben különbözik az ember ezen három romlott beállítottsága az első háromtól? Az első három gyakoribb. Ezek a romlott beállítottságok azon jellemzői, amelyekben minden romlott ember osztozik, vagyis minden egyén – kortól, nemtől, származási helytől, fajtól és etnikumtól függetlenül – rendelkezik e három beállítottsággal. Az utóbbi három különböző fokig, kisebb-nagyobb mértékben van jelen minden emberben, attól függően, hogy milyen a lényegük, de a megrontott emberiségben csak az antikrisztusok rendelkeznek a legsúlyosabb mértékben ezzel a három beállítottsággal: elvetemültség, az igazságtól való idegenkedés és ádázság. Az antikrisztusoktól eltekintve az átlagos romlott emberek csak bizonyos mértékig, bizonyos körülmények között vagy különleges helyzetekben tárják fel az elvetemültség, az igazságtól való idegenkedés és az ádázság beállítottságát. Noha rendelkeznek ezekkel a beállítottságokkal, nem tekinthetők antikrisztusnak. A lényegük nem elvetemült vagy ádáz, és biztosan nem idegenkedik az igazságtól. Ez a jellemükkel van összefüggésben. Ezek az emberek viszonylag jószívűek, egyenesek, tisztességesek, van becsületérzetük, és így tovább – a jellemük viszonylag jó. Ezért csak esetenként, vagy bizonyos körülmények között és egyes helyzetekben tárul fel belőlük az utóbbi három súlyosan romlott beállítottság. Ezek a beállítottságok azonban nem uralják a lényegüket. Például, amikor az átlagos romlott beállítottságokkal rendelkező egyének felületesen végzik a kötelességeiket, és Isten fegyelmezésével szembesülnek, megtagadhatják az engedelmességet, és azt gondolhatják: „Mások is felületesek; őket miért nem fegyelmezik? Miért csak én kapok ilyen fegyelmezést és fenyítést?” Milyen beállítottság az engedelmesség ilyesfajta megtagadása? Ez nyilvánvalóan ádáz beállítottság. Panaszkodik Isten igazságtalanságára és elfogult bánásmódjára, ez a viselkedés pedig némileg az Istennel való szembeszegülés és az Isten elleni tiltakozás tulajdonságát hordozza magában – ez ádáz beállítottság. Az ilyen emberek ádáz beállítottsága ezekben a helyzetekben tárul fel, de a különbség az, hogy ezek az emberek jószívűek, lelkiismeretesek, tisztességesek, és viszonylag egyenesek. Amikor panaszkodnak Istenre, és feltárul az ádáz beállítottságuk, a lelkiismeretük működésbe lép. Amikor a lelkiismeretük működésbe lép, konfliktusba kerül az ádáz beállítottságukkal, és megszületnek bizonyos gondolatok a fejükben: „Nem lenne szabad így gondolkodnom. Isten sok áldásban részesített, és kegyelmet tanúsított felém. Nem vall az a lelkiismeret hiányára, ha így gondolkodok? Lehet, hogy ezzel ellenállok Istennek, és csalódást okozok Neki?” Ez a lelkiismeretük működésének jele, nem igaz? Ezen a ponton a jó jellemük is színre lép. Amint elkezd működni a lelkiismeretük, a dühük, a panaszkodásuk és az engedetlenségük fokozatosan alábbhagy, félreteszik és lépésről lépésre kiiktatják ezeket. Hát nem a lelkiismeretük hatása ez? (De igen.) Akkor valóban az ádáz beállítottságuk tárult fel? (Igen.) Az ádáz beállítottságuk tárult fel, de mivel ezek az egyének rendelkeznek lelkiismerettel és emberi mivolttal, a lelkiismeretük képes megfékezni az ádáz beállítottságukat, és észszerűségre bírja őket. Amikor visszatér az észszerűségük, és megnyugszanak, akkor elgondolkodnak, és rájönnek, hogy ők is képesek ellenállni Istennek. Ekkor önkéntelenül is a lekötelezettség és megbánás érzése ébred bennük: „Túl hevesen reagáltam az imént, ellenálltam Istennek, és lázadtam Ellene. Lehet, hogy Isten szeretetből fegyelmez engem? Lehet, hogy ez az Ő kegyelme? Miért viselkedtem ilyen észszerűtlenül? Nem dühítettem fel Istent? Abba kell ezt hagynom; imádkoznom kell Istenhez, bűnbánatot kell tartanom, el kell engednem a tetteimben megnyilvánuló gonoszságot, és véget kell vetnem a lázadásomnak. Mivel beismerem, hogy felületesen cselekedtem, fel kell hagynom a felületességgel, komolyan kell vennem a dolgaimat, és keresnem kell, hogy hogyan tudok hűséget tanúsítani a cselekedeteimen keresztül, és hogy mik a kötelességem végzésének alapelvei.” Hát nem a jó jellemük hatása ez? Kétségtelen, hogy ezek az emberek is rendelkeznek ádáz beállítottsággal, de a lelkiismeretük és a racionális helyzetértékelésük hatására a jó, igazságszerető jellemük végül felülkerekedik. Ezeknek az egyéneknek szerepel az ádázság a romlott beállítottságaik között, tehát mondhatjuk-e, hogy ezért ádáz lényegük van? Mondhatjuk-e, hogy ádáz a lényegük? Nem. Tárgyilagosan szemlélve, bár a feltáruló romlott beállítottságaik egyike az ádázság, a lelkiismeretük, az észszerűségük és a viszonylagos igazságszeretetük miatt az ádázság csupán egyfajta romlott beállítottság, de nem a lényegük. Miért nem a lényegük? Azért, mert ez a romlott beállítottságuk meg tud változni. Noha feltárul ez a fajta romlott beállítottságuk, és ellen tudnak állni Istennek, továbbá lázadni tudnak Isten ellen, akár rövidebb, akár hosszabb ideig, a jellemükben megmutatkozó lelkiismeretesség, tisztességesség, észszerűség és hasonló vonások hatása megakadályozza, hogy az ádáz beállítottságuk eluralkodjon a viselkedésükön vagy az igazsághoz való hozzáállásukon. Mi ennek a végeredménye? Képesek lesznek arra, hogy megvallják a bűneiket, bűnbánatot tartsanak, az igazság alapelvei szerint cselekedjenek, alávessék magukat az igazságnak, és elfogadják Isten vezénylését, mindezt panasz nélkül. Annak ellenére, hogy feltárul az ádáz beállítottságuk, a végeredmény az, hogy nem lázadnak Isten ellen, és nem szegülnek szembe Isten szuverenitásával – hanem alávetik magukat. Ez az átlagos romlott személy megnyilvánulása. Az ilyen emberek csupán romlott beállítottságokkal rendelkeznek, de a beállítottság-lényegük nem antikrisztusi. Ez így pontos.

Vegyük például az elvetemült beállítottságokat. Melyik a legelvetemültebb beállítottság, amelyet feltárnak az emberek Isten előtt? Ez Isten próbára tétele. Néhányan attól tartanak, hogy talán nem jó rendeltetési helyre kerülnek, és nem garantált a sorsuk, mert eltévelyedtek, gonosz dolgokat tettek, és sok vétket követtek el, miután elkezdtek hinni Istenben. Aggódnak, hogy pokolra jutnak, és folyamatos félelemben élnek a sorsuk és a rendeltetési helyük miatt. Állandóan szoronganak, és folyamatosan azt latolgatják: „Vajon jó vagy rossz sorsom és rendeltetési helyem lesz? Vajon pokolra jutok, vagy a mennybe kerülök? Vajon isten népéhez tartozom, vagy szolgálattevő vagyok? Vajon el fogok veszni, vagy megmenekülök? Meg kell találnom, hogy mit mondanak erről isten szavai.” Látják, hogy Isten minden szava igazság, és hogy Isten minden szava leleplezi az emberek romlott beállítottságait, és nem találják a keresett válaszokat, ezért folyamatosan azon tűnődnek, hol tudhatnának meg többet. Később, amikor lehetőséget találnak arra, hogy előléptessék őket, és fontos szerepet kapjanak, puhatolózni akarnak a Fennvalónál, így gondolkodván: „Vajon mit gondol rólam a fennvaló? Ha kedvező véleménnyel van rólam, az azt bizonyítja, hogy isten nem jegyezte meg a múltban elkövetett gonoszságaimat és vétkeimet. Azt bizonyítja, hogy isten továbbra is meg fog menteni engem, és még van reményem.” Ezután a gondolatmenetüket folytatva egyenesen azt mondják: „Nálunk a legtöbb testvér nem igazán ért a hivatásához, és csak rövid ideje hisz istenben. Én hiszek istenben a legrégebb óta. Volt, hogy elbuktam és hibáztam, szereztem néhány tapasztalatot, és megtanultam néhány leckét. Ha kapnék egy esélyt, hajlandó lennék nagy terhet venni a vállamra, és figyelembe venni isten szándékait.” Ezekkel a szavakkal próbára teszik a Fennvalót, hogy megtudják, szándékában áll-e előléptetni őket, vagy már elhagyta-e őket. Valójában nem akarják őszintén vállalni ezt a felelősséget vagy terhet; pusztán azért mondják ezt, hogy kipuhatolják a helyzetet, és megtudják, van-e még remény arra, hogy megmeneküljenek. Ez próbára tétel. Milyen beállítottság rejlik a próbára tétel e megközelítése mögött? Ez egy elvetemült beállítottság. Függetlenül attól, hogy mennyi ideig tárul fel ez a megközelítés, hogyan és milyen mértékben valósul meg, a feltárult beállítottságuk mindenképpen elvetemült, mert sok gondolat, aggodalom és kétség övezi a cselekedetüket. Amikor feltárulkozik ez az elvetemült beállítottság, mi olyat tesznek, ami azt mutatja, hogy rendelkeznek emberi mivolttal, képesek gyakorolni az igazságot, és ami azt bizonyítja, hogy csak ez a romlott beállítottságuk van, nem pedig elvetemült lényegük? Miután ilyen dolgokat mondanak és tesznek, azok, akik rendelkeznek lelkiismerettel, józan ésszel, tisztességgel és méltósággal, kényelmetlenül érzik magukat, és fáj a szívük. Gyötrődnek, és azt gondolják: „Már oly régóta hiszek Istenben; hogy tehettem próbára Istent? Hogy lehet, hogy még mindig ennyire foglalkoztat a saját rendeltetési helyem, és hogyan használhatok ilyen módszert arra, hogy kiszedjek valamit Istenből, és rávegyem Őt arra, hogy biztos választ adjon? Ez túlzottan aljas dolog!” Nyugtalanságot éreznek a szívükben, de amit tettek, már megtörtént, a szavakat pedig kimondták – nem lehet visszacsinálni. Ekkor megértik: „Bár talán már van bennem némi jó szándék és igazságérzet, még mindig képes vagyok ilyen aljas dolgokra; egy aljas ember tesz ilyeneket! Hát nem Isten próbára tételét kíséreltem meg? Hát nem Isten zsarolása ez? Ez igazán aljas és szégyentelen!” Mi az észszerű lépés egy ilyen helyzetben? Vajon az, ha az ember Isten elé járul imádkozni és megvallani a bűneit, vagy az, ha makacsul ragaszkodik a saját megközelítéseihez? (Az imádkozás és a bűnvallás.) Tehát az egész folyamatot tekintve, amely a gondolat megszületésével kezdődik, a cselekvéssel folytatódik, majd az imádsággal és a bűnvallással zárul, melyik szakaszban történik a romlott beállítottság normális feltárulása, melyik szakaszban szólal meg a lelkiismeret, és melyik szakasz szól az igazság gyakorlatba ültetéséről? A gondolattól a cselekvésig tartó szakaszt egy elvetemült beállítottság irányítja. Akkor az önvizsgálat szakaszát nem a lelkiismeretük hatása irányítja? Elkezdik megvizsgálni magukat, és érzik, hogy amit tettek, az rossz volt – ezt a lelkiismeretük hatására teszik. Ezt követi az imádság és a bűnvallás, amelyeket szintén a tisztességességük, a lelkiismeretük és a jellemük hatása irányít; képesek bűntudatot érezni, bűnbánatot tartani és lekötelezettséget érezni Isten iránt, valamint képesek elgondolkodni az emberi mivoltukon és a romlott beállítottságukon, megérteni azokat, továbbá el tudnak jutni odáig, hogy képesek legyenek gyakorolni az igazságot. Hát nem három szakaszból áll ez a dolog? A romlott beállítottság feltárulásától a lelkiismeretük hatásáig, majd egészen addig, amíg képesek lesznek elengedni a gonosztetteiket, megbánást tanúsítani, lemondani a testi vágyaikról és gondolataikról, fellázadni a romlott beállítottságuk ellen, és gyakorolni az igazságot – ez a három stádium az, amit a hétköznapi, emberi mivolttal és romlott beállítottságokkal rendelkező embereknek el kellene érniük. A lelkiismeretük érzékelése és a viszonylag jó emberi mivoltuk miatt ezek az emberek képesek gyakorolni az igazságot. Az igazság gyakorlására való képesség azt jelenti, hogy az ilyen embereknek van reményük az üdvösségre. Más szavakkal az üdvösség valószínűsége viszonylag magas a jó emberi mivolttal rendelkező egyének számára.

Mi különbözteti meg az antikrisztusokat azoktól, akik antikrisztusi beállítottsággal rendelkeznek? Az első szakaszban az antikrisztusok kívülről szemlélve alapvetően ugyanazokat a tulajdonságokat fedik fel, mint bármely más romlott ember, a következő két szakasz azonban különbözik. Például, amikor valaki egy ádáz romlott beállítottságot tár fel, amikor megmetszik, a következő lépésben működésbe kell lépnie a lelkiismeretének. Az antikrisztusoknak azonban nincs lelkiismeretük, így mit fognak gondolni? Milyen megnyilvánulásaik lesznek? Panaszkodni fognak, hogy Isten igazságtalan, és azt fogják állítani, hogy Isten mindig hibát keres bennük, és lépten-nyomon nehézségeket és gondokat okoz nekik. Ezt követően továbbra is konokul megtagadják a bűnbánatot, és még a legnyilvánvalóbb hibáikat vagy romlott beállítottságaikat sem fogadják el. Soha nem ismerik el a hibáikat, sőt, még tovább mennek, és minden lehetséges módon megpróbálják titokban folytatni a cselekedeteiket. Az antikrisztusok által feltárt romlott beállítottságok alapján milyen az ő jellemük? Nincs lelkiismeretük, nem tudnak önvizsgálatot tartani, és ádázságot, rosszindulatot, támadásokat és megtorlást tárnak fel. Hazugságokat gyártanak, hogy elrejtsék a tényeket, és másokra hárítsák a felelősséget; csapdába csalnak másokat, hogy elrejtsék az igaz tényeket a testvérek elől; hevesen védik és igazolják magukat, és mindenhol terjesztik az érveiket. Ez az ádáz beállítottságuk továbbélése. Nemcsak, hogy nincs lelkiismereti tudatosságuk, nem vizsgálják és értik meg magukat, nem gondolkodnak el magukon, hanem még tovább mennek, és továbbra is feltárják az ádáz beállítottságukat, ágálnak Isten háza ellen, ágálnak a testvérek ellen és szembeszegülnek velük, és ami még súlyosabb, szembeszegülnek Istennel is. Némi idő elteltével, amikor a helyzet lecsillapodik, vajon tartanak bűnbánatot és megvallják a bűneiket? Bár az eset már lezárult, az igaz tények feltárultak, a felelősségük nyilvánvaló, és vállalniuk kellene a felelősséget, vajon képesek-e elismerni ezt? Képesek-e bűntudatot vagy lekötelezettséget érezni? (Nem.) Kitartóan ellenállnak, és azt gondolják: „Amúgy sem az én hibám volt, de még ha az is lett volna, a szándékaim jók voltak; még ha hibáztam is, nem lehet egyedül engem hibáztatni. Miért nem hibáztatjátok a többieket? Miért engem vesztek célba? Hol hibáztam? Semmi rosszat nem csináltam szándékosan. Mindannyian követtetek el hibákat, szóval magatokat miért nem tartjátok felelősnek? Ráadásul ki tud leélni egy életet anélkül, hogy hibázna?” Tartanak-e bűnbánatot? Éreznek-e lekötelezettséget? Nem éreznek lekötelezettséget, és nem tartanak bűnbánatot. Néhányan még azt is mondják: „Olyan nagy árat fizettem, miért nem vettétek észre? Miért nem dicsért meg senki? Miért nem kaptam jutalmat? Ha történik valami, mindig engem hibáztattok, és bennem keresitek a hibát. Nem csak egy eszközt kerestek, hogy felhasználjátok ellenem?” Ilyen az ő gondolkodásmódjuk és állapotuk. Nyilvánvaló, hogy ez ádáz beállítottság – továbbra is konokul megtagadják a bűnbánatot, nem hajlandók elismerni a tényeket, amikor eléjük tárják őket, és kitartóan ellenállnak. Bár lehet, hogy hangosan nem átkoznak senkit, belül talán már számtalanszor megtették – átkozzák a vezetőket, mert vakok, átkozzák a testvéreket, mert nem jó emberek, amiért hajbókoltak nekik, amikor még volt státuszuk, de most, hogy elvesztették azt, már nem figyelnek rájuk, nem beszélnek velük, sőt még csak rájuk sem mosolyognak. Még Istent is átkozzák a szívükben, és ítéletet mondanak Istenről, azt állítva, hogy nem igazságos. Az elejétől a végéig ádáz beállítottságot tárnak fel, a lelkiismeret, a bűnbánat vagy a megtérés legapróbb jele nélkül. Egyáltalán nincs szándékukban, hogy visszaforduljanak, hogy keressék az igazság alapelveit, hogy bevallják a bűneiket, és bűnbánatot tartsanak Isten előtt, vagy hogy alávessék magukat Isten vezénylésének és rendelkezéseinek. Ehelyett folyamatosan vitatkoznak, ellenállnak és panaszkodnak. Mind az antikrisztusok, mind a bűnbánatra képes emberek ugyanazokat a romlott beállítottságokat tárják fel, de vajon nincs-e különbség ezeknek a feltárulásoknak a természetében? Melyik csoport rendelkezik antikrisztusi beállítottsággal, és melyik az antikrisztus lényegével? (Azok, akik nem bánják meg a bűneiket, az antikrisztus lényegével rendelkeznek.) Kik képesek a megbánásra? Ők azok a romlott emberek, akik antikrisztusi beállítottsággal rendelkeznek, de nem antikrisztusok. Az antikrisztus lényegével rendelkezők antikrisztusok, míg az antikrisztusi beállítottsággal rendelkezők hétköznapi romlott emberek. A két csoport közül melyiket alkotják gonosz emberek? (Azt, amelyik az antikrisztus lényegével rendelkezik.) Ezt fel tudjátok ismerni, ugye? Attól függ, hogy melyik csoport nem mutatja annak semmi jelét, hogy a lelkiismeretük vádolná őket, melyik csoport ragaszkodik a vitához anélkül, hogy meghátrálna, vagy önvizsgálatot tartana, és melyik ítélkezik gátlástalanul és hangoztatja az érveit, amikor hibát követ el, és olyan helyzetekkel szembesül, mint a megmetszés, az elbocsátás vagy a fegyelmezés. Ha senki nem fékezné meg őket, akkor vajon felhagynának a cselekedeteikkel? Nem. A szívük tele lenne negativitással és ellenállással, és azt mondanák: „Mivel az emberek igazságtalanul bánnak velem, és isten nem mutat kegyelmet felém, és nem cselekszik az én érdekemben, a jövőben csak tessék-lássék módon fogom végezni a kötelességemet. Még ha jól is végzem a kötelességemet, akkor sem kapok jutalmat, senki sem dicsér meg, és továbbra is megmetszenek, úgyhogy csak felületesen fogom végezni. Ne is álmodjatok arról, hogy elvárhatjátok tőlem, hogy az alapelvek szerint kezeljem a dolgokat, hogy beszélgessek és együttműködjek másokkal a munkámban, vagy hogy keressem az igazságot! Közömbös maradok, se gőgös, se alázatos nem leszek. Ha megkértek valamire, megcsinálom; ha nem, akkor elmegyek. Tegyetek, amit akartok; én az maradok, aki vagyok. Ne követeljetek tőlem túl sokat; ha túl magasak az elvárásaitok, nem fogok foglalkozni velük.” Hát nem az ádáz beállítottság továbbélése ez? Képesek az ilyen emberek a megbánásra? (Nem, nem képesek.) Ez az antikrisztus lényegével rendelkezők megnyilvánulása. Amikor egy antikrisztus elvetemült beállítottságot tár fel, ugyanígy soha nem gondolkodik el, mert nincs lelkiismerete. Nem számít, milyen romlott beállítottságot tár fel, milyen szándékai, vágyai és ambíciói vannak, amikor valami történik vele, a lelkiismerete soha nem fékezi meg őt. Ezért, amikor kedvező és megfelelő számára az időzítés, azt teszi, amit akar. A tettei következményeitől függetlenül nem fordul vissza, és továbbra is ragaszkodik a nézőpontjához, kitart az ambíciói, a vágyai és a szándékai mellett, valamint azon eszközök és módszerek mellett, amelyeket mindig is alkalmazott, anélkül, hogy bármiért is hibáztatná magát. Miért nem hibáztatja magát? Mivel az ilyen embereknek nincs lelkiismeretük, nincs becsületérzetük, és nem éreznek szégyent; az egész emberi mivoltukban nincs semmi, ami meg tudná fékezni a romlott beállítottságaikat, és semmi sincs, amivel fel tudnák mérni, hogy a feltáruló romlott beállítottságaik helyesek-e vagy sem. Ezért amikor ezek az emberek elvetemült beállítottságot tárnak fel, függetlenül attól, hogy mások hogyan látják azt, vagy mi annak a folyamata és az eredménye, egy percre sem éreznek önvádat, szomorúságot, bűnbánatot, lekötelezettséget, és biztosan nem tesznek fordulatot a szívükben. Ők antikrisztusok. Ennek a két példának az alapján mi az antikrisztusok legnyilvánvalóbb jellemzője? (A lelkiismeret és a józan ész hiánya.) Milyen megnyilvánuláshoz vezet a lelkiismeret és a józan ész ilyen hiánya? Mi az eredménye a feltárt beállítottságoknak? (Nem képesek elgondolkodni, sem bűnbánatot tartani.) Vajon képesek-e gyakorolni az igazságot azok, akik képtelenek elgondolkodni és bűnbánatot tartani? Soha!

Egy olyan személy, aki csak antikrisztusi beállítottsággal rendelkezik, nem jellemezhető úgy, mint aki lényegében antikrisztus. Csak azok tekinthetők valódi antikrisztusoknak, akiknek a természetlényege antikrisztusi. Az biztos, hogy vannak különbségek a két típus között az emberi mivolt szempontjából, és az eltérő emberi mivolt hatására az igazsághoz való hozzáállásuk is különbözik. Amikor pedig az emberek eltérően állnak hozzá az igazsághoz, akkor az útjukat is eltérően választják meg, és ha különböző utakat választanak, a cselekedeteikből fakadó alapelvek és következmények is eltérőek lesznek. Annak a személynek, aki csak antikrisztusi beállítottsággal rendelkezik, működik a lelkiismerete, van józan esze és becsületérzete, és viszonylagosan szólva szereti az igazságot. Emiatt, amikor romlott beállítottságot tár fel, a szívében elítéli a cselekedetét. Ilyen esetekben képes elgondolkodni magán, megismerni önmagát, képes beismerni a romlott beállítottságát és a romlottsága feltárulását, így pedig képes fellázadni a hús-vér test és a romlott beállítottsága ellen, és elkezdi gyakorolni az igazságot és alávetni magát Istennek. Egy antikrisztus esetében azonban ez nem így van. Mivel nem működik a lelkiismeretük, vagy nem érzékelik a lelkiismeretüket, és még kevésbé van becsületérzetük, amikor feltárul a romlott beállítottságuk, akkor nem mérik fel Isten szavai szerint, hogy a feltárulásuk helyes-e vagy sem, vagy hogy az romlott beállítottság-e vagy normális emberi mivolt, vagy hogy összhangban van-e az igazsággal. Sosem gondolkodnak el ezeken a dolgokon. Hogyan viselkednek tehát? Minden esetben azt állítják, hogy az általuk feltárt romlott beállítottság és az általuk választott út a helyes. Azt gondolják, hogy bármit is tesznek vagy mondanak, az helyes; makacsul ragaszkodnak a saját nézeteikhez. Ezért bármekkora hibát is követnek el, bármennyire súlyosan romlott beállítottságot is tárnak fel, nem ismerik fel a helyzet súlyosságát, és biztosan nem értik meg az általuk feltárt romlott beállítottságot. Természetesen a vágyaikat sem fogják félretenni, és nem fognak lázadni az ambíciójuk vagy a romlott beállítottságuk ellen azért, hogy olyan utat válasszanak, amely Istennek és az igazságnak való alávetettséghez vezet. Ebből a két különböző kimenetelből világosan látszik, hogy ha egy antikrisztusi beállítottsággal rendelkező ember szereti az igazságot a szívében, akkor van esély arra, hogy megértse és gyakorolja azt, és hogy elérje az üdvösséget. Az antikrisztusi lényeggel rendelkező embertípus azonban nem képes megérteni az igazságot, sem gyakorolni azt, és nem nyerheti el az üdvösséget. Ez a különbség a kettő között.