Jób az élete törekvései és eredményei révén nyugodtan néz szembe a halállal

A Szentírás azt írja Jóbról: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Ez azt jelenti, hogy amikor Jób eltávozott, nem bánkódott, nem érzett fájdalmat, hanem természetes módon távozott ebből a világból. Mint azt mindenki tudja, Jób istenfélő ember volt, és kerülte a gonoszt, amíg csak élt. Isten dicsérte tetteit, mások pedig megemlékeztek róluk, és elmondható, hogy élete mindenki másét felülmúló értékkel és jelentőséggel bírt. Jób élvezte Isten áldásait, aki igaznak nevezte őt a földön, ugyanakkor próbára is tette őt Isten, és megkísértette a Sátán. Jób tanúságot tett Isten mellett, és kiérdemelte, hogy Ő igaz embernek nevezze. Az Isten általi megmérettetése utáni évtizedekben még értékesebb, értelmesebb, megalapozottabb és békésebb életet élt, mint azelőtt. Igazságos tettei miatt Isten próbára tette őt, és szintén igazságos tettei miatt Isten megjelent neki, és közvetlenül szólt hozzá. Így a megpróbáltatásait követő években Jób konkrétabban megértette és értékelte az élet értékét, mélyebb megértésre jutott a Teremtő szuverenitásáról, valamint pontosabb és határozottabb ismeretekre tett szert arról, hogy a Teremtő hogyan adja és veszi el áldásait. Jób könyve feljegyzi, hogy Jahve Isten még nagyobb áldásokkal ajándékozta meg Jóbot, mint korábban, és ezáltal Jób még jobb helyzetbe került, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, és nyugodtan nézzen szembe a halállal. Így amikor Jób megöregedett és szembenézett a halállal, bizonyára nem aggódott a vagyona miatt. Nem voltak gondjai, nem volt mit sajnálnia, és természetesen nem félt a haláltól sem, hiszen egész életében az istenfélelem és a gonoszság elkerülésének útján járt. Nem volt oka aggódni saját elmúlása miatt. Ma hány ember tudna úgy cselekedni, ahogyan Jób cselekedett, amikor szembesült saját halálával? Miért nem képes senki ilyen egyszerű külső magatartást tanúsítani? Ennek egyetlen oka van: Jób úgy élte az életét, hogy szubjektív módon törekedett az Isten szuverenitásában való hitre, annak elismerésére és arra, hogy alávesse magát neki, és ezzel a hittel, felismeréssel és alávetettséggel élte át életének fontos fordulópontjait, élte le utolsó éveit, és üdvözölte élete utolsó fordulópontját. Függetlenül attól, amit Jób megtapasztalt, az ő törekvései és életcéljai nem fájdalmasak, hanem boldogok voltak. Nemcsak a Teremtőtől kapott áldás vagy elismerés miatt volt boldog, hanem ami ennél is fontosabb, a törekvései és életcéljai miatt, a Teremtő szuverenitásának egyre jobb ismerete és valódi megértése miatt, amelyre az istenfélelem és a gonosz elkerülése révén jutott, továbbá a Teremtő szuverenitásának alanyaként Isten csodálatos tetteiről szerzett személyes tapasztalatai, valamint az ember és Isten érintkezésének, ismeretségének és kölcsönös megértésének gyengéd, de felejthetetlen élményei és emlékei miatt. Jób boldog volt a Teremtő szándékainak ismeretéből fakadó vigasz és öröm miatt, és a félelem miatt, amely azután ébredt benne, hogy meglátta, hogy Ő nagyszerű, csodálatos, szeretetreméltó és hűséges. Jób képes volt szenvedés nélkül szembenézni a halállal, mert tudta, hogy a halálban visszatér a Teremtő oldalára. Az életben elért törekvései és nyereségei tették lehetővé számára, hogy nyugodtan nézzen szembe a halállal, lehetővé tették számára, hogy nyugodtan nézzen szembe azzal a kilátással, hogy a Teremtő visszaveszi az életét, sőt mi több, lehetővé tették számára, hogy szeplőtelenül és gondtalanul álljon a Teremtő elé. Vajon elérhetik az emberek manapság azt a fajta boldogságot, amelynek Jób a birtokában volt? Rendelkeztek az ehhez szükséges feltételekkel? Mivel manapság az emberek rendelkeznek ezekkel a feltételekkel, miért nem tudnak olyan boldogan élni, mint Jób? Miért nem tudnak megszabadulni a halálfélelem okozta szenvedéstől? Egyesek, amikor szembesülnek a halállal, kontrollálatlanul bevizelnek; mások reszketnek, elájulnak, ostorozzák az Eget és az embereket egyaránt; néhányan még jajonganak és sírnak is. Ezek semmiképpen sem természetes reakciók, amelyek hirtelen fellépnek, a halál közeledtekor. Az emberek főként azért viselkednek ilyen kínosan, mert szívük mélyén félnek a haláltól, mivel nem ismerik egyértelműen és nem értékelik Isten szuverenitását és az Ő rendelkezéseit, még kevésbé vetik alá igazán magukat ezeknek. Az emberek azért reagálnak így, mert nem akarnak mást, mint mindent maguk intézni és irányítani, uralni saját sorsukat, életüket és halálukat. Nem csoda tehát, hogy az emberek soha nem tudnak szabadulni a halálfélelemtől.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)