Aki a hírnév és a haszon hajszolásával tölti az életét, tanácstalanul áll a halállal szemben

A Teremtő szuverenitása és eleve elrendelése miatt egy magányos lélek, aki az abszolút semmiből indult, szülőket és családot kap, lehetőséget arra, hogy az emberi faj tagjává váljon, és lehetőséget arra, hogy megtapasztalja az emberi életet és bejárja az emberi világot; esélyt kap arra is, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, hogy megismerje a Teremtő teremtésének csodáit, és ami ennél is több, lehetőséget kap arra, hogy megismerje a Teremtő hatalmát és megadja magát annak. A legtöbb ember azonban nem ragadja meg igazán ezt a ritka és múló lehetőséget. Az emberek egy életen át minden energiájukkal küzdenek a sors ellen, egész életüket serénykedéssel töltik, a családjukat próbálják eltartani, a presztízs és a haszon kedvéért ide-oda rohangálnak. Az emberek a családi szeretetet, a pénzt, valamint a hírnevet és a nyereséget tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember arra panaszkodik, hogy szerencsétlen a sorsa, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeket a leginkább meg kell érteniük és fel kell fedezniük: miért él az ember, hogyan kellene élnie, és mi az emberi élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a nyereséget, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a nyereség nem tudja megállítani az öregedésüket, hogy a pénz nem tudja betölteni a szívük ürességét, és amíg meg nem értik, hogy senki sem menekülhet a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei elől, és hogy senki sem kerülheti el a sors elrendezéseit. Csak amikor szembesülniük kell az élet végső fordulópontjával, akkor fogják fel igazán, hogy még ha hatalmas gazdagsággal és bőséges vagyonnal is rendelkeznek, még ha kiváltságosak és magas rangúak is, akkor sem menekülhetnek meg a haláltól, és vissza kell térniük eredeti helyzetükbe: magányos lelkek, akiknek nincs semmijük. Amikor az embereknek vannak szüleik, azt hiszik, hogy a szüleik jelentenek mindent; ha az embereknek van vagyonuk, azt gondolják, hogy a pénz a legfőbb támaszuk, hogy ez az az eszköz, amiből élnek; ha az embereknek van státuszuk, akkor erősen ragaszkodnak hozzá, és az életüket is kockáztatnák érte. Amikor az emberek készülnek elengedni ezt a világot, csak akkor döbbennek rá, hogy azok a dolgok, amelyeknek a hajszolásával az életüket töltötték, nem mások, mint múló felhők, amelyekbe nem kapaszkodhatnak, amelyeket nem vihetnek magukkal, amelyek nem menthetik meg őket a haláltól és nem nyújthatnak társaságot vagy vigaszt egy magányos léleknek a visszaúton; és legkevésbé ezek a dolgok menthetik meg az embert, és tehetik lehetővé, hogy felülemelkedjen a halálon. Az anyagi világban elért hírnév és haszon átmeneti elégedettséget, múló örömöt, a jólét hamis érzését nyújtja; miközben az ember eltéved általuk. Így az emberek, miközben békére, kényelemre és a szív nyugalmára sóvárogva az emberiség hatalmas tengerén hánykolódnak, hullámról hullámra elmerülnek. Amikor az embereknek még nem sikerült rájönniük, hogy mely kérdéseket a legfontosabb megérteniük – honnan jönnek, miért vannak életben, hová tartanak és így tovább –, akkor a hírnév és a haszon elcsábítja, félrevezeti és irányítja őket, és visszavonhatatlanul elvesznek. Az idő repül, az évek egy szempillantás alatt elszállnak, és mielőtt az ember észrevenné, már búcsút is intett élete legszebb éveinek. Amikor az emberek már-már búcsút intenek a világnak, fokozatosan eljutnak a felismerésig, hogy a világon minden tovasodródik, hogy nincs erejük többé ragaszkodni bármihez, ami eredetileg az övék volt; ekkor érzik igazán, hogy végső soron pontosan olyanok, mint egy újszülött, síró csecsemő, aki még semmivel sem rendelkezik. Ezen a ponton kénytelenek elkezdeni gondolkodni azon, hogy mi mindent tettek az életükben, hogy mi az érték abban, hogy életben vannak, hogy mi az értelme az életüknek, és az emberek miért jöttek a világra. És pontosan ez az a pont, amikor egyre inkább tudni akarják, hogy valóban van-e következő élet, hogy valóban létezik-e Mennyország, hogy valóban van-e megtorlás... Minél közelebb kerül valaki a halálhoz, annál inkább meg akarja érteni, hogy miről is szól valójában az élet; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál inkább üresnek tűnik a szíve; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál tehetetlenebbnek érzi magát; így a halálfélelme napról napra nagyobb lesz. Két oka van annak, hogy a halálhoz közeledve ilyen érzések élednek az emberekben: először is, hamarosan elveszítik a hírnevet és a vagyont, amelytől életük függött, hamarosan maguk mögött hagyják mindazt, amit a szemük lát a világon; másodszor, hamarosan teljesen egyedül szembesülnek egy szokatlan világgal, egy titokzatos, ismeretlen birodalommal, ahová félnek betenni a lábukat, és ahol nincsenek szeretteik és támaszaik. E két okból kifolyólag mindenki, aki szembesül a halállal, nyugtalanságot érez, pánikba esik és soha nem ismert tehetetlenséget érez. Amikor valaki valóban eljut erre a pontra, csak akkor döbben rá, hogy ha egy személy belép ebbe a világba, akkor először azt kell megértenie, hogy honnan jönnek az emberi lények, miért élnek az emberek, ki gyakorol szuverenitást az emberi sors felett, ki gondoskodik az emberi létről és kinek van szuverenitása felette – ez a megértés a tőke, amely segítségével az ember él, és ez az ember túlélésének nélkülözhetetlen alapja. Nem azt kellene először megtanulnia, hogyan tartsa el a családját, vagy hogyan törekedjen hírnévre és nyereségre, nem is azt, hogy miként tűnjön ki a többiek közül egy csoportban, vagy hogyan éljen gazdagabb életet, még kevésbé azt, hogy miként tud felülmúlni másokat és könnyedén versenyezni a különböző versenyeken. Bár a különböző túlélési készségek, amelyek elsajátításával az emberek az életüket töltik, lehetővé teszik számukra a bőséges anyagi jólétet, az ilyen készségek soha nem hoznak igazi vigaszt és stabilitást a szívükbe. Helyette az emberek állandóan elveszítik az irányt miattuk, nehezen tudják kontrollálni magukat és egymás után szalasztják el a lehetőségeket, hogy megtanulják az élet értelmét; ezek rejtett gondokat szülnek az emberekben azzal kapcsolatban, hogyan nézzenek megfelelően szembe a halállal – így megy tönkre az emberek élete. A Teremtő mindenkivel igazságosan bánik, mindenkinek egy életre elegendő lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalja és megismerje az Ő szuverenitását, az ember mégis csak a halál közeledtével, amikor annak réme fenyegeti, kezdi meglátni a fényt – és akkor már túl késő!

Az emberek egész életüket a pénz, a hírnév és a haszon hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel, hírnévvel vagy haszonnal megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév és a haszon nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév, sem haszon nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem. Minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban vágynak arra, hogy tovább éljenek; minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban rettegnek a halál közeledtétől. Csak ezen a ponton ismerik fel igazán, hogy az életük nem az övék, nem ők irányítják, és hogy az embernek nincs beleszólása abba, hogy él-e vagy hal – mindez kívül esik az ember irányításán.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)