Jób azért átkozza meg születése napját, mert nem akar fájdalmat okozni Istennek

Gyakran mondom, hogy Isten az emberek szívébe néz, míg az emberek a külsőt nézik. Mivel Isten az emberek szívébe néz, megérti lényegüket, míg az emberek a külsejük alapján határozzák meg mások lényegét. Amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját, ez a cselekedet megdöbbentette az összes szellemi személyiséget, beleértve Jób három barátját is. Az ember Istentől származik, és hálásnak kell lennie az életéért és a testéért, valamint a születése napjáért, amiket Isten ajándékozott neki, és nem kellene átkoznia őket. Ez olyasvalami, amit az átlagemberek meg tudnak érteni és el tudnak képzelni. Mindenkinek, aki követi Istent, ez a megértés szent és sérthetetlen, és olyan igazság, amely soha nem változhat meg. Jób viszont megszegte a szabályokat: megátkozta születése napját. Ez egy olyan cselekedet, amelyet az átlagemberek tiltott területre lépésnek tekintenek. Jób nemcsak az emberek megértésére és együttérzésére nem jogosult, de Isten bocsánatára sem. Ugyanakkor még többen kezdenek kételkedni Jób igazságában, mert úgy tűnt, hogy Isten iránta tanúsított kegye önhitté tette Jóbot; olyan merész és vakmerő lett, hogy nemhogy nem köszönte meg Istennek, hogy életében megáldotta és gondoskodott róla, de még születése napját is pusztulásra kárhoztatta. Mi ez, ha nem szembeszegülés Istennel? Az ilyen felszínes dolgok bizonyítékot szolgáltatnak az embereknek arra, hogy elítéljék Jób e cselekedetét, de ki tudhatja, valójában mit gondolt Jób akkoriban? Ki tudhatja, miért cselekedett így Jób? Csak Isten és maga Jób ismeri a belül zajló történetet és az okokat.

Amikor a Sátán kinyújtotta kezét, hogy kínozza Jób csontjait, Jób a karmai közé zuhant, és nem volt módja menekülni, sem ereje ellenállni. Teste és lelke hatalmas fájdalmat szenvedett el, és ez a fájdalom mélyen tudatosította benne a testben élő ember jelentéktelenségét, gyarlóságát és erőtlenségét. Ugyanakkor mély megbecsülést és megértést is nyert arról, hogy miért akar Isten gondoskodni az emberiségről és vigyázni rá. A Sátán karmai között Jób rájött, hogy a húsból és vérből való ember valójában annyira erőtlen és gyenge! Amikor térdre esett és Istenhez imádkozott, úgy érezte, mintha Isten eltakarta volna az arcát és elrejtőzött volna, mert Isten teljesen a Sátán kezébe adta őt. Ugyanakkor Isten is sírt érte, sőt, gyászolta őt; Istennek fájt az ő fájdalma, és bántotta, hogy bántják őt... Jób érezte Isten fájdalmát, és azt is, hogy mennyire elviselhetetlen volt ez Isten számára... Jób nem akart több bánatot okozni Istennek, és azt sem akarta, hogy Isten sírjon érte, még kevésbé akarta látni, hogy fájdalmat okoz Istennek. Ebben a pillanatban Jób csak arra vágyott, hogy megszabaduljon a testétől, hogy ne viselje tovább e test okozta fájdalmat, mert akkor Isten nem gyötrődne tovább az ő fájdalma miatt – de nem tudott, és nemcsak a test fájdalmát kellett elviselnie, hanem azt a kínt is, hogy nem akarja Istent felzaklatni. Ez a két fájdalom – egyik a testből, másik a lélekből – szívfacsaró, gyomorszorító fájdalmat okozott Jóbnak, és éreztette vele, hogy a húsból és vérből való ember korlátai milyen csalódottságot és tehetetlenséget okozhatnak. E körülmények között egyre hevesebben vágyott Istenre, és még erősebben irtózott a Sátántól. Ebben az időben Jób jobban szerette volna, ha soha nem születik meg az emberek világába, bár ne is létezne inkább, minthogy azt lássa, hogy Isten könnyeket hullajt vagy fájdalmat érez miatta. Elkezdte mélyen gyűlölni a testét, elkezdett idegenkedni önmagától, a születése napjától, sőt mindentől, ami őhozzá kötődött. Nem akarta, hogy többé szóba kerüljön a születése napja, vagy bármi, aminek köze van ahhoz, ezért kinyitotta a száját, és elátkozta születése napját: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” (Jób 3:3-4). Jób szavaiból kiderül, hogy irtózik önmagától: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant”, valamint vádolja és adósnak érzi magát, amiért fájdalmat okozott Istennek: „Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” Ez a két passzus a végső kifejeződése annak, ahogy Jób akkoriban érezte magát, és teljes mértékben bizonyítja mindenkinek Jób tökéletességét és becsületességét. Ugyanakkor, ahogy Jób kívánta, az Isten iránti hite és alávetettsége, valamint istenfélelme valóban erősödött. Természetesen ez az erősödés pontosan az a hatás, amelyre Isten számított.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)