Isten a szivárványt használja az emberrel kötött szövetségének jelképeként (Válogatott szakaszok)

1Mózes 9:11-13 Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

Noé történetének végén azt látjuk, hogy Isten szokatlan módszert használt, hogy kifejezze akkori érzéseit. Ez egy nagyon különleges módszer volt: szövetséget kötött az emberrel, amely deklarálta, hogy Isten véget vetett a világ özönvíz általi elpusztításának. A felszínen a szövetségkötés nagyon hétköznapi dolognak tűnhet. Nem más, mint két fél kötelezése szavakkal, illetve annak megelőzése, hogy megszegjék a megállapodásukat, mindkettőjük érdekeinek védelmében. Formailag nagyon hétköznapi dolog, de a mögötte megbúvó motivációk és Isten e dolgokhoz kötődő szándéka alapján ez Isten természetének és lelkiállapotának valódi kinyilatkoztatása. Ha egyszerűen félreteszed ezeket a szavakat és figyelmen kívül hagyod őket, ha soha nem mondom el nektek a dolgok igazságát, akkor az emberiség tényleg soha nem fogja megismerni Isten gondolkodását. Lehet, hogy a képzeletedben Isten mosolygott, amikor ezt a szövetséget megkötötte, vagy lehet, hogy az arckifejezése komoly volt, de függetlenül attól, hogy a legtöbb hétköznapi ember milyen arckifejezést képzel el Istennek, senki sem láthatta volna Isten szívét vagy fájdalmát, nemhogy a magányosságát. Senki sem tudja elérni, hogy Isten bízzon benne, vagy hogy méltó legyen Isten bizalmára, vagy olyasvalaki legyen, akinek Ő kifejezheti a gondolatait, vagy akire rábízhatja fájdalmát. Ezért nem volt Istennek más választása, minthogy ilyen dolgot tegyen. A felszínen Isten könnyedén intett búcsút az emberiségnek úgy, ahogy volt, lerendezve a múlt ügyeit, és tökéletesen véghez vitte a világ özönvíz általi elpusztítását. Isten azonban e pillanattól a szíve mélyére temette a fájdalmát. Abban az időben, amikor Istennek nem volt kiben bíznia, szövetséget kötött az emberiséggel, és azt mondta nekik, hogy nem fogja újra elpusztítani a világot özönvízzel. Amikor megjelent egy szivárvány, az arra emlékeztette az embereket, hogy egy ilyen dolog megtörtént, valamint figyelmeztette őket, hogy tartózkodjanak a gonosztól. Isten még ilyen fájdalmas állapotban sem feledkezett meg az emberiségről, és továbbra is nagy gondot fordított rájuk. Hát nem Isten szeretete és önzetlensége ez? De mire gondolnak az emberek, amikor szenvednek? Nem ilyenkor van a legnagyobb szükségük Istenre? Ilyenkor az emberek mindig előrángatják Istent, hogy nyújtson nekik vigaszt. Nem számít, mikor, Isten soha nem hagyja cserben az embereket, és mindig lehetővé teszi, hogy kijussanak szorult helyzetükből és a fényben éljenek. Bár Isten így gondoskodik az emberiségről, az ember szívében Isten nem több, mint egy nyugtató pirula, egy vigaszt nyújtó üdítő. Amikor Isten szenved, amikor a szíve sebzett, akkor az, hogy egy teremtett lény vagy bármely ember társaságot vagy vigaszt nyújtson Neki, kétségtelenül csak egy túlzó kívánság lenne Isten részéről. Az ember soha nem figyel oda Isten érzéseire, ezért Isten soha nem kéri és nem is várja el, hogy legyen valaki, aki megvigasztalja Őt. Ő csupán a saját módszereit használja arra, hogy kifejezésre juttassa a hangulatát. Az emberek nem gondolják, hogy Isten számára nagy megpróbáltatás, ha szenvedésen megy keresztül, viszont csak akkor tudod átérezni Isten nagyságát és önzetlenségét, ha valóban megpróbálod érteni Őt, ha őszintén értékelni tudod Isten komoly szándékait mindenben, amit tesz. Habár Isten szövetséget kötött az emberiséggel a szivárvány segítségével, soha senkinek nem mondta el, hogy miért tette ezt – miért hozta létre ezt a szövetséget –, vagyis soha senkinek nem mondta el az igazi gondolatait. Azért van így, mert senki sem tudja felfogni, hogy Isten milyen mélyen szereti a saját kezével teremtett emberiséget, és senki sincs, aki fel tudja mérni, hogy mekkora fájdalmat szenvedett el a szíve, amikor elpusztította az emberiséget. Ezért, még ha el is mondaná az embereknek, hogyan érzi Magát, képtelenek lennének magukra vállalni ezt a bizalmat. Annak ellenére, hogy fáj Neki, mégis folytatja munkájának következő lépését. Isten mindig a legjobb oldalát és a legjobb dolgokat adja az emberiségnek, miközben csendben Ő Maga viseli az összes szenvedést. Isten soha nem tárja fel nyíltan ezeket a szenvedéseket. Ehelyett elviseli azokat és csendben vár. Isten kitartása nem hideg, nem érzéketlen vagy tehetetlen, és nem is a gyengeség jele. Isten szeretete és lényege mindig is inkább önzetlen volt. Ez az Ő lényegének és természetének természetes megnyilatkozása, és Isten mint az igazi Teremtő identitásának valódi megtestesülése.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)