Isten a szivárványt használja az emberrel kötött szövetségének jelképeként (Válogatott szakaszok)

1Mózes 9:11-13 Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

Isten teremtette az emberiséget; függetlenül attól, hogy romlottá váltak-e, vagy követik-e Őt, Isten úgy bánik az emberekkel, mint legkedveltebb szeretteivel – vagy ahogy az emberek mondanák, a számára legkedvesebb emberekkel – és nem úgy, mint a játékszereivel. Bár Isten azt mondja, Ő a Teremtő, az ember pedig az Ő teremtett lénye, ami úgy hangozhat, mintha lenne némi rangkülönbség köztük, a valóság az, hogy mindaz, amit Isten az emberiségért tett, messze túlmutat egy ilyen jellegű kapcsolaton. Isten szereti az emberiséget, törődik az emberiséggel és aggódik érte, valamint folyamatosan és szüntelenül gondoskodik az emberiségről. Soha nem érzi azt a szívében, hogy ez többletmunka vagy olyasmi, amiért nagy elismerést érdemel. Nem érzi azt sem, hogy az emberiség megmentése, ellátása és az, hogy mindent megad az embereknek, olyan hatalmas hozzájárulás az emberiséghez. Egyszerűen csak csendben és halkan gondoskodik az emberiségről a Maga módján, a saját lényegén, tulajdonain és lényén keresztül. Nem számít, hogy az emberiség mennyi gondviselést és segítséget kap Tőle, Isten soha nem gondolkodik ezen, vagy nem próbálja learatni a babérokat. Ezt Isten lényege határozza meg, és pontosan ez Isten természetének valódi kifejeződése is. Ezért van az, hogy – függetlenül attól, hogy a Bibliáról vagy bármely más könyvről van-e szó – soha nem találunk olyat, hogy Isten kifejezésre juttatja a gondolatait, és soha nem találunk olyat, ahol Isten leírja vagy kijelenti az embereknek – azzal a céllal, hogy hálássá tegye az emberiséget Maga iránt vagy elérje, hogy dicsérjék Őt –, hogy miért teszi ezeket a dolgokat, vagy miért törődik annyira az emberiséggel. Amikor fájdalmat érez, amikor a szíve rendkívül fáj, még akkor sem feledkezik meg az emberiséggel szembeni felelősségéről vagy az emberiség iránti aggodalmáról; mindvégig egyedül, csendben viseli ezt a kínt és fájdalmat. Ellenkezőleg, Isten továbbra is gondoskodik az emberiségről, ahogyan mindig is tette. Bár az emberiség gyakran dicsőíti Istent vagy tesz tanúbizonyságot Mellette, Isten ezen viselkedések egyikét sem követeli meg. Ennek az az oka, hogy Isten soha nem szándékozik az emberiségért tett jó dolgait hálára cserélni vagy visszafizettetni. Másrészt azok, akik képesek félni Istent és elkerülni a gonoszt, akik valóban tudják követni Istent, hallgatnak Rá és hűségesek Hozzá, és akik alá tudják magukat vetni Neki – ők azok, akik gyakran részesülnek Isten áldásaiban, és Isten fenntartás nélkül részesíti őket ezekben az áldásokban. Ráadásul az áldások, amelyeket az emberek Istentől kapnak, gyakran meghaladják képzeletüket, és túlmutatnak mindazon, amit az emberi lények a tetteikért vagy az általuk megfizetett árért cserébe elnyerhetnek. Amikor az emberiség élvezi Isten áldásait, vajon érdekel bárkit is, hogy mit csinál Isten? Érdekel valakit, hogyan érzi magát Isten? Próbálja bárki is méltányolni Isten fájdalmát? A válasz egy határozott nem! Vajon bármely emberi lény, beleértve Noét is, fel tudja fogni azt a fájdalmat, amit Isten abban a pillanatban érzett? Fel tudja bárki mérni, hogy miért kötne Isten ilyen szövetséget? Nem tudják! Az emberiség nem azért nem tudja felmérni Isten fájdalmát, mert nem tudja megérteni azt, és nem az Isten és az ember közötti szakadék vagy a státuszbeli különbség miatt; hanem azért, mert az emberiséget egyáltalán nem érdeklik Isten érzései. Az emberiség azt hiszi, hogy Isten független – hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy az emberek törődjenek Vele, hogy megértsék Őt vagy tekintettel legyenek Rá. Isten az Isten, ezért nincs fájdalma, nincsenek érzelmei; sosem lesz szomorú, nem érez bánatot, még csak nem is sír. Isten az Isten, ezért nincs szüksége semmilyen érzelmi megnyilvánulásra és nincs szüksége semmilyen érzelmi vigaszra. Ha bizonyos körülmények között mégis szüksége van ezekre a dolgokra, akkor egyedül is megbirkózik ezzel, és nem lesz szüksége az emberiség segítségére. Ezzel szemben a gyenge, éretlen emberek azok, akiknek szükségük van Isten vigasztalására, ellátására, bátorítására, sőt arra is, hogy vigaszt nyújtson érzelmeikre mindenkor és mindenhol. Az ilyen dolgok az emberiség szívének mélyén lapulnak: az ember az, aki gyenge; szükségük van arra, hogy Isten mindenféle módon gondoskodjon róluk, megérdemelnek minden gondoskodást, amit Istentől kapnak, és követelniük kell Istentől mindazt, ami szerintük jár nekik. Isten az, aki erős; Neki mindene megvan, és Neki kellene az emberiség gyámjának lennie, és Neki kellene áldásokat osztogatnia. Mivel Ő már Isten, ezért mindenható, és soha semmire nincs szüksége az emberiségtől.

Mivel az ember nem figyel Isten egyik kinyilatkoztatására sem, soha nem érezte Isten szomorúságát, fájdalmát vagy örömét. Fordítva viszont, Isten úgy ismeri az ember minden kifejeződését, mint a tenyerét. Isten mindenkor és mindenhol kielégíti mindenki szükségleteit, figyeli minden egyes ember változó gondolatait, így vigasztalva és buzdítva, vezetve és megvilágítva őket. Mindazon dolgok vonatkozásában, melyeket Isten az emberiséggel tett, és mindazon ár tekintetében, amit miattuk fizetett, vajon találnak az emberek olyan passzust a Bibliában vagy bármiben, amit Isten eddig mondott, ami egyértelműen kimondja, hogy Isten követelni fog valamit az embertől? Nem! Éppen ellenkezőleg, bármennyire is figyelmen kívül hagyják az emberek Isten gondolkodását, Ő mégis ismételten vezeti őket, ismételten gondoskodik róluk és segíti őket, hogy képesek legyenek követni Isten útját, hogy elérjék azt a gyönyörű rendeltetési helyet, amelyet előkészített számukra. Ha Istenről van szó, illetve arról, amije van és ami Ő, az Ő kegyelméről, irgalmáról és minden jutalmáról – ezeket fenntartás nélkül megadja azoknak, akik szeretik és követik Őt. De soha senkinek nem tárja fel az elszenvedett fájdalmát vagy azt, hogy mi van a lelkében, és soha nem panaszkodik arra, hogy valaki nem veszi Őt figyelembe vagy nem próbálja megérteni a szándékait. Mindezt egyszerűen csendben elviseli, és várja azt a napot, amikor az emberiség képes lesz megérteni.

Miért mondom itt ezeket a dolgokat? Mit értetek az általam elmondottakból? Van valami Isten lényegében és természetében, amit túlságosan könnyű figyelmen kívül hagyni, olyasvalami, amivel csakis Isten rendelkezik, de egyetlen ember sem, beleértve azokat is, akiket mások nagyszerű embereknek, jó embereknek vagy képzeletük Istenének tartanak. Mi ez a dolog? Isten önzetlensége. Amikor önzetlenségről beszélünk, azt gondolhatod, hogy te is nagyon önzetlen vagy, mert amikor a gyermekeidről van szó, soha nem alkudozol vagy kötözködsz velük, illetve azt gondolod, hogy akkor is nagyon önzetlen vagy, amikor a szüleidről van szó. Nem számít, mit gondolsz, neked legalább van valami fogalmad az „önzetlen” szóról, és pozitív szóként gondolsz rá, továbbá úgy véled, hogy önzetlennek lenni nagyon nemes dolog. Amikor önzetlen vagy, akkor nagyra becsülöd magad. De nincs senki, aki mindenben látja Isten önzetlenségét, emberekben, eseményekben és tárgyakban, valamint az Ő munkájában. Miért van ez így? Mert az ember túlságosan önző! Miért mondom ezt? Az emberiség anyagi világban él. Lehet, hogy követed Istent, de soha nem látod vagy értékeled azt, ahogy Isten gondoskodik rólad, szeret téged és törődik veled. Akkor mit látsz? A vérrokonaidat látod, akik szeretnek téged vagy rajonganak érted. Azokat a dolgokat látod, amelyek jótékony hatással vannak a testedre, azokkal az emberekkel és dolgokkal törődsz, akiket szeretsz. Ez az ember úgynevezett önzetlensége. Az ilyen „önzetlen” emberek azonban soha nem törődnek azzal az Istennel, aki életet ad nekik. Az ember önzetlensége Isten önzetlenségével szemben önzővé és megvetendővé válik. Az önzetlenség, amelyben az ember hisz, üres és irreális, hamisított, Istennel összeférhetetlen és nincs köze Istenhez. Az ember önzetlensége önmagáért van, míg Isten önzetlensége az Ő lényegének igazi kinyilatkoztatása. Éppen Isten önzetlenségének köszönhető, hogy Ő folyamatosan gondoskodik az emberről. Lehet, hogy téged nem érint túl mélyen ez a téma, amiről ma beszélek, és csak helyeslően bólogatsz, de amikor megpróbálod értékelni Isten szívét a szívedben, akaratlanul is felfedezed azt, hogy az összes ember, ügy és dolog közül, amit érzékelsz ebben a világban, csak Isten önzetlensége valódi és konkrét, mert egyedül Isten irántad való szeretete feltétel nélküli és makulátlan. Istentől eltekintve bárki más úgynevezett önzetlensége színlelt, felszínes, hiteltelen; célja van, bizonyos szándékai vannak, kompromisszumot hordoz és nem állja ki a próbát. Azt is mondhatnánk, hogy mocskos és megvetendő. Egyetértetek ezekkel a szavakkal?

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)