Isten tulajdonai és lénye, Isten lényege, Isten természete – mindezek az Ő emberiségnek szóló szavaiból váltak ismertté. Amikor az ember megtapasztalja Isten szavait, a gyakorlatba való átültetésük során megérti az Isten szavai mögött meghúzódó célt, megérti Isten szavainak forrását és hátterét, és megérti, valamint értékeli Isten szavainak szándékolt hatását. Az emberiség számára, ezek mind olyan dolgok, amelyeket az embernek meg kell tapasztalnia, fel kell fognia és el kell nyernie az embernek ahhoz, hogy elnyerje az igazságot és az életet, felfogja Isten szándékait, átalakuljon a beállítottsága, és képessé váljon arra, hogy alávesse magát Isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Amikor az ember megtapasztalja, felfogja és elnyeri ezeket a dolgokat, fokozatosan megérti Istent, és ekkor az Őrá vonatkozó tudás különböző fokozataira is szert tesz. Ez az értés és tudás nem az ember által elképzelt vagy megalkotott dologból származik, hanem abból, amit értékel, megtapasztal, érez és megerősít magában. Csupán e dolgok értékelése, megtapasztalása, érzése és megerősítése után lesz tartalma az ember Istenről való tudásának, csak az ember által ekkor szerzett tudás tényleges, valós és pontos és ez a folyamat – az Istenről való valódi megértés és tudás megszerzése az Ő szavainak értékelése, megtapasztalása, megéreztetése és megerősítése révén – nem más, mint az ember és Isten közötti valódi közösség. Az ilyesfajta közösség közepette az ember valóban megérti és felfogja Isten szándékait, valóban megérti és megismeri Isten tulajdonait és lényét, valóban megérti és megismeri Isten lényegét, fokozatosan megérti és megismeri Isten természetét, és valódi bizonyosságra, és helyes meghatározásra jut Isten egész teremtés feletti uralmának tényét illetően, és alapvető támpontot és ismeretet szerez Isten identitásáról és helyzetéről. Az ilyesfajta közösség közepette az ember lépésről lépésre megváltoztatja az Istenről alkotott elképzeléseit, már nem légből kapott az, ahogyan elképzeli Őt, nem enged teret a vele kapcsolatos gyanúinak, a Róla szóló félreértéseinek vagy kárhozatainak, megítélésének vagy kétségeinek. Így az embernek kevesebb vitája lesz Istennel, kevesebb összetűzése lesz Istennel, és kevesebb olyan alkalom, amikor az ember fellázad Isten ellen. Az ember törődése és Istennek való alávetettsége viszont gyarapodni fog, istenfélelme valóságosabbá és behatóbbá válik. Az ilyesfajta közösségben az ember nem csupán igazságra tesz szert és az élet keresztségére, hanem ezzel egyidőben Isten valós ismeretére is. Az ilyesfajta közösségben az embernek nem csupán megváltozik a beállítottsága és üdvözül, hanem ezzel egyidőben a teremtett lény Isten iránti igazi félelmét és hódolatát is elnyeri. Miután az ember ilyen közösségben részesült, már nem üres lap, színlelt ígéret, vagy vak törekvés és bálványimádás az ember Istenbe vetett hite; kizárólag ilyen bensőséges kapcsolattal lesz napról napra egyre érettebb az ember élete, és csak ilyenkor változik meg fokozatosan a beállítottsága, az Istenbe vetett hite pedig lépésről lépésre homályos és bizonytalan hiedelemről hamisítatlan alávetettségre és törődésre, valódi istenfélelemre vált, az ember hozzáállása pedig Isten követésének folyamatában fokozatosan eljut a tétlenségtől a tevékenységig, a borúlátástól a derűlátásig. Csak az ilyesfajta közösség révén jut el az ember Isten valódi megértéséhez és felfogásához, Isten valódi megismeréséhez. Mivel az emberek nagy többsége soha nem lépett bensőséges kapcsolatra Istennel, az Istenről alkotott ismeretük megáll az elmélet szintjén, a szavak és tanok szintjén. Vagyis az emberek nagy többsége, függetlenül attól, hogy hány éve hisz már Istenben, ami Isten ismeretét illeti, még mindig ott van, ahonnan elindult, megrekedve a hódolat hagyományos formáinak alapjainál, a hozzájuk kapcsolódó feudális babonákkal és romantikus vonásokkal. Az, hogy az ember Istenről alkotott ismerete megreked a kiindulópontjánál, vagyis gyakorlatilag nem létezik. Eltekintve attól, hogy az ember megerősíti Isten helyzetét és kilétét, az Istenbe vetett hite még mindig a homályos bizonytalanság állapotában leledzik. Ha ez így van, akkor vajon mennyi valódi félelmet tud tanúsítani az ember Isten iránt?

Nem számít, mennyire szilárdan hiszel Isten létezésében, ez nem helyettesítheti Isten ismeretét, sem pedig Isten félelmét a részedről. Nem számít, mennyire élvezed az áldásait és a kegyelmét, ez nem helyettesítheti nálad Isten ismeretét. Nem számít, mennyire vagy hajlandó mindenedet Őneki szentelni és mindenedet Őrá fordítani, ez nem helyettesítheti az Istenről való tudásodat. Talán olyannyira megismerted már Isten kimondott szavait, vagy akár kívülről fújod és el tudod darálni őket, de ez nem helyettesítheti az Istenről való tudásodat. Bármennyire szándékozzon is Istent követni az ember, ha soha nem volt valódi közösségben Istennel, vagy volt valódi élménye Isten szavaiból, akkor az Istenről alkotott ismerete csupán vakfolt, avagy végtelen ábránd lesz; hiába dörgölőztél futólag Istenhez, vagy találkoztál vele szemtől szembe, az Istenről alkotott ismereted még mindig nulla lesz, és az istenfélelmed sem több üres szólamnál vagy idealizált fogalomnál.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)