Az idők során sokan csalódottan és vonakodva távoztak ebből a világból, sokan pedig reménykedve és hittel jöttek ide. Sokaknak elintéztem, hogy jöjjenek, és sokakat elküldtem. Számtalan ember ment át a kezemen. Sok lélek vettetett az alvilágba, sokan éltek testben, és sokan haltak meg, és születtek újjá a földön. Mégsem volt soha egyiküknek sem alkalma arra, hogy ma élvezze a királyság áldásait. Annyi mindent adtam az embernek, mégis keveset nyert; a Sátán erőinek támadása miatt úgy hagyatott, hogy képtelen élvezni minden gazdagságomat. Csak ahhoz volt szerencséje, hogy ránézzen, de soha nem tudta teljes mértékben élvezni azt. Az ember soha nem fedezte fel a testében lévő kincsesházat, hogy befogadja a mennyei gazdagságot, és így elvesztette azokat az áldásokat, amelyeket Én ajándékoztam neki. Vajon nem az ember lelke az a képesség, amely összeköti őt az Én Lelkemmel? Miért nem kapcsolódott az ember soha Hozzám a lelkével? Miért közeledik Hozzám testben, de lélekben nem képes erre? Lehetséges, hogy az Én igazi arcom a test arca? Miért nem ismeri az ember az Én lényegemet? Vajon tényleg soha semmi nyomom nem volt az emberi lélekben? Teljesen eltűntem az emberi lélekből? Ha az ember nem lép be a szellemi birodalomba, hogyan tudja felfogni szándékaimat? Az ember szemében van-e olyan, ami közvetlenül behatolhat a szellemi birodalomba? Lelkemmel már oly sokszor kiáltottam az emberhez, de az ember úgy tesz, mintha leszúrtam volna, távolról tekint rám, félve attól, hogy egy másik világba vezetem. Oly sokszor vizsgálódtam már az ember lelkében, ő azonban egyáltalán nem vesz tudomást róla, mélységesen fél attól, hogy belépek az otthonába, és megragadom az alkalmat, hogy megfosszam minden tulajdonától. Ekképpen kirekeszt Engem, és csak egy hideg, szorosan zárt ajtóval találom szemben Magam. Az ember oly sokszor elbukott, és Én megmentettem őt, de miután felébredt, azonnal elhagyott Engem, nem érintette meg az Én szeretetem, tartózkodó pillantást vet Rám; soha nem melegítettem fel az ember szívét. Az ember érzelemmentes, hidegvérű állat. Bár meleg az Én ölelésem, soha nem volt még mélyen meghatódva tőle. Olyan ő, mint egy hegyi vadember. Soha nem értékelte az emberiség iránti gondviselésemet. Nem hajlandó közeledni Hozzám, inkább a hegyekben él, ahol elviseli a vadállatok fenyegetését – de mégsem hajlandó Nálam menedéket keresni. Én nem kényszerítek senkit, csupán a munkámat végzem. Eljön majd a nap, amikor az ember a hatalmas óceán közepéről Mellém úszik, hogy élvezhesse a föld minden gazdagságát, és maga mögött hagyja a veszélyt, hogy elnyeli a tenger.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 20. fejezet)