Az emberek mind olyan lények, akikből hiányzik az önismeret, és képtelenek önmaguk megismerésére. Ennek ellenére mindenki mást úgy ismernek, mint a tenyerüket, mintha mindent, amit mások tettek és mondtak, először ők „ellenőriztek” volna, közvetlenül előttük, és megkapták volna a jóváhagyásukat, mielőtt megtették volna. Ennek eredményeként, úgy tűnik, mintha teljes mértékben felmértek volna mindenki mást, egészen a lelkiállapotukig terjedően. Az emberi lények mind ilyenek. Akkor is, ha ma már beléptek a Királyság Korába, természetük változatlan marad. Előttem még mindig azt teszik, amit Én teszek, míg a hátam mögött elkezdik a saját, egyedi „ügyeiket” intézni. Utána azonban, amikor Elém lépnek, olyanok, mintha teljesen más emberek lennének, látszólag nyugodtak és rendíthetetlenek, higgadt ábrázattal és egyenletes pulzussal. Hát nem éppen ez teszi az embereket olyan megvetendőkké? Oly sok ember visel két teljesen különböző arcot – egyet, amikor Előttem van, és egy másikat, amikor a hátam mögött. Nagyon sokan közülük úgy viselkednek, mint az újszülött bárányok, amikor Előttem vannak, de amikor a hátam mögé kerülnek, vad tigrisekké változnak, később pedig úgy viselkednek, mint a hegyek között vidáman röpködő kismadarak. Oly sokan mutatnak céltudatosságot és elszántságot Velem szemben. Oly sokan jönnek Elém, szomjasan és vágyakozva keresve szavaimat, de amikor a hátam mögé kerülnek, idegenkednek azoktól, és lemondanak róluk, mintha kijelentéseim terhet jelentenének. Oly sokszor, amikor láttam, hogy az emberi fajt megrontotta az ellenségem, feladtam az emberekbe vetett reményemet. Oly sokszor, amikor láttam őket Elém járulni, könnyes szemmel bocsánatot kérve, önbecsülésük hiánya és makacs javíthatatlanságuk miatt mégis haraggal hunytam szemet tetteik felett, még akkor is, ha szívük igaz és szándékuk őszinte. Oly sokszor láttam már olyan embereket, akik elég magabiztosak ahhoz, hogy együttműködjenek Velem, akik, amikor Előttem vannak, úgy tűnik, mintha az ölelésemben lennének, tapasztalva annak melegét. Oly sokszor voltam tanúja választott népem ártatlanságának, elevenségének és imádnivalóságának – hogy is ne tudnék gyönyörködni ezekben a dolgokban? Az emberi lények nem tudják, hogyan élvezzék a kezemben levő, eleve elrendelt áldásaikat, mert nem értik, hogy pontosan mit is jelent az „áldás” és a „szenvedés”. Emiatt az emberek távol állnak attól, hogy őszintén keressenek Engem. Ha a holnap nem létezne, akkor közületek, akik Előttem álltok, ki lenne olyan tiszta, mint a fehér hó, és olyan makulátlan, mint a jáde? Talán az Irántam érzett szeretetetek csak valami olyasmi, amit el lehet cserélni egy finom ételre, egy előkelő ruhára vagy egy szép javadalmazással járó magas tisztségre? Elcserélhető-e azzal a szeretettel, amit mások éreznek irántad? Lehetséges lenne, hogy a megpróbáltatások átélése arra sarkallja az embereket, hogy feladják az Irántam érzett szeretetüket? Vajon a szenvedés és a megpróbáltatások arra késztetik őket, hogy panaszkodjanak az Én intézkedéseim miatt? Senki sem értékelte még igazán azt az éles kardot, amely az Én számban van: csak a felszínes jelentését ismerik, anélkül, hogy igazán felfognák, mivel is jár. Ha az emberek valóban képesek lennének meglátni kardom élességét, akkor menekülnének, mint a patkányok az odúikba. Érzéketlenségük miatt az emberek semmit sem értenek szavaim valódi jelentéséből, és így fogalmuk sincs arról, hogy mennyire félelmetesek az Én kijelentéseim, vagy hogy mennyi mindent lelepleznek az emberi természetből, és hogy saját romlottságukat mennyire megítélik ezek a szavak. Emiatt, az Én szavaimról alkotott félkész elképzelései eredményeként a legtöbb ember lagymatag hozzáállást tanúsít.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 15. fejezet)