A több ezer éven átívelő ősi kultúra és történelem ismerete olyan szorosan lezárta az ember gondolkodását, elképzeléseit és mentális szemléletét, hogy azok áthatolhatatlanná váltak, és soha többé le nem bomlanak. Az emberek a pokol tizennyolcadik körzetében élnek, ahol, mintha Isten a katakombák mélyére száműzte volna őket, soha nem láthatják meg a fényt. A feudális gondolkodás annyira elnyomta az embereket, hogy alig kapnak levegőt és fuldokolnak. Egy csepp erejük sincs az ellenállásra, csak csendben tűrnek és tűrnek... Soha senki nem mert küzdeni vagy kiállni az igazságosság és méltányosság mellett; az emberek egyszerűen az állatoknál is rosszabb életet élnek, a feudális etika csapásai és visszaélései alatt sínylődve napról napra, évről évre. Soha nem is gondoltak arra, hogy Istent keressék, hogy boldogságban legyen részük az emberi világban. Mintha az embereket már annyira megtörték volna, hogy olyanok lettek, mint a lehullott őszi levelek: fonnyadtak, szárazak, sárgásbarnák. Az emberek már rég elveszítették emlékezetüket; tehetetlenül élnek a pokolban, amelynek neve emberi világ, az utolsó nap eljövetelére várva, hogy ezzel a pokollal együtt ők is elpusztulhassanak, mintha az utolsó nap, amelyre sóvárognak, az a nap lenne, amelyen az ember békében nyugodhat. A feudális etika az „alvilágba” juttatta az ember életét, tovább gyengítve az ember erejét az ellenállásra. Az embert mindenféle elnyomás tolja lépésről lépésre egyre mélyebbre az alvilágba, Istentől egyre messzebbre, míg mára teljesen elidegenedett Istentől, és igyekszik elkerülni Őt, amikor találkoznak. Az ember nem figyel Rá, hagyja, hogy magányosan álldogáljon oldalt, mintha az ember soha nem ismerte volna, soha nem látta volna még Őt. Pedig Isten az emberi élet hosszú útja során mindvégig várt az emberre, sohasem zúdította rá fékezhetetlen haragját, csak csendben, szó nélkül várta, hogy az ember bűnbánatot tartson és újrakezdjen. Isten már régen eljött az emberi világba, hogy osztozzon az emberrel az emberi világ szenvedéseiben. Mindazon évek alatt, amíg az emberrel együtt élt, senki sem fedezte fel az Ő létezését. Isten csak tűri csendben a lepusztultság nyomorúságát az emberi világban, miközben végzi a munkát, amelyet személyesen hozott. Ő tovább tűr az Atya Isten akarata és az emberiség szükségletei kedvéért, és olyan szenvedéseken megy keresztül, amelyeket eddig még soha ember nem tapasztalt. Az ember jelenlétében Ő csendben várt rá, és az ember jelenlétében Ő megalázta Magát az Atya Isten akaratáért és az emberiség szükségleteiért is. Az ősi kultúra ismerete észrevétlenül ellopta az embert Isten jelenlétéből, és kiszolgáltatta az ördögök királyának és utódainak. A „Négy könyv és öt klasszikus” a lázadás egy másik korába juttatta az ember gondolkodását és elképzeléseit, ami miatt még a korábbinál is nagyobb hízelgéssel fordul azok felé, akik a könyveket/klasszikus dokumentumokat összeállították, és ennek eredményeként tovább súlyosbítja az Istenről alkotott elképzeléseit. Az ember tudta nélkül az ördögök királya könyörtelenül kivetette Istent a szívéből, aztán diadalmas vigyorral maga foglalta el a helyét. Azóta az ember lelke rút, arca pedig az ördögök királyának ábrázata. A keblét eltöltötte az Isten iránti gyűlölet, és az ördögök királyának gonosz rosszindulata napról napra terjedt benne, míg végül teljesen felemésztette. Az embernek többé egy csepp szabadsága sem maradt, és nem volt módja arra, hogy kitörjön az ördögök királyának béklyóiból. Nem volt más választása, mint engedni, hogy ott helyben foglyul ejtsék, letenni a fegyvert és megadóan földre borulni annak színe előtt. Régen, amikor az ember szíve és lelke még gyermekkorát élte, az ördögök királya elültette benne az ateizmus rákos daganatának magját, ilyen hamisságokat tanítva neki: „Tanulj tudományt és technológiát! Valósítsd meg a Négy Modernizációt! A világban nem létezik olyan, hogy Isten.” Ha ez nem volna elég, minden adandó alkalommal így kiált: „Támaszkodjunk szorgalmas munkánkra, és építsünk gyönyörű országot!” – és minden egyes embertől azt kéri, hogy gyermekkorától kezdve arra készüljön, hogy hűségesen szolgálja hazáját. Az ember tudtán kívül az ő színe elé került, ahol az habozás nélkül magának tulajdonított minden érdemet (azokat az érdemeket, amelyek Istent illetik meg azért, hogy az egész emberiséget a tenyerén hordozza). Soha nem volt benne semmi szégyenérzet. Sőt, mi több, szégyentelenül elragadta Isten népét és a saját házába hurcolta, ahol egér módjára felugrott az asztalra, és Istenként imádtatta magát az emberrel. Micsoda elvetemült gonosztevő! Olyan botrányos, megdöbbentő dolgokat kiáltozik, mint például: „A világban nem létezik olyan, hogy Isten. A szél a természeti törvényeknek megfelelő átalakulások során keletkezik. Az eső úgy jön létre, hogy a vízpára hideg hőmérsékleten vízcseppekké csapódik ki, amelyek a földre hullanak. A földrengés a föld felszínének geológiai változások miatti megrázkódása. A szárazság attól van, hogy a nap felszínén létrejövő magfizikai zavarok miatt száraz lesz a levegő. Ezek természeti jelenségek. Hol van mindebben Isten cselekedete?” Még olyanok is vannak, akik olyan állításokat hangoztatnak, mint a következő, olyan állításokat, amelyeknek nem volna szabad hangot adni: „Az ember majmokból fejlődött ki az ősidőkben, a mai világ pedig egymást követő primitív társadalmakból alakult ki körülbelül egy világkorszak alatt. Hogy egy ország virágzik vagy hanyatlik, az teljes mértékben az ország népén múlik.” A háttérben pedig ráveszi az embert, hogy akassza őt a falra vagy tegye az asztalra, hogy tisztelettel és felajánlásokkal adózzon neki. Miközben így kiált: „Nincs Isten!” – saját magát teszi meg Istennek, faragatlan módon kitaszítva Istent a föld határai közül, miközben ő maga Isten helyére áll, és magára ölti az ördögök királyának szerepét. Mennyire elrugaszkodott a józan észtől! Mélységes gyűlöletet kelt saját maga iránt. Úgy tűnik, Isten és ő esküdt ellenségek, és a kettő nem létezhet egymás mellett. Miközben szabadon jár-kel, a törvény hatókörén kívül, azon mesterkedik, hogy elűzze Istent. Ilyen az ördögök királya! Hogyan lehetne eltűrni a létezését? Addig nem nyugszik, amíg a feje tetejére nem állította és teljesen fel nem forgatta Isten munkáját, mintha az lenne a szándéka, hogy a végsőkig ellenszegül Istennek, amíg vagy a hal el nem pusztul, vagy a háló el nem szakad, szántszándékkal szembeszáll Istennel és egyre közelebb nyomul. Miután ocsmány arca már rég teljesen lelepleződött, most már viharvert és szánalmas állapotban van, tele zúzódásokkal, de még mindig nem enged Isten elleni gyűlöletéből, mintha csak úgy könnyíthetne a szívében felhalmozódott gyűlöleten, ha egy falásra felfalná Istent. Hogyan tűrhetjük őt, Istennek ezt az ellenségét? Csak a gyökeres és teljes kiirtása juttathatná el életünk kívánságát odáig, hogy gyümölcsöt hozzon. Hogyan engedhetjük meg, hogy tovább folytassa ámokfutását? Oly mértékben megrontotta az embert, hogy az ember már nem is ismeri a mennynapot, eltompult és érzéketlenné vált. Az ember elvesztette normális emberi értelmét. Miért nem ajánljuk fel teljes lényünket, hogy elpusztítsuk és elégessük őt, hogy minden aggodalmat megszüntessünk a jövőre nézve, és lehetővé tegyük, hogy Isten munkája hamarabb érje el példátlan ragyogását? Ez a bűnbanda eljött az emberek világába és zűrzavarba taszította azt. Az egész emberiséget a szakadék szélére juttatták, titkon azt tervezve, hogy belelökik őket, majd miután azok darabokra zúzták magukat, felfalják a holttestüket. Hiú reményeket táplálnak, hogy meghiúsíthatják Isten tervét és kiállhatnak Ellene, mindent egyetlen kockadobásra téve fel. Ez azért egyáltalán nem olyan egyszerű! Végtére is már elkészült a kereszt az ördögök királya számára, aki a legfelháborítóbb bűnökben vétkes. Istennek nem a kereszten van a helye. Ő már félredobta azt, az ördög számára. Isten már régen győztesként került ki a küzdelemből, és többé nem szomorkodik az emberiség bűnei miatt, hanem üdvösséget hoz az egész emberiségnek.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (7.))