Az emberben kialakuló romlott beállítottság gyökere a Sátán általi félrevezetés, megrontás és mérgezés. Az embert a Sátán megbéklyózta és irányítja, és az ember elszenvedi azt a hallatlan ártalmat, amelyet a Sátán okozott a gondolkodásában, erkölcsében, éleslátásában és értelmében. Az ember éppen azért száll szembe Istennel, és azért képtelen elfogadni az igazságot, mert az alapvető dolgait a Sátán megrontotta, és azok teljesen eltérnek attól, ahogyan Isten eredetileg megteremtette őket. Ezért az ember beállítottságában bekövetkező változásoknak a gondolkodásában, belátásában és értelmében bekövetkező változásokkal kell kezdődniük, amelyek átalakítják az Istenről és az igazságról való tudását. Azok, akik a legmélyebben romlott földön születtek, még kevésbé tudják, hogy mi Isten, vagy hogy mit jelent hinni Istenben. Minél romlottabbak az emberek, annál kevésbé ismerik Isten létezését, és annál szegényesebb az értelmük és az éleslátásuk. Az ember Istennel szembeni ellenszegülésének és lázadó mivoltának forrása az ember Sátán általi megrontása. A Sátán általi megrontás miatt az ember lelkiismerete eltompult; az ember erkölcstelen, gondolatai elfajzottak, és elmaradott szemléletmóddal rendelkezik. Mielőtt a Sátán megrontotta volna, az ember természetes módon alávetette magát Istennek, és alávetette magát az Ő szavainak, miután hallotta őket. Természetből fakadóan józan ésszel és lelkiismerettel rendelkezett, és normális emberi mivolttal. Miután a Sátán megrontotta, az ember eredeti értelme, lelkiismerete és emberi mivolta eltompult, a Sátán meggyengítette azokat. Így elvesztette alávetettségét és Isten iránti szeretetét. Az ember értelme eltévelyedett, beállítottsága az állatokéhoz hasonlóvá vált, és Isten elleni lázadása egyre gyakoribb és súlyosabb lett. Az ember azonban ezt még mindig nem tudja és nem ismeri fel, csupán kitartóan ellenkezik és lázad. Az ember beállítottsága az értelme, éleslátása és a lelkiismerete megnyilvánulásaiban mutatkozik meg; mivel az értelme és az éleslátása nem egészséges, a lelkiismerete pedig rendkívül eltompult, ezért a beállítottsága lázad Isten ellen. Ha az ember értelme és éleslátása nem tud változni, akkor a beállítottságában bekövetkező változások, valamint az Isten szándékaival való összhangba kerülés szóba se jöhetnek. Ha az ember értelme nem egészséges, akkor nem tudja Istent szolgálni, és alkalmatlan arra, hogy Isten használja őt. A „normális értelem” az Istennek való alávetettségre és hűségre, az Isten utáni vágyakozásra, az Isten iránti abszolút viszonyulásra és az Isten iránti lelkiismeretre utal. Arra utal, hogy egy szívvel és értelemmel vagyunk Isten iránt, és nem helyezkedünk szándékosan szembe Istennel. Az eltévelyedett értelem nem ilyen. Amióta az embert megrontotta a Sátán, azóta elképzelései vannak Istenről, és nem hűséges Istenhez, nem vágyakozik Utána, nem is beszélve az Isten iránti lelkiismeretről. Az ember szándékosan szembeszáll Istennel, és ítéletet mond Róla, sőt, a háta mögött szidalmakat zúdít Rá. Az ember a háta mögött ítélkezik Isten felett, miközben tisztában van azzal, hogy Ő Isten; az embernek esze ágában sincs alávetni magát Istennek, csupán vakon követel és kér Tőle. Az ilyen emberek – az eltévelyedett értelemmel rendelkező emberek – képtelenek felismerni saját aljas viselkedésüket, vagy megbánni lázadó mivoltukat. Ha az emberek képesek önmaguk megismerésére, akkor már visszanyertek valamennyit az értelmükből; minél inkább lázadnak Isten ellen az önmagukat még megismerni nem tudó emberek, annál kevésbé egészséges az értelmük.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Változatlan beállítottsággal rendelkezni annyi, mint ellenségeskedni Istennel)