Isten azért fenyíti és ítéli meg az embert, mert a munkája megköveteli, sőt azért, mert az embernek szüksége van erre. Az embernek szüksége van a fenyítésre és az ítéletre, csak így érheti el, hogy szeresse Istent. Ma teljesen meg vagytok győződve, de amikor a legkisebb visszaeséssel kerültök szembe, bajban vagytok; az érettségetek még mindig túl csekély, és még több ilyen fenyítésre és ítéletre van szükségetek, hogy mélyebb tudást érjetek el. Ma többé-kevésbé van némi Istent félő szívetek, féltek Istentől, és tudjátok, hogy Ő az igaz Isten, de nincs bennetek nagy szeretet Iránta, még kevésbé értétek el a tiszta szeretetet; a tudásotok túl felszínes, és érettségetek még mindig elégtelen. Amikor valóban találkoztok egy környezettel, még mindig nem tettetek tanúságot, belépésetek túl kis részben proaktív, és fogalmatok sincs arról, hogyan gyakoroljatok. A legtöbb ember passzív és tétlen; csak titkon szeretik Istent a szívükben, de nem tudják gyakorolni, és nincsenek tisztában azzal sem, hogy mik a céljaik. Azok, akik tökéletessé lettek téve, nemcsak normális emberi mivolttal rendelkeznek, hanem olyan igazságokkal, amelyek meghaladják a lelkiismeret mértékét, amelyek magasabbak a lelkiismeret mércéjénél; nemcsak a lelkiismeretüket használják arra, hogy viszonozzák Isten szeretetét, hanem ennél is többet tettek, megismerték Istent, és látták, hogy Isten kedves, méltó az ember szeretetére, és hogy Istenben annyi szeretni való van; az ember nem tudja nem szeretni Őt! A tökéletessé tett emberek Isten iránti szeretete saját személyes törekvéseik teljesítését szolgálja. Az ő szeretetük spontán szeretet, olyan szeretet, amely nem kér cserébe semmit, és amely nem egy üzlet. Ők nem másért szeretik Istent, mint a Róla való tudásuk miatt. Az ilyen embereket nem érdekli, hogy Isten kegyelemmel ajándékozza-e meg őket, és semmi mással nem elégednek meg jobban, minthogy megfeleljenek Istennek. Nem kötnek alkut Istennel, és nem mérik Isten iránti szeretetüket a lelkiismeretükhöz: „Te adtál nekem, ezért cserébe szeretlek Téged; ha Te nem adsz nekem, akkor nincs semmim Számodra viszonzásként.” Akik tökéletessé lettek téve, mindig ebben hisznek: „Isten a Teremtő, és Ő elvégzi rajtunk a munkáját. Mivel megvan a lehetőségem, állapotom és alkalmasságom, hogy tökéletessé tegyenek, arra kell törekednem, hogy értelmes életet éljek, és megfeleljek Neki.” Pontosan olyan, mint amit Péter tapasztalt: Amikor a leggyengébb volt, imádkozott Istenhez, és így szólt: „Ó, Istenem! Te tudod, hogy időtől vagy helytől függetlenül mindig hiányzol nekem, és hogy időtől és helytől függetlenül szeretni akarlak Téged, de érettségem túl kicsi, túl gyenge és erőtlen vagyok, a szeretetem túlságosan korlátozott, és túl csekély az őszinteségem Irántad. A Te szeretetedhez képest egyszerűen alkalmatlan vagyok az életre. Csak azt kívánom, hogy az életem ne legyen hiábavaló, és hogy ne csak viszonozni tudjam a Te szeretetedet, hanem hogy mindenemet Neked szentelhessem. Ha meg tudlak elégíteni Téged, akkor nekem mint teremtett lénynek meglesz a lelki békém, és nem fogok többet kérni. Bár most gyenge és erőtlen vagyok, nem fogom elfelejteni a Te buzdításaidat, és nem fogom elfelejteni a Te szeretetedet. Most nem teszek mást, mint viszonozom a Te szeretetedet. Ó, Istenem, szörnyen érzem magam! Hogyan adhatnám vissza a szívemben lévő szeretetet Neked, hogyan tehetnék meg mindent, amit tudok, és hogyan lennék képes teljesíteni a Te kívánságaidat, és hogyan tudnám felajánlani Neked mindazt, amim van? Te ismered az ember gyengeségét; hogyan lehetnék méltó a Te szeretetedre? Ó, Istenem! Te tudod, hogy az érettségem csekély, hogy a szeretetem túl szűkös. Hogyan tehetem meg a tőlem telhető legjobbat ilyen környezetben? Tudom, hogy viszonoznom kellene a Te szeretetedet, tudom, hogy mindent, amim van, Neked kellene adnom, de ma túl csekély az érettségem. Arra kérlek, hogy adj nekem erőt és bizalmat, hogy még jobban képes legyek a tiszta szeretet birtokában lenni, melyet Neked szentelek, és képes legyek mindent, amim van, Neked szentelni; nemcsak hogy képes leszek viszonozni a Te szeretetedet, hanem még inkább képes leszek megtapasztalni a Te fenyítésedet, ítéletedet és próbatételeidet, sőt még súlyosabb átkaidat is. Megengedted, hogy meglássam a Te szeretetedet, és képtelen vagyok nem szeretni Téged, és bár most gyenge és erőtlen vagyok, hogyan is felejthetnélek el Téged? A Te szereteted, fenyítésed és ítéleted mind-mind arra késztetett, hogy megismerjelek Téged, mégis képtelennek érzem magam arra, hogy eleget tegyek a Te szeretetednek, mert oly nagyszerű vagy. Hogyan szentelhetném mindenemet a Teremtőnek?” Ilyen volt Péter kérése, ám érettsége túlságosan elégtelen volt. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Gyötrődött; nem tudta, mit tegyen ilyen körülmények között. Mégis tovább imádkozott: „Ó, Istenem! Az ember gyermeki érettségű, a lelkiismerete gyenge, és az egyetlen dolog, amit elérhetek, hogy viszonozzam a Te szeretetedet. Ma még nem tudom, hogyan tegyek eleget a Te szándékaidnak, és csak azt kívánom, hogy mindent megtegyek, amit tudok, mindent odaadjak, amim van, és mindenemet Neked szenteljem. Függetlenül a Te ítéletedtől, függetlenül a Te fenyítésedtől, függetlenül attól, ajándékozol-e nekem dolgokat vagy elveszel tőlem dolgokat, szabadíts meg engem a Feléd irányuló legapróbb panasztól is. Sokszor, amikor megfenyítettél és megítéltél engem, mindig volt bennem panasz, és képtelen voltam elérni a tisztaságot, vagy eleget tenni a kívánságaidnak. A szereteted viszonzása kényszerből született, és ebben a pillanatban még jobban gyűlölöm magam.” Péter azért imádkozott így, mert az Isten iránti tisztább szeretetre törekedett. Próbálkozott és könyörgött, sőt, vádolta magát, és megvallotta bűneit Istennek. Adósnak érezte magát Istennel szemben, és gyűlöletet érzett önmaga iránt, egyúttal kissé szomorú és negatív is volt. Mindig úgy érezte, mintha nem tudna megfelelni Isten szándékainak, és képtelen lenne a legjobbat kihozni magából. Ilyen körülmények között Péter mégis Jób hitét követte. Látta, hogy milyen nagy volt Jób hite, mert Jób látta, hogy mindenét Istentől kapta, és természetes volt, hogy Isten mindent elvesz tőle, és hogy Isten annak ad, akinek akar – ilyen volt Isten igazságos természete. Jób nem panaszkodott, és mégis tudta dicsőíteni Istent. Péter is ismerte önmagát, és szívében így imádkozott: „Ma nem szabad megelégednem azzal, hogy a Te szeretetedet a lelkiismeretemet használva viszonozzam, akármennyi szeretetet is adok vissza Neked, mert gondolataim túlságosan romlottak, és képtelen vagyok arra, hogy Téged a Teremtőként lássalak. Mivel még mindig alkalmatlan vagyok arra, hogy szeresselek Téged, el kell jussak oda, hogy mindenemet Neked szenteljem, és ezt készségesen tegyem, ismernem kell mindazt, amit tettél, és nem szabad meghoznom a saját döntéseimet, és látnom kell a Te szeretetedet, és képesnek kell lennem dicséretet mondani Neked és magasztalni a Te szent nevedet, hogy nagy dicsőséget nyerj rajtam keresztül. Hajlandó vagyok szilárdan megállni ebben a bizonyságtételben Melletted. Ó, Istenem! A Te szereteted oly becses és gyönyörű; hogyan is lehetnék hajlandó a gonosz kezében élni? Vajon nem Te alkottál engem? Hogyan élhetnék a Sátán hatalma alatt? Jobban szeretném, ha teljes lényem a Te fenyítésed közepette élne, minthogy én magam a gonosz hatalma alatt éljek. Hajlandó vagyok felajánlani testemet és szívemet a Te ítéletednek és fenyítésednek mindaddig, amíg megtisztulhatok és mindenemet Neked szentelhetem, mert megvetem a Sátánt, és nem vagyok hajlandó az ő hatalma alatt élni. A rólam hozott ítéleted révén megmutatod a Te igazságos természetedet; teljes mértékben hajlandó vagyok, és a legkisebb panaszom sincs. Amíg képes vagyok egy teremtett lény kötelességét jól végezni, hajlandó vagyok arra, hogy egész életemet a Te ítéleted kísérje, és ezáltal megismerjem a Te igazságos természetedet, és megszabaduljak a gonosz befolyásától.” Péter mindig így imádkozott, mindig így próbálkozott, és egy viszonylag magas birodalomba jutott. Nemcsak Isten szeretetét tudta viszonozni, hanem – ami még fontosabb – teremtett lényi kötelességét is teljesítette. Nemcsak, hogy nem vádolta a lelkiismerete, hanem képes volt túllépni a lelkiismereti normákon is. Imái továbbra is úgy emelkedtek fel Isten elé, hogy törekvései egyre magasabbra nyúltak, és egyre inkább rendelkezett istenszerető szívvel. Bár gyötrelmes fájdalmakat szenvedett el, mégsem felejtette el szeretni Istent, és még mindig arra törekedett, hogy elérje Isten szándékai megértésének képességét. Imáiban a következő szavakat mondta: „Semmi mást nem valósítottam meg, mint a Te szereteted viszonzását. Nem tettem bizonyságot Melletted a Sátán előtt, nem szabadultam meg a Sátán befolyásától, és még mindig a testben élek. Szeretném arra használni a szeretetemet, hogy legyőzzem a Sátánt, megszégyenítsem, és így tegyek eleget a Te szándékaidnak. Szeretném teljes egészében Neked adni magamat, nem akarom a legcsekélyebb részemet sem a Sátánnak adni, mert a Sátán a Te ellenséged.” Minél inkább ebbe az irányba törekedett, annál jobban mozgásba lendült, és annál nagyobb lett a tudása ezekről a dolgokról. Anélkül, hogy tudatában lett volna, rájött, hogy meg kell szabadulnia a Sátán befolyásától, és teljesen vissza kell térnie Istenhez. Ez volt az a birodalom, amelyet elért. Túllépett a Sátán befolyásán, és megszabadult a test örömeitől és élvezeteitől, és hajlandó volt mélyebben megtapasztalni mind Isten fenyítését, mind az Ő ítéletét. Azt mondta: „Noha a Te fenyítésed és a Te ítéleted közepette élek, nem számít, milyen fájdalmas legyen az, akkor sem vagyok hajlandó a Sátán hatalma alatt élni, akkor sem vagyok hajlandó a Sátán csalása alatt élni. A Te átkaid között élve örömet érzek, a Sátán áldásai között élve pedig fájdalmat érzek. Szeretlek Téged miközben a Te ítéleted közepette élek, és ez nagy örömmel tölti el a szívemet. A Te fenyítésed és ítéleted igazságosság és szentség; azért van, hogy megtisztítson engem, és még inkább azért, hogy megmentsen engem. Inkább élném az egész életemet a Te ítéleted közepette, a Te gondviselésedben részesülve, minthogy egyetlen pillanatig is a Sátán hatalma alatt éljek. Szeretném, ha megtisztítanál; még ha szenvednem is kell, nem vagyok hajlandó rá, hogy a Sátán kihasználjon és rászedjen engem. Te kell, hogy használj engem, ezt a teremtett lényt, Te kell, hogy birtokolj; Te kell legyél az is, aki megítél és megfenyít, sőt megátkoz engem. A szívem felvidul, amikor Te hajlandó vagy megáldani engem, mert láttam a Te szeretetedet. Te vagy a Teremtő, én pedig egy teremtett lény: nem szabad elárulnom Téged és a Sátán hatalma alatt élnem, nem szabad hagynom, hogy a Sátán kihasználjon. Ahelyett, hogy a Sátánért élnék, a Te lovadnak vagy ökrödnek kellene lennem. Inkább élnék a Te fenyítésed közepette, testi boldogság nélkül, és ez akkor is gyönyörűséget szerezne nekem, ha elveszíteném a kegyelmedet. Bár a Te kegyelmed nem lenne velem, akkor is gyönyörűséget nyernék a Te fenyítésedből és ítéletedből. Ez a Te legjobb áldásod, a Te legnagyobb kegyelmed. Bár Te mindig fenséges és haragos vagy velem szemben, mégsem vagyok képes elhagyni Téged, és mégsem tudlak eléggé szeretni. Szívesebben élnék a Te otthonodban, szívesebben lennék megátkozva, megfenyítve és letaglózva Általad, és nem vagyok hajlandó a Sátán hatalma alatt élni, és nem vagyok hajlandó csak a test kedvéért rohangálni és foglalatoskodni, és még kevésbé vagyok hajlandó a testért élni.” Péter szeretete tiszta szeretet volt. Ez a tökéletessé válás megtapasztalása, és ez a tökéletessé válás legmagasabb birodalma; nincs ennél értelmesebb élet. Elfogadta Isten fenyítését és ítéletét, kincsként őrizte Isten igazságos természetét, és semmi nem volt ennél értékesebb Péterben. Azt mondta: „A Sátán anyagi élvezeteket ad nekem, de én nem becsülöm őket. Isten fenyítése és ítélete száll rám – ebben kapok kegyelmet, ebben találok élvezetet és ebben vagyok áldott. Ha nem lenne Isten ítélete, soha nem szeretném Istent, még mindig a Sátán hatalma alatt élnék, még mindig ő irányítana és parancsolna nekem. Ha ez lenne a helyzet, akkor soha nem válnék igazi emberré, mert képtelen lennék megfelelni Istennek, és nem szenteltem volna egész lényemet Istennek. Még akkor is, ha Isten nem áld meg engem, és belül vigasz nélkül maradok, mintha tűz égne bennem, és nincs békém és örömöm, és még akkor is, ha Isten fenyítése és fegyelmezése soha nem hagy el, Isten fenyítésében és ítéletében képes vagyok meglátni az Ő igazságos természetét. Örülök ennek; nincs értékesebb vagy értelmesebb dolog az életben. Bár az Ő védelme és gondviselése kíméletlen fenyítéssé, ítéletté, átokká és csapásokká vált, mégis örömömet lelem ezekben a dolgokban, mert ezek jobban megtisztíthatnak és megváltoztathatnak engem, közelebb vihetnek Istenhez, még jobban képessé tehetnek Isten szeretetére, és tisztábbá tehetik Isten iránti szeretetemet. Ez képessé tesz arra, hogy teljesítsem teremtett lényi kötelességemet, és Isten elé visz, távol a Sátán befolyásától, hogy többé ne szolgáljam a Sátánt. Amikor már nem a Sátán hatalma alatt élek, és képes vagyok mindent, amim van, és mindent, amit tehetek, Istennek szentelni, anélkül, hogy bármit is visszatartanék – akkor leszek teljesen elégedett. Isten fenyítése és ítélete az, ami megmentett engem, és az életem elválaszthatatlan Isten fenyítésétől és ítéletétől. Számomra a Földön élni ugyanaz, mint a Sátán hatalma alatt élni, és ha nem lenne az Isten fenyítése és ítélete általi gondviselés és védelem, akkor mindig is a Sátán hatalma alatt éltem volna, sőt, nem lett volna lehetőségem és módom arra, hogy értelmes életet éljek. Csak ha Isten fenyítése és ítélete soha nem hagy magamra, és lehetővé teszi, hogy folyamatosan megtisztuljak Isten által, és ha Isten kemény szavai és igazságos természete, valamint Isten fenséges ítélete velem vannak, akkor nyertem el a legfőbb védelmet, és jutottam el oda, hogy a fényben éljek, és kaptam meg Isten áldásait. Az, hogy megtisztulhatok, megszabadulhatok a Sátántól, és Isten uralma alatt élhetek – ez ma a legnagyobb áldás az életemben.” Ez a legmagasabb birodalom, amelyet Péter megtapasztalt.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről)