Isten testben töltött ideje alatt az Általa az emberektől megkívánt alávetettség nem jár az ítélkezéstől vagy az ellenállástól való tartózkodással, ahogyan ők elképzelik; Ő sokkal inkább azt igényli, hogy az emberek a szavait használják alapelvként, amely szerint élnek, illetve túlélésük alapjaként; hogy az Ő szavainak lényegét teljesen a gyakorlatba ültessék, és hogy egészen eleget tegyenek az Ő szándékainak. Annak a követelménynek az egyik aspektusa, miszerint az emberek vessék alá magukat a megtestesült Istennek, az Ő szavainak gyakorlatba ültetésére vonatkozik, míg a másik aspektus arra utal, hogy képesek legyenek alávetni magukat az Ő normalitásának és gyakorlatiasságának. Mindkettőnek abszolútnak kell lennie. Mindkét aspektust azok tudják elérni, akik őszinte istenszerető szívet őriznek magukban. Ők mind olyan emberek, akiket Isten megnyert, és mind úgy szeretik Istent, mint a saját életüket. A megtestesült Isten normális és gyakorlatias emberi mivoltot hordoz a munkájában. Ily módon az Ő normális és gyakorlatias emberi mivoltot egyaránt ötvöző külső burka óriási próbatétellé válik az emberek számára; a legnagyobb nehézségükké lesz. Mindazonáltal, Isten normalitása és gyakorlatiassága nem kerülhető el. Ő mindent megpróbált, hogy megoldást találjon, ám végül nem tudott megszabadulni normális emberi mivoltának külső burkától. Ez azért volt, mert végül is Ő a megtestesült Isten, nem pedig a Lélek Istene a mennyben. Ő nem az az Isten, akit az emberek nem látnak, hanem az Isten, aki egy teremtett lény burkát viseli. Így semmiképp sem lenne könnyű megszabadulnia normális emberi mivoltának burkától. Ezért, bármi is legyen, Ő továbbra is a test szemszögéből végzi azt a munkát, amit végezni akar. Ez a munka a normális és gyakorlati Isten kifejeződése, így hát hogyan lenne rendben az, ha az emberek nem vetik alá magukat? Mi a csudát tehetnek az emberek Isten cselekedeteivel? Ő azt tesz, amit csak akar; bármivel is legyen elégedett, az úgy van, ahogy van. Ha az emberek nem vetik alá magukat, akkor miféle más épkézláb terveik lehetnek? Mindeddig csak az alávetettség tudta megmenteni az embereket; senkinek sem volt más ragyogó ötlete. Ha Isten próbára akarja tenni az embereket, mit tehetnek ellene? Akárhogy is, mindezt nem a mennyei Isten találta ki; ez a megtestesült Isten ötlete volt. Ő ezt akarja tenni, úgyhogy ember nem változtathat rajta. A mennyei Isten nem avatkozik abba, amit a megtestesült Isten tesz, így hát nem még több ok-e ez arra, hogy az emberek alávessék magukat Neki? Bár egyaránt gyakorlatias és normális, Ő teljességgel a megtestesült Isten. Saját ötletei szerint azt tesz, amit csak akar. A mennyei Isten az összes feladatot átadta Neki; bármit is tesz, annak alá kell vetned magad. Bár emberi mivolttal rendelkezik, és igen normális, szándékosan rendezte el mindezt, így hát hogyan bámulhatnak Rá az emberek rosszallástól tágra nyílt szemekkel? Normális akar lenni, tehát normális. Emberi mivoltban akar élni, tehát emberi mivoltban él. Isteni mivoltban akar élni, tehát isteni mivoltban él. Az emberek úgy látják ezt, ahogy akarják, ám Isten mindig Isten lesz, az emberek pedig mindig emberek lesznek. Az Ő lényegét nem lehet megtagadni néhány apró részlet miatt, sem nem lehet Őt Isten „személyéből” kitaszítani egy kis dolog miatt. Az emberek az emberi lények szabadságával rendelkeznek, Isten pedig Isten méltóságával; ezek nem zavarják egymást. Nem adhatnának az emberek egy kis szabadságot Istennek? Nem tudják elviselni, hogy Isten egy kicsit hétköznapibb legyen? Ne légy oly szigorú Istennel! Mindenkinek toleránsabbnak kellene lennie a másik iránt; nem rendeződne-e akkor minden? Létezne-e akkor is elidegenedés? Ha valaki egy ilyen triviális dolgot nem tud elviselni, akkor hogyan mondhat egyáltalán olyasmit, hogy „a miniszterelnök szíve oly nagy, hogy akár egy vitorlás is kiköthet benne”? Hogyan lehet igaz ember az illető? Nem Isten az, aki nehézséget okoz az emberiségnek, hanem az emberiség okoz nehézséget Istennek. Az emberek mindig úgy kezelik a dolgokat, hogy bolhából elefántot csinálnak. A semmiből is ügyet kreálnak, és ez oly felesleges! Amikor Isten normális és gyakorlatias emberi mivoltban munkálkodik, amit Ő tesz, az nem az emberiség munkája, hanem Isten munkája. Mindazonáltal az emberek nem látják az Ő munkájának lényegét; mindig csak az Ő emberi mivoltának külső burkát látják. Még nem láttak ily nagyszerű munkát, mégis kitartanak amellett, hogy az Ő hétköznapi és normális emberi mivoltát lássák, és nem engednek ebből. Hogyan nevezhető ez Isten előtti alávetésnek? A mennyei Isten most földi Istenné „változott”, és a földi Isten most a mennyei Isten. Nem számít, hogy külső megjelenésük azonos-e, ahogyan az sem, hogy pontosan hogyan is munkálkodnak. Végtére az, aki Isten saját munkáját végzi, Isten Maga. Neked alá kell vetned magad, akár akarod, akár nem – ez nem olyan dolog, amiben van választásod! Az embereknek alá kell vetniük magukat Istennek, és az embereknek egészen alá kell vetniük magukat Istennek, a legcsekélyebb színlelés nélkül.

A megtestesült Isten ma azt az embercsoportot akarja megnyerni, amelynek tagjai összhangban vannak az Ő szándékaival. Csupán alá kell vetniük magukat az Ő munkájának, és nem kell állandóan a mennyei Isten kívánságaival foglalkozniuk, bizonytalanságban élve és megnehezítve a megtestesült Isten dolgát. Azok, akik képesek alávetni magukat Neki, azok, akik feltétlenül hallgatnak az Ő szavaira, és engedelmeskednek az Ő intézkedéseinek. Az ilyen emberek egyáltalán nem törődnek azzal, hogy valójában milyen lehet a mennyei Isten, vagy hogy a mennyei Isten épp miféle munkát végez az emberen; szívüket egészen átadják a földi Istennek, és teljes lényüket Elé helyezik. Sosem a saját biztonságukkal törődnek, és soha nem csinálnak felhajtást a megtestesült Isten normalitása és gyakorlatiassága miatt. Azok, akik alávetik magukat a megtestesült Istennek, tökéletesedhetnek Általa. Azok, akik a mennyei Istenben hisznek, nem nyernek semmit. Ennek oka, hogy nem a mennyei Isten, hanem a földi Isten az, aki ígéreteket és áldásokat ad az embereknek. Az embereknek nem kellene mindig a mennyei Istent nagyságosként tisztelni, miközben a földi Istenre egyszerű átlagemberként tekintenek; ez nem igazságos. A mennyei Isten nagyszerű és csodálatos, bámulatos a bölcsessége, de ez a mennyei Isten egyáltalán nem létezik; a földi Isten igen átlagos és jelentéktelen, és egyben igen normális. Nem rendelkezik rendkívüli elmével, és nem hajt végre világrengető tetteket; egyszerűen egy nagyon normális és gyakorlatias módon munkálkodik és beszél. Bár nem szól mennydörgés által, vagy nem idézi meg a szelet és az esőt, Ő valóban a mennyei Isten megtestesülése, és Ő valóban az emberek között élő Isten. Az embereknek nem szabad Istenként tekinteniük arra, és nagyságosként tisztelniük azt, akit meg tudnak érteni és aki megfelel az elképzeléseiknek, miközben azt, akit nem tudnak elfogadni, és egyáltalán nem tudnak elképzelni, alacsonyrendűnek látják. Mindez az emberek lázadó mivoltából ered; ez mind az emberiség Istennel szembeni ellenállásának forrása.

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Azok tudják teljesen alávetni magukat Isten gyakorlatiasságának, akik igazán szeretik Őt)