Az ember érti egy kicsit a jelen és a jövő munkáját, de nem érti a rendeltetési helyet, ahova az emberiség belép majd. Mint teremtett lénynek, az embernek a teremtett lény kötelességét kell teljesítenie: az embernek Istent kell követnie mindenben, amit Ő tesz; úgy kell eljárnotok, ahogy én mondom nektek. Nincs módod arra, hogy te magad irányítsd a dolgokat, és nincs hatalmad magad felett; mindent Isten irgalmára kell bízni, és minden az Ő kezében van. Ha Isten munkája előre megadna az embernek egy végpontot, egy csodálatos rendeltetési helyet, és ha Isten ezt arra használná, hogy az embert kecsegtesse és arra késztesse, hogy kövesse Őt – ha alkut kötne az emberrel –, akkor ez nem hódítás lenne, és nem is az ember életének megmunkálása. Ha Isten arra használná az ember végcélját, hogy irányítsa őt és megnyerje a szívét, akkor ezzel nem tökéletesítené az embert, és nem is tudná megnyerni őt, hanem a rendeltetési helyet használná arra, hogy irányítsa. Az embert semmi sem érdekli jobban, mint a jövőbeli végcél, a végső rendeltetési hely, és hogy van-e valami jó, amiben reménykedhet, vagy nincs. Ha az ember a hódítás munkája során szép reményt kapna, és ha az ember a meghódítása előtt megfelelő célt kapna, melyet követhet, akkor nemcsak az ember meghódítása nem érné el a hatását, hanem a hódítás munkájának hatása is befolyásolva lenne. Vagyis a hódítás munkája úgy éri el a hatását, hogy elveszi az ember sorsát és kilátásait, valamint megítéli és megfenyíti az ember lázadó beállítottságát. Ezt nem úgy éri el, hogy alkut köt az emberrel, vagyis áldást és kegyelmet ad neki, hanem úgy, hogy megmutatja az ember hűségét azáltal, hogy megfosztja „szabadságától” és felszámolja kilátásait. Ez a hódítás munkájának lényege. Ha az ember már az elején szép reményt kapna, és a fenyítés és az ítélet munkájára csak ezután kerülne sor, akkor az ember ezt a fenyítést és ítéletet az alapján fogadná el, hogy voltak kilátásai, és végül nem valósulna meg a Teremtő iránti feltétel nélküli alávetettség és imádat minden teremtett lénye részéről; csak vak, tudatlan alávetettség lenne, vagy pedig az ember vakon követelőzne Istentől, és lehetetlen lenne az ember szívét teljesen meghódítani. Következésképpen lehetetlen lenne, hogy a hódítás ilyen munkája megnyerje az embert, sőt, hogy tanúságot tegyen Isten mellett. Az ilyen teremtett lények képtelenek lennének teljesíteni kötelességüket, és csak alkudoznának Istennel; ez nem hódítás lenne, hanem irgalom és áldás. Az emberrel az a legnagyobb baj, hogy semmi másra nem gondol, csak a sorsára és a kilátásokra, és ezeket bálványozza. Az ember a sorsa és kilátásai miatt követi Istent, nem pedig az iránta érzett szeretet miatt imádja Istent. Az ember meghódítása során tehát az ember önzését, kapzsiságát és mindazon dolgokat, amelyek leginkább akadályozzák az Isten iránti imádatát, meg kell metszeni, és ezáltal meg kell szüntetni. Így az ember meghódításának hatásai megvalósulnak. Ennek eredményeként az ember meghódításának első szakaszaiban meg kell tisztítani az embert vad ambícióitól és legvégzetesebb gyengeségeitől, és ezen keresztül fel kell tárni az ember istenszerető szívét, valamint meg kell változtatni az emberi életről való tudását, Istenről alkotott nézetét és létezésének értelmét. Ily módon az ember istenszerető szíve megtisztul, vagyis az ember szíve meg lesz hódítva. Ám Isten minden teremtett lény iránti hozzáállásában nemcsak a hódítás kedvéért hódít, hanem azért, hogy megnyerje az embert saját dicsőségéért, és hogy helyreállítsa az ember legkorábbi, eredeti hasonlatosságát. Ha csak a hódítás kedvéért hódítana, akkor a hódítás munkájának jelentősége elveszne. Vagyis, ha az ember meghódítása után Isten mosná kezeit az ember tekintetében, és nem törődne az ember életével vagy halálával, akkor ez nem az emberiség irányítása lenne, és az ember meghódítása nem az üdvösségéért történne. Az üdvösség teljes munkájának középpontjában csak az ember meghódítás utáni megnyerése és végső megérkezése áll egy csodálatos rendeltetési helyre, és csak ez képes elérni az ember üdvösségének célját. Más szóval, csak az ember csodálatos rendeltetési helyre való megérkezése és nyugalomba való bemenetele az a kilátás, amellyel minden teremtett lénynek rendelkeznie kell, és az a munka, amelyet a Teremtőnek kell elvégeznie. Ha az embernek kellene végeznie ezt a munkát, akkor túlságosan korlátozott lenne: el tudná vinni az embert egy bizonyos pontig, de nem lenne képes elvinni az embert az örök rendeltetési helyre. Az ember nem képes eldönteni az ember sorsát, sőt, nem képes biztosítani az ember kilátásait és jövőbeli rendeltetési helyét sem. Az Isten által végzett munka azonban más. Mivel Ő teremtette az embert, Ő vezeti; mivel Ő menti meg az embert, teljes mértékben megmenti, és teljesen elnyeri majd őt; mivel Ő vezeti az embert, Ő viszi a megfelelő rendeltetési helyre; és mivel Ő teremtette és irányítja az embert, Neki kell felelősséget vállalnia az ember sorsáért és kilátásaiért. Ez a Teremtő munkája. Bár a hódítás munkája azáltal valósul meg, hogy az embert megtisztítja a kilátásaitól, az embert végül is el kell juttatni a megfelelő rendeltetési helyre, amelyet Isten készített a számára. Éppen azért van az embernek rendeltetési helye, és azért biztosított a sorsa, mert Isten megmunkálja az embert. Az említett megfelelő rendeltetési hely itt nem az ember elmúlt időkben megtisztított reményei és kilátásai; a kettő különbözik egymástól. Mindaz, amit az ember remél és követ, a test kicsapongó vágyainak hajszolásából eredő sóvárgás, nem pedig az embernek kijáró rendeltetési hely. Amit Isten eközben az ember számára készített, azok az áldások és ígéretek, amelyek járnak az embernek, miután megtisztult, amelyeket Isten a világ teremtése után készített az ember számára, és amelyeket nem szennyeznek be az ember döntései, elképzelései, képzelete vagy teste. Ez a rendeltetési hely nem egy bizonyos személy számára készült, hanem az egész emberiség pihenőhelye. Így ez a rendeltetési hely a legmegfelelőbb az emberiség számára.

A Teremtő minden teremtett lényt vezényelni akar. Nem szabad semmit sem elvetned vagy ellenszegülnöd annak, amit Ő tesz, és nem szabad lázadnod Ellene. Amikor az Általa végzett munka végül eléri a céljait, Ő dicsőséget nyer ebben. Ma miért nem mondják, hogy Móáb leszármazottja, vagy a nagy vörös sárkány ivadéka vagy? Miért nincs szó választott népről, és miért csak teremtett lényekről beszélnek? Teremtett lény – ez volt az ember eredeti címe, és ez a veleszületett identitása. A nevek csak azért változnak, mert a korok és a munka időszakai változnak; valójában az ember egy közönséges teremtett lény. Minden teremtett lénynek, legyenek a legromlottabbak vagy a legszentebbek, teljesítenie kell a teremtett lény kötelességét. Amikor Isten a hódítás munkáját végzi, nem a kilátásaid, a sorsod vagy a célod segítségével irányít téged. Valójában nincs szükség arra, hogy így munkálkodjon. A hódítás munkájának célja, hogy az ember teljesítse a teremtett lény kötelességét és imádja a Teremtőt; csak ezután léphet be a csodálatos rendeltetési helyre. Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: annak ellenére, hogy az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél? Röviden, függetlenül attól, hogy Isten hogyan munkálkodik, minden munkája az ember érdekében történik. Vegyük például az eget, a földet és minden dolgot, amit Isten azért teremtett, hogy az embert szolgálja: A Hold, a Nap és a csillagok, amelyeket az ember számára teremtett, az állatok és növények, a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, és így tovább – mind az ember létezéséért lett teremtve. És így, függetlenül attól, hogy Isten hogyan fenyíti és ítéli meg az embert, mindez az ember üdvösségéért történik. Még ha meg is fosztja az embert testi reményeitől, ez az ember megtisztítása érdekében történik, az ember megtisztítása pedig azért történik, hogy életben maradhasson. Az ember rendeltetési helye a Teremtő kezében van, tehát hogyan tudná az ember irányítani önmagát?

Amikor a hódítás munkája befejeződött, az ember egy gyönyörű világba kerül. Ez az élet természetesen még mindig a földön lesz, de teljesen különbözni fog az ember mai életétől. Ez az az élet, amelynek az emberiség az egész emberiség meghódítása után lesz birtokában, új kezdet lesz az ember számára a földön, és az emberiség számára egy ilyen élet lesz a bizonyíték arra, hogy az emberiség belépett egy új és gyönyörű birodalomba. Ez lesz az ember és Isten földi életének kezdete. Egy ilyen gyönyörű élet előfeltétele az kell, hogy legyen, hogy miután az ember megtisztult és meghódíttatott, behódoljon a Teremtő előtt. A hódítás munkája tehát Isten munkájának utolsó szakasza, mielőtt az emberiség belép csodálatos rendeltetési helyére. Ilyen lesz az ember jövőbeli földi élete, a legszebb élet a földön, az a fajta élet, amelyre az ember vágyik, az a fajta élet, amilyet az ember még soha nem ért el a világtörténelemben. Ez a 6000 éves irányítási munka végeredménye; ez az, amire az emberiség a legjobban vágyik, és ez Isten ígérete is az ember számára. Ez az ígéret azonban nem válhat azonnal valóra: az ember csak akkor lép be a jövőbeli rendeltetési helyére, ha az utolsó napok munkája befejeződött, és teljesen meg lett hódítva, vagyis ha a Sátán teljesen legyőzetett. Miután az ember átesett a finomításon, nem lesz bűnös természete, mert Isten akkorra már legyőzte a Sátánt, ami azt jelenti, hogy nem avatkoznak be ellenséges erők, és egyáltalán nem lesznek olyan ellenséges erők, amelyek megtámadhatják az ember testét. Így az ember szabad és szent lesz – belép az örökkévalóságba. Csak ha a sötétség ellenséges erői rabságban vannak, akkor lesz az ember szabad, bárhova is megy, és így nem lesz már benne lázadás vagy ellenállás. Csak rabságban kell tartani a Sátánt, és minden rendben lesz az emberrel; a jelenlegi helyzet azért van, mert a Sátán még mindig, mindenütt zavart kelt a földön, és mert Isten irányításának teljes munkája még nem ért a végére. Amint a Sátán legyőzetett, az ember teljesen felszabadul; amikor az ember elnyeri Istent, és kikerül a Sátán hatalma alól, meglátja az igazság Napját. A normális embernek járó élet helyreáll; mindaz, amivel a normális embernek rendelkeznie kellene – például a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége, és annak megértése, hogyan kell táplálkozni és öltözködni, valamint a normális életre való képesség –, helyreáll. Ha Évát nem kísértette volna meg a kígyó, az ember ilyen normális életet élt volna, miután a kezdet kezdetén megteremtették. Táplálkoznia kellett volna, fel kellett volna öltöznie, és normális emberi életet kellett volna élnie a földön. Ám miután az ember megromlott, ez az élet elérhetetlen illúzióvá vált, és az ember még ma sem mer ilyesmiket elképzelni. Valójában ez a gyönyörű élet, amelyre az ember vágyik, szükségszerűség. Ha az embernek nem lenne ilyen rendeltetése, akkor romlott földi élete soha nem érne véget, és ha nem létezne ilyen szép élet, akkor nem lenne vége a Sátán sorsának vagy annak a kornak, amelyben a Sátán hatalmat gyakorol a földön. Az embernek el kell jutnia egy olyan birodalomba, amelyet a sötétség erői nem érhetnek el, és ennek megtörténte bizonyítja majd, hogy a Sátán legyőzetett. Ily módon, amikor a Sátán már nem zavarja, Maga Isten fogja szabályozni az emberiséget, és Ő fogja szabályozni és irányítani az ember egész életét; csak akkor lesz a Sátán valóban legyőzve. Az ember élete ma többnyire mocskos élet; még mindig szenvedéssel és nyomorúsággal van tele. Ezt nem lehet a Sátán legyőzésének nevezni; az ember még nem szabadult ki a nyomorúság tengeréből, még nem szabadult ki az emberi élet nehézségeiből vagy a Sátán befolyása alól, és még mindig csak végtelenül kevés ismerete van Istenről. Az ember minden nehézségét a Sátán teremtette; a Sátán hozott szenvedést az ember életébe, és az ember csak azután lesz képes teljesen kiszabadulni a nyomorúság tengeréből, ha a Sátán rabságba kerül. A Sátán rabsága azonban az ember szívének meghódításával és megnyerésével érhető el, azáltal, hogy az ember a Sátánnal vívott harc zsákmányává válik.

Ma az embernek az a törekvése, hogy győztessé váljon és tökéletessé legyen téve, mielőtt normális, földi emberi életet élne, és ezekre a célokra törekszik, mielőtt a Sátán rabságba kerül. Lényegében az ember azon törekvése, hogy győztessé váljon és tökéletessé legyen téve, vagy hogy nagyon hasznos legyen, azért van, hogy kiszabaduljon a Sátán befolyása alól: az ember arra törekszik, hogy győztessé váljon, de a végeredmény a Sátán befolyása alóli szabadulása lesz. Csak akkor élhet az ember normális emberi életet és Istent imádó életet a földön, ha kiszabadul a Sátán befolyása alól. Ma az ember azon törekvése, hogy győztessé váljon és tökéletessé legyen téve, az a dolog, amelyre a normális földi emberi életet megelőzően törekszik. Elsősorban a megtisztulás, az igazság gyakorlatba ültetése és a Teremtő imádata érdekében törekszik ezekre. Ha az ember birtokában van a normális földi emberi életnek, a nehézségek és szenvedések nélküli életnek, akkor nem fog arra törekedni, hogy győztessé váljon. A „győztessé válás” és a „tökéletesedés” azok a követendő célok, amelyeket Isten ad az embernek, és e célok követése által arra készteti az embert, hogy az igazságot a gyakorlatba ültesse és értelmes életet éljen. A cél az ember teljessé tétele és megnyerése, a törekvés a győztessé válásra és a tökéletesedésre pedig csupán eszköz. Ha a jövőben az ember belép csodálatos rendeltetési helyére, akkor nem lesz hivatkozás a győztessé válásra és a tökéletesedésre; pusztán minden teremtett lény a kötelességét teljesíti majd. Manapság csak azért késztetik az embert arra, hogy ezekre a dolgokra törekedjen, hogy meghatározzák az ember hatáskörét, hogy törekvése célzottabb és gyakorlatiasabb legyen. Máskülönben az ember homályos, elvont dolgok között élne, és az örök életbe való belépésre törekedne, ha pedig ez így lenne, vajon nem lenne az ember még szánalmasabb? Ilyen módon, célok és elvek nélkül törekedni – vajon ez nem önámítás? Végső soron ez a törekvés természetesen eredménytelen lenne; végül az ember továbbra is a Sátán hatalma alatt élne, és képtelen lenne kiszabadulni alóla. Miért vetné alá magát ilyen céltalan törekvésnek? Amikor az ember belép örök rendeltetési helyére, az ember imádni fogja a Teremtőt, és mivel az ember elnyerte az üdvösséget és belépett az örökkévalóságba, nem fog semmilyen célt követni, sőt, nem kell aggódnia amiatt sem, hogy a Sátán ostromolja. Ebben az időben az ember tudni fogja a helyét, és teljesíteni fogja a kötelességét, és még ha nem is fenyítik vagy ítélik meg, minden ember teljesíteni fogja a kötelességét. Abban az időben az ember mind identitásában, mind státuszában teremtett lény lesz. Nem lesz többé megkülönböztetés magas- és alacsonyrendű között; egyszerűen minden ember csak más-más funkciót fog betölteni. Az ember mégis egy rendezett és az emberiség számára megfelelő rendeltetési helyen fog élni; az ember a Teremtő imádata érdekében teljesíti majd kötelességét, és ez az emberiség lesz az örökkévalóság emberisége. Abban az időben az ember egy Isten által megvilágított életet, egy Isten gondoskodása és védelme alatt álló életet, egy Istennel közös életet fog nyerni. Az emberiség normális életet fog élni a földön, és minden ember a helyes útra fog lépni. A 6000 éves irányítási terv teljesen legyőzi majd a Sátánt, ami azt jelenti, hogy Isten helyreállítja az ember eredeti képmását, amilyen azután volt, hogy megteremtette őt a földön, és ezzel teljesül Isten eredeti szándéka. Kezdetben, mielőtt a Sátán megrontotta az emberiséget, az emberiség normális életet élt a földön. Később, amikor a Sátán megrontotta az embert, az ember elvesztette ezt a normális életet, és megkezdődött Isten irányításának munkája, valamint a Sátánnal való küzdelem az ember normális életének visszaszerzéséért. Csak akkor kezdődik el hivatalosan az egész emberiség élete a földön, amikor Isten 6000 éves irányítási munkája véget ér; csak akkor lesz az embernek csodálatos élete, és Isten visszanyeri az ember teremtésének kezdetben kitűzött célját, valamint az ember eredeti hasonlatosságát. Így, amint az ember az emberiség normális életét éli a földön, nem fog arra törekedni, hogy győztessé váljon vagy tökéletesedjen, mert az ember szent lesz. A „győztessé válás” és a „tökéletessé válás”, amiről az emberek beszélnek, azok az embernek adott célok, amelyeket az Isten és a Sátán közötti harc során kell követnie, és ezek csak azért léteznek, mert az ember meg lett rontva. Azáltal, hogy célt adnak neked, és arra késztetnek, hogy kövesd ezt a célt, a Sátán legyőzetik. Ahhoz, hogy azt kérjék tőled, hogy győztes légy, tökéletesedj vagy használva légy, ahhoz tanúságot kell tenned, hogy a Sátán megszégyenüljön. A végén az ember normális emberi életet fog élni a földön, és az ember szent lesz; amikor ez megtörténik, az emberek továbbra is arra fognak törekedni, hogy győztessé váljanak? Vajon ők nem mind teremtett lények? Ami a győztes és tökéletesedett embert illeti, ezek a szavak a Sátánnak és az ember züllöttségének szólnak. Vajon a „győztes” szó nem a Sátán és az ellenséges erők feletti győzelemre utal? Amikor azt mondod, hogy tökéletessé lettél, mi lett benned tökéletessé téve? Nem arról van szó, hogy megszabadultál romlott sátáni hajlamaidtól, hogy elérd az Isten iránti legfőbb szeretetet? Az ilyen dolgokat az emberben lévő züllött dolgokkal és a Sátánnal kapcsolatban mondják; nem Istennel kapcsolatban beszélnek róluk.

Ha most nem törekszel arra, hogy győztessé és tökéletessé válj, akkor a jövőben, amikor az emberiség normális életet él a földön, nem lesz lehetőség erre a törekvésre. Abban az időben mindenféle ember végcélja feltárul. Abban az időben világossá válik majd, hogy te miféle vagy, és ha győztessé akarsz válni, vagy tökéletessé akarsz válni, az lehetetlen lesz. Csupán arról lesz szó, hogy lázadása miatt az ember a leleplezése után büntetést kap. Abban az időben az ember törekvése nem a másoknál magasabb pozíció lesz, hogy egyesek győztesek legyenek, mások pedig tökéletessé váljanak, vagy hogy egyesek Isten elsőszülött fiai legyenek, mások pedig Isten fiai; nem ezekre a dolgokra fognak törekedni. Mindenki teremtett lény lesz, mindenki a földön fog élni, és mindenki Istennel együtt fog élni a földön. Most az Isten és a Sátán közötti harc ideje van, ez egy olyan idő, amelyben ez a harc még nem fejeződött be, olyan idő, amelyben az embert még nem nyerték meg teljesen; ez az átmenet időszaka. Az embernek tehát arra kell törekednie, hogy vagy győztessé, vagy Isten népének tagjává váljon. Ma még vannak státuszbeli különbségek, de amikor eljön az idő, nem lesznek ilyen különbségek: mindazok státusza, akik győztek, ugyanaz lesz, ők mindannyian az emberiség alkalmas tagjai lesznek, és egyenlően fognak élni a földön, ami azt jelenti, hogy mindannyian alkalmas teremtett lények lesznek, és mindannyian ugyanazt kapják majd. Mivel Isten munkájának korszakai különbözőek, és munkájának tárgyai is eltérőek, ha ez a munka bennetek történik, akkor jogosultak vagytok arra, hogy tökéletessé legyetek téve, és győztessé váljatok; ha ez külföldön történne, akkor az ottani emberek lennének jogosultak arra, hogy ők legyenek az első embercsoport, akiket meghódítanak, és az első embercsoport, akik tökéletessé lesznek téve. Ma erre a munkára nem külföldön kerül sor, így más országok népei nem jogosultak arra, hogy tökéletessé legyenek téve és győztessé váljanak, továbbá lehetetlen számukra, hogy ők legyenek az első csoport. Mivel Isten munkájának tárgya más, Isten munkájának kora más, és a hatóköre is más, megvan az első csoport, azaz megvannak a győztesek, és lesz egy második csoport is, amely tökéletessé tétetik. Miután meglesz az első csoport, amely tökéletessé lett téve, lesz minta és modell, így a jövőben lesz egy második és egy harmadik csoport azokból, akik tökéletessé lesznek téve, de az örökkévalóságban mindannyian egyformák lesznek, és nem lesznek státusz szerinti osztályozások. Egyszerűen csak különböző időpontokban lettek tökéletessé téve, és nem lesz különbség a státuszukban. Ha eljön az idő, amikor mindenki tökéletessé vált, és az egész világegyetem munkája befejeződik, nem lesznek státuszbeli különbségek, és mindenki egyenlő státuszú lesz. Ma erre a munkára azért köztetek kerül sor, hogy ti legyetek a győztesek. Ha ez Britanniában történne, akkor Britannia lenne az első csoport, ugyanúgy, ahogyan ti lesztek az első csoport. Csupán arról van szó, hogy ti különösen áldottak vagytok kegyelemmel, hogy ez a munka ma bennetek megy végbe, és ha ez a munka nem bennetek menne végbe, akkor ti a második csoport lennétek, vagy a harmadik, vagy a negyedik, vagy az ötödik. Ez csupán a munka sorrendjében lévő különbség miatt van; az első és a második csoport nem azt jelenti, hogy az egyik magasabb vagy alacsonyabb rendű, mint a másik, hanem egyszerűen azt a sorrendet jelöli, amelyben ezek az emberek tökéletessé lesznek téve. Ma közlik veletek ezeket a szavakat, de miért nem értesültetek erről korábban? Mert folyamat nélkül az emberek hajlamosak a szélsőségekre. Jézus például azt mondta az Ő idejében: „Ahogyan elindultam, úgy fogok megérkezni.” Ma sokakat megbabonáznak ezek a szavak, és csak fehér köntöst akarnak viselni, várva elragadtatásukat a mennybe. Ezért sok olyan szó van, amelyeket nem lehet túl korán kimondani; ha túl korán mondanák ki őket, akkor az ember elhajlana a szélsőségek felé. Az ember érettsége túl kicsi, és képtelen átlátni e szavak igazságát.