Jó néhány évvel a munka ezen szakaszának elkezdése után volt valaki, aki hitt Istenben, azonban nem törekedett az igazságra; mindössze pénzt akart keresni, társat találni, a gazdagok életét élni, így hát otthagyta az egyházat. Néhány éven át bolyongott, aztán váratlanul visszatért. Hatalmas bűntudatot érzett a szívében, és számtalan könnyet hullatott. Ez azt bizonyította, hogy a szíve nem teljesen hagyta el Istent, ami jó dolog; még mindig volt esélye és reménye a megmentésre. Ha már nem hitt volna, és olyanná vált volna, akár a nem hívők, akkor teljesen befellegzett volna neki. Ha valóban bűnbánatot tud tartani, akkor még van számára remény; ez ritka és becses. Függetlenül attól, hogy miként cselekszik Isten és hogyan bánik az emberekkel – még ha gyűlöli, megveti vagy el is átkozza őket –, ha eljön a nap, amikor vissza tudnak fordulni, akkor nagyon is meg fogok vigasztalódni, mert ez azt fogja jelenteni, hogy még mindig van némi hely a szívükben Isten számára, hogy még nem teljesen veszítették el az emberi józan eszüket vagy az emberi mivoltukat, hogy még mindig hinni akarnak Istenben, és hogy legalább némileg szándékukban áll elismerni Őt és visszatérni Őelé. Az olyan emberek esetében, akik szívében tényleg ott van Isten, nem számít, mikor hagyták el Isten házát, ha visszatérnek és még mindig becsben tartják ezt a családot, akkor némileg érzelgős leszek emiatt, és megvigasztalódom. Ám ha soha nem térnek vissza, akkor azt sajnálatosnak fogom gondolni. Ha vissza tudnak térni és valóban bűnbánatot tudnak tartani, akkor a szívem különösen telve lesz elégtétellel és vigasszal. Az, hogy az illető még mindig képes volt visszatérni, azt sejteti, hogy nem felejtette el Istent; azért tért vissza, mert a szívében még mindig Istenre áhítozott. Nagyon megható volt a találkozásunk. Amikor elment, bizony elég negatív volt, rossz állapotban; ám ha most vissza tud jönni, az azt bizonyítja, hogy még mindig rendelkezik Istenbe vetett hittel. Ismeretlen tényező viszont az, hogy tud-e tovább haladni előre, mivel az emberek rendkívül gyorsan változnak. A Kegyelem Korában Jézus irgalmazott az embereknek és kegyes volt hozzájuk. Ha százból egy bárány elveszett, akkor az egy keresésére otthagyta a kilencvenkilencet. Ez a megállapítás nem egyfajta gépies cselekvést jelképez, se nem előírást; inkább Isten arra vonatkozó sürgős szándékát mutatja, hogy üdvösséget hozzon az embereknek, valamint a mély szeretetét irántuk. Nem a dolgok megtételének a módja; egyfajta beállítottság, egyfajta mentalitás. Némelyek tehát hat hónapra vagy egy évre otthagyják az egyházat, avagy számos gyengeségük van, illetve számos félreértés miatt szenvednek, ám az, hogy később rá tudnak ébredni a valóságra, képesek ismereteket szerezni és visszafordulni, valamint visszatérni a helyes útra, az különösen megvigasztal engem, és némi gyönyörűséget hoz számomra. A vigasság és a pompa e világában, valamint ebben a gonosz korban az, ha valaki el tudja ismerni Istent és vissza tud térni a helyes útra, olyasvalami, ami meglehetős vigaszt nyújt és izgatottságot kelt. Vegyük például a gyereknevelést. Függetlenül attól, hogy gyermeki szeretetet tanúsítanak-e, milyen érzés lenne számodra, ha nem ismernének el téged, elmennének otthonról és soha nem térnének vissza? Mélyen legbelül továbbra is aggodalmat éreznél irántuk, és mindig azon merengenél: „Vajon mikor jön vissza a fiam? Látni szeretném. Végül is a fiam, és nemhiába neveltem fel és szerettem.” Mindig is így gondolkoztál, mindig is vágytál ennek a napnak az eljövetelére. Mindenki ugyanígy érez e tekintetben, Istenről nem is beszélve – vajon Ő nem még inkább azt reméli, hogy az ember megtalálja a visszavezető utat, miután eltévelyedett, hogy a tékozló fiú vissza fog térni? Az emberek mostanában éretlenek, azonban el fog jönni a nap, amikor megértik Isten szándékát – hacsak nincsenek híján az igaz hit iránti hajlamnak, hacsak nem álhívők, mert abban az esetben Isten nem törődik velük.