Amikor Isten munkája elér egy bizonyos pontra, és az Ő irányítása eljut egy bizonyos pontig, akkor azok, akik összhangban Vannak az Ő szándékaival, mind képesek megfelelni az Ő követelményeinek. Isten az Ő saját normái szerint támaszt követelményeket az emberrel szemben, illetve az alapján, amit az ember képes megvalósítani. Amíg az Ő irányításáról beszél, az utat is kijelöli az ember számára, és egy ösvényt bocsát az ember rendelkezésére a túléléshez. Isten irányítása és az ember gyakorlata egyaránt a munka ugyanazon szakaszához tartoznak, és egyidejűleg zajlanak. Az Isten irányításáról szóló beszéd az ember beállítottságában történő változásokkal van összefüggésben, az arról való beszéd pedig, amit az embernek kell elvégeznie, és az ember beállítottságának változásairól szóló beszéd Isten munkájára vonatkozik; nincs olyan idő, amikor ezt a kettőt külön lehetne választani. Az ember gyakorlata lépésről lépésre változik. Ez azért van, mert Isten követelményei az emberrel szemben szintén változnak, és azért, mert Isten munkája folyton változik és fejlődik. Ha az ember gyakorlata a doktrína kelepcéjében marad, ez azt bizonyítja, hogy az ember nélkülözi Isten munkáját és útmutatását; ha az ember gyakorlata soha nem változik vagy nem hatol mélyebbre, akkor az annak bizonyítéka, hogy az ember gyakorlata az emberi akarat szerint kerül végrehajtásra, és nem az igazság gyakorlata; ha az ember számára nincs ösvény, amelyet taposson, akkor már a Sátán keze közé került, és a Sátán irányítja őt, ami azt jelenti, hogy gonosz szellemek irányítják. Ha az ember gyakorlata nem hatol mélyebbre, akkor Isten munkája nem fog fejlődni, ha pedig nincs változás Isten munkájában, akkor az ember belépése is megtorpan; ez elkerülhetetlen. Isten teljes munkáján keresztül, ha az embernek mindig Jahve törvényét kellene betartania, akkor Isten munkája nem tudna fejlődni, még kevésbé lenne lehetséges az egész korszakot lezárni. Ha az ember mindig a kereszthez ragaszkodna, és türelmet meg alázatot gyakorolna, akkor lehetetlen lenne, hogy Isten munkája továbbra is előrehaladjon. Az irányítás hatezer évének egyszerűen nem lehet olyan emberek között véget vetni, akik csak a törvényhez tartják magukat, vagy csak a keresztbe kapaszkodnak türelmet és alázatot gyakorolva. Ehelyett Isten irányításának egész munkája az utolsó napok emberei között fejeződik be, akik ismerik Istent, akik kiszabadultak a Sátán karmai közül, és akik teljesen levetkőzték magukról a Sátán befolyását. Ez Isten munkájának szükségszerű iránya. Miért mondják azt, hogy a vallásos gyülekezetekben lévők gyakorlata elavult? Azért, mert amit ők a gyakorlatba ültetnek, az elkülönül a mai munkától. A Kegyelem Korában helyénvaló volt az, amit gyakorlatba ültettek, de ahogy a kor elmúlt, Isten munkája pedig megváltozott, a gyakorlatuk fokozatosan idejétmúlt lett. Az új munka és az új világosság maga mögött hagyta azt. Az eredeti alapjára épülve a Szentlélek munkája jónéhány lépéssel mélyebbre haladt már. Azok az emberek mégis továbbra is leragadnak Isten munkájának eredeti szakaszánál, és még mindig a régi gyakorlatokhoz és a régi világossághoz ragaszkodnak. Isten munkája nagyot tud változni három vagy öt év alatt, vajon nem történnének még nagyobb átalakulások 2000 év leforgása alatt? Ha az embernek nincs új világossága vagy gyakorlata, az azt jelenti, hogy nem tartott lépést a Szentlélek munkájával. Ez az ember kudarca; Isten új munkájának léte nem tagadható amiatt, hogy ma azok, akiknél korábban a Szentlélek munkája volt, még mindig az elavult gyakorlatokhoz tartják magukat. A Szentlélek munkája mindig előre mozdul, és mindazoknak, akik a Szentlélek áramlatában vannak, szintén mélyebbre kell jutniuk és lépésről lépésre változniuk kell. Nem szabadna megállniuk egyetlen szakasznál. Csak azok, akik nem ismerik a Szentlélek munkáját, maradnának az Ő eredeti munkája közepette és nem fogadnák el a Szentlélek új munkáját. Egyedül a lázadók lennének képtelenek elnyerni a Szentlélek munkáját. Ha az ember gyakorlata nem tart lépést a Szentlélek új munkájával, akkor az ember gyakorlata bizonyosan elkülönült a jelen munkától, és biztosan nem egyeztethető össze a mai munkával. Az ezekhez hasonló idejétmúlt emberek egyszerűen képtelenek teljesíteni Isten akaratát, még kevésbé válhatnának olyan emberekké, akik végül bizonyságot tesznek Istenről. Továbbá, a teljes irányítási munkát nem lehetne befejezni egy ilyen embercsoport között. Mert ha azok, akik egykor Jahve törvényét tartották be, és azok, akik egykor szenvedtek a keresztért, nem tudják elfogadni az utolsó napok munkájának szakaszát, akkor mindaz, amit tettek, hiábavaló és hasztalan lesz. A Szentlélek munkájának legtisztább kifejeződése az „itt és most” elfogadása, nem pedig a múlthoz való ragaszkodás. Azok, akik nem tartottak lépést a mai munkával, és akik elkülönültek a jelen gyakorlatától, ők azok, akik ellenállnak és nem fogadják el a Szentlélek munkáját. Az ilyen emberek dacolnak Isten jelenlegi munkájával. Habár ragaszkodnak a múlt világosságához, tagadhatatlan, hogy nem ismerik a Szentlélek munkáját. Miért esett annyi szó az ember gyakorlatában bekövetkezett változásokról, a múlt és a jelen gyakorlatának különbségeiről, arról, hogy hogyan végezték a gyakorlatot az előző korban, és hogy hogyan zajlik ma? Azért beszélünk mindig az ilyen megosztásokról az ember gyakorlatában, mert a Szentlélek munkája folyamatosan halad előre, és így az ember gyakorlatának is folyamatosan változnia kell. Ha az ember leragad az egyik szakaszban, akkor ez azt bizonyítja, hogy képtelen lépést tartani Isten új munkájával és új világosságával; nem azt bizonyítja, hogy Isten irányítási terve nem változott. Azok, akik a Szentlélek áramlatán kívül vannak, mindig úgy vélik, hogy igazuk van, de valójában Isten munkája bennük már rég megszűnt, és a Szentlélek munkája távol van tőlük. Isten munkája már régen át lett helyezve egy másik embercsoporthoz, egy olyan csoporthoz, akiken Ő be akarja teljesíteni új munkáját. Mivel azok, akik a vallásban vannak, képtelenek elfogadni Isten új munkáját, és csak a múlt régi munkájához ragaszkodnak, így Isten elhagyta ezeket az embereket, és olyan embereken végzi az új munkáját, akik elfogadják ezt az új munkát. Ezek olyan emberek, akik közreműködnek az Ő új munkájában, és egyedül ily módon teljesedhet be az Ő irányítása. Isten irányítása mindig előre halad, az ember gyakorlata pedig folyton magasabbra emelkedik. Isten folyton munkálkodik, az ember pedig mindig szükségben van, olyannyira, hogy mindketten elérik a csúcspontjukat, és Isten és az ember teljes egységre jut. Ez Isten munkája beteljesedésének kifejeződése, és ez a végső kimenetele Isten egész irányításának.

Isten munkájának valamennyi szakaszában megvannak az annak megfelelő elvárások is az emberrel szemben. Mindazok, akik a Szentlélek áramlatán belül vannak, rendelkeznek a Szentlélek jelenlétével és fegyelmezésével, azok pedig, akik nincsenek a Szentlélek áramlatán belül, a Sátán uralma alatt állnak, és teljesen nélkülözik a Szentlélek munkáját. Azok az emberek vannak a Szentlélek áramlatában, akik elfogadják Isten új munkáját, és akik közreműködnek Isten új munkájában. Ha azok, akik ebben az áramlatban vannak, képtelenek az együttműködésre, és képtelenek gyakorlatba ültetni az Isten által ebben az időben megkövetelt igazságot, akkor meg lesznek fegyelmezve, és legrosszabb esetben elhagyja őket a Szentlélek. Azok, akik elfogadják a Szentlélek új munkáját, a Szentlélek áramlatán belül fognak élni, és részesülnek a Szentlélek gondoskodásában és védelmében. Azokat, akik hajlandóak gyakorlatba ültetni az igazságot, a Szentlélek megvilágosítja, azokat pedig, akik nem hajlandóak gyakorlatba ültetni az igazságot, a Szentlélek megfegyelmezi, és talán meg is bünteti. Függetlenül attól, hogy milyen emberek ők, amennyiben a Szentlélek áramlatán belül vannak, Isten felelősséget fog vállalni mindazokért, akik elfogadják új munkáját az Ő nevéért. Azok, akik dicsőítik az Ő nevét és hajlandóak az Ő szavait gyakorlatba ültetni, részesülnek áldásaiból; azok, akik lázadoznak Ellene és nem ültetik gyakorlatba az Ő szavait, büntetésében fognak részesülni. Azok az emberek, akik a Szentlélek áramlatában vannak, azok, akik elfogadják az új munkát, és mivel elfogadták az új munkát, megfelelően kell együttműködniük Istennel, és nem szabad kötelességüket nem végző lázadókként viselkedniük. Ez Isten egyetlen követelménye az ember felé. Nem így van azokkal, akik nem fogadják el az új munkát: ők a Szentlélek áramlatán kívül vannak, és a Szentlélek fegyelmezése és feddése nem vonatkozik rájuk. Ezek az emberek egész nap a testben élnek, az elméjükön belül élnek, és minden, amit tesznek, a saját agyuk analizálása és vizsgálódása által létrehozott doktrína szerint való. Nem ez az, amit a Szentlélek új munkája megkövetel, még kevésbé jelenti ez az Istennel való együttműködést. Azok, akik nem fogadják el Isten új munkáját, meg vannak fosztva Isten jelenlététől, és ezenfelül, nélkülözik Isten áldásait és védelmét. Szavaik és cselekedeteik többsége a Szentlélek munkájának múltbéli követelményeihez igazodik; azok doktrínák, nem pedig az igazság. Az efféle doktrína és rendszabály elegendő bizonyítékai annak, hogy ezeknek az embereknek az összegyülekezése nem más, mint vallás; ők nem a kiválasztottak, sem pedig Isten munkájának tárgyai. A körükben összegyűltek gyülekezetét csakis a vallás nagy kongresszusának lehet hívni, és nem nevezhető egyháznak. Ez egy megmásíthatatlan tény. Nem rendelkeznek a Szentlélek új munkájával; amit tesznek, úgy tűnik a vallás illatát árasztja, amit megélnek, az látszólag vallással teljes; nem rendelkeznek a Szentlélek jelenlétével és munkájával, még kevésbé alkalmasak arra, hogy a Szentlélek fegyelmezésében vagy megvilágosításában részesüljenek. Ezek az emberek mindannyian élettelen tetemek, és szellemiséget nélkülöző lárvák. Nincs ismeretük az ember lázadó mivoltáról és ellenszegüléséről, nincs tudomásuk az ember valamennyi gonosztettéről, még kevésbé ismerik Isten minden munkáját és Isten jelenlegi szándékait. Mindannyian tudatlan, alávaló emberek és söpredék, akik alkalmatlanok arra, hogy hívőknek neveztessenek! Semmi, amit tesznek, nincs hatással Isten irányítására, még kevésbé tud kárt tenni Isten terveiben. Szavaik és cselekedeteik túlságosan visszataszítóak, túl szánalmasak; és egyszerűen említésre sem méltók. Semmi, amit azok tesznek, akik nincsenek a Szentlélek áramlatán belül, nincs köze a Szentlélek új munkájához. Ezért nem számít, hogy mit tesznek, nélkülözik a Szentlélek fegyelmezését, sőt mi több, a Szentlélek megvilágosítását is. Mert mindannyian olyan emberek ők, akik nem szeretik az igazságot, és akiket a Szentlélek visszautasít. Gonosztevőknek hívják őket, mert a testben járnak, és Isten égisze alatt azt teszik, amihez kedvük van. Miközben Isten munkálkodik, ők szánt szándékkal ellenségesek Vele, és a Vele ellentétes irányban futnak. Az ember kudarca abban, hogy együttműködjön Istennel, önmagában is teljességgel lázadó, így vajon nem azok kapják meg leginkább igaz büntetésüket, akik szándékosan ellenszegülnek Istennek? Ezen emberek gonosztetteit említve néhányan buzgón átkozzák őket, jóllehet Isten tudomást sem vesz róluk. Az embernek úgy tűnik, hogy cselekedeteik Isten nevével kapcsolatosak, de valójában, Isten szemszögéből egyáltalán nem kapcsolódnak az Ő nevéhez vagy a Róla szóló bizonyságtételhez. Nem számít, mit tesznek ezek az emberek, annak nincs köze Istenhez: nem függ össze sem az Ő nevével, sem a jelenlegi munkájával. Ezek az emberek megalázzák saját magukat, és a Sátánt nyilvánítják ki; gonosztevők, akik a harag napjára gyűjtögetnek. Ma cselekedeteiktől függetlenül, és feltéve, hogy nem állják útját Isten irányításának és semmi közük Isten új munkájához –, az ilyen emberek nem lesznek kitéve a megfelelő megtorlásnak, mert a harag napja még nem érkezett el. Sok mindenről hiszik az emberek, hogy Istennek már foglalkoznia kellett volna velük, és úgy vélik, hogy azokat a gonosztevőket meg kell büntetni amilyen hamar csak lehet. Azonban, mivel Isten irányítási munkája még mindig nem ért véget, és a harag napja még nem jött el, a gonoszok továbbra is folytatják gonosz cselekedeteiket. Egyesek azt mondják: „Akik a vallásban vannak, a Szentlélek jelenléte vagy munkája nélkül vannak, és szégyent hoznak Isten nevére; akkor hát miért nem pusztítja el őket Isten ahelyett, hogy továbbra is eltűri zabolázatlan viselkedésüket?” Ezek az emberek, akik a Sátán megnyilvánulásai, és akik a testet fejezik ki, tudatlan és alávaló emberek, abszurd emberek. Nem fogják meglátni Isten haragjának megjelenését amíg meg nem értik, hogyan végzi Isten a munkáját az emberek között, és amint teljesen meg lettek hódítva, ezek a gonosztevők mind megkapják büntetésüket, és egyikük sem lesz képes megmenekülni a harag napjától. Most nem az ember megbüntetésének ideje van, hanem a hódítás munkája elvégzésének ideje, hacsak nem olyanokról van szó, akik gyengítik Isten irányítását, mely esetben cselekedeteik súlyossága szerint fognak büntetésben részesülni. Mialatt Isten az emberiséget irányítja, mindazok, akik a Szentlélek áramlatán belül vannak, kapcsolódnak Istenhez. Azok, akiket a Szentlélek visszautasít, a Sátán befolyása alatt élnek, és az, amit ők gyakorlatba ültetnek, annak nincs köze Istenhez. Csak azoknak van közük Istenhez, akik elfogadják Isten új munkáját és együttműködnek Istennel, mivel Isten munkája csak azokat célozza, akik elfogadják, és nem minden emberre irányul, akár elfogadják azt, akár nem. Az Isten által végzett munkának mindig van egy célja, és nem hirtelen felindulásból történik. Azok, akik a Sátánnal társulnak, nem alkalmasak az Istenről való tanúságtételre, még kevésbé alkalmasak arra, hogy együttműködjenek Istennel.

A Szentlélek munkájának minden szakasza megkívánja az ember tanúságtételét is. Minden egyes munkaszakasz egy csata Isten és a Sátán között, a csata célpontja pedig a Sátán, míg az, aki e munka által tökéletességre jut majd, az ember. Az, hogy Isten munkája gyümölcsöt teremhet-e vagy sem, attól függ, hogy az ember mi módon tesz bizonyságot Istenről. Isten ezt a bizonyságtételt várja el azoktól, akik Őt követik; ez a Sátán előtt tett bizonyságtétel, valamint az Ő munkája hatásainak is bizonyítéka. Isten teljes irányítása három szakaszra oszlik, és minden szakaszban ahhoz illő követelmények vannak az emberrel szemben. Továbbá, ahogy a korok múlnak és fejlődnek, Isten követelményei az egész emberiségtől egyre magasabbak lesznek. Így Isten irányításának e munkája lépésről lépésre tetőfokára hág, amíg az ember meg nem pillantja az „Ige testben való megjelenésének” tényét, és ily módon az emberrel szemben támasztott követelmények még magasabbak lesznek, ahogy az ember tanúságtételével kapcsolatos követelmények is. Minél inkább képes az ember igazán együttműködni Istennel, Isten annál inkább dicsőséget nyer. Az ember együttműködése az a bizonyságtétel, amelyet tennie kell, a bizonyságtétel pedig, amit tesz, az ember gyakorlata. Ezért az, hogy Isten munkája elérheti-e a kívánt hatást vagy sem, és az, hogy létezhet-e igaz tanúbizonyság, elválaszthatatlanul összefüggenek az ember együttműködésével és bizonyságtételével. Amikor a munka véget ér, vagyis amikor Isten teljes irányítása a végéhez ért, az embertől megkövetelik majd, hogy magasabb szintű bizonyságot tegyen, amikor pedig Isten munkája véget ér, az ember gyakorlata és belépése elérik csúcspontjukat. A múltban az embertől azt követelték, hogy tegyen eleget a törvénynek és a parancsolatoknak, és elvárták tőle, hogy türelmes és alázatos legyen. Ma az elvárás az embertől az, hogy Isten valamennyi rendelkezésének alávesse magát, Isten iránt egy mindenek felett való szeretettel bírjon, és végső soron még a megpróbáltatások közepette is szeresse Istent. Ez a három szakasz olyan követelményeket jelent, amelyeket Isten lépésről lépésre támaszt az emberrel szemben az Ő teljes irányítása során. Isten munkájának mindegyik szakasza mélyebbre hatol az előzőnél, és az emberrel szembeni követelmények minden szakaszban magasabbak az előzőnél, és ily módon Isten teljes irányítása fokozatosan alakot ölt. Pontosan azért, mert az emberrel szemben támasztott követelmények egyre magasabbak, az ember beállítottsága egyre közelebb kerül az Isten által megkövetelt normákhoz, és csak ekkor kezd az egész emberiség fokozatosan eltávozni a Sátán befolyásától egészen addig, míg végül – amikor Isten munkája teljesen véget ér – a teljes emberiség megmenekül majd a Sátán befolyásától. Amikor ez az idő elérkezik, Isten munkája már a végéhez ért, és az ember együttműködése Istennel annak érdekében, hogy változások menjenek végbe a beállítottságában, nem lesz többé, és az emberiség teljessége Isten fényében fog élni, és onnantól kezdve nem lesz lázadó mivolt és szembenállás Istennel. Isten sem fog követelni semmit az embertől, és egy harmonikusabb együttműködés jön létre ember és Isten között, olyan, amely az ember és Isten közös élete lesz, az az élet, amely Isten irányításának teljes befejeződése után következik, és azután, hogy Isten teljességgel kiszabadította az embert a Sátán karmai közül. Azok, akik nem tudják közelről követni Isten lépteit, képtelenek egy ilyen élet elérésére. Ők majd leereszkednek a sötétségbe, ahol sírni fognak és fogaikat csikorgatják; olyan emberek ők, akik hisznek Istenben, de nem követik Őt, akik hisznek Istenben, de nem vetik alá magukat valamennyi munkájának. Mivel az ember hisz Istenben, közelről követnie kell Isten lépteit, lépésről lépésre; azok közé kell tartoznia, akik „követik a Bárányt, ahova csak megy”. Csak ezek azok az emberek, akik az igaz utat keresik, csak ők azok, akik ismerik a Szentlélek munkáját. Azok az emberek, akik szolgaian követik a szavakat és doktrínákat, azok, akik ki lettek iktatva a Szentlélek munkája által. Minden egyes időszakban Isten új munkába kezd, és minden időszakban lesz egy új kezdet az emberek között. Ha az ember csak azokhoz az igazságokhoz ragaszkodik, hogy „Jahve az Isten”, illetve „Jézus a Krisztus”, melyek csak a saját korukra vonatkozó igazságok, akkor az ember sosem fog lépést tartani a Szentlélek munkájával, és mindörökre képtelen lesz elnyerni a Szentlélek munkáját. Függetlenül attól, hogy Isten hogyan munkálkodik, az ember a leghalványabb kétség nélkül követi, és közelről követi. Ily módon, hogyan iktathatná ki az embert a Szentlélek? Függetlenül attól, amit Isten tesz, mindaddig, amíg az ember biztos benne, hogy az a Szentlélek munkája, és mindenféle aggály nélkül közreműködik a Szentlélek munkájában, és próbál megfelelni Isten követelményeinek, addig hogyan is kaphatna büntetést? Isten munkája soha nem szűnt meg, az Ő léptei sosem álltak meg, és az Ő irányítási munkájának befejezését megelőzően Ő folyton elfoglalt, és sosem áll meg. Az ember azonban más: miután a Szentlélek munkájából mindössze csekélységet nyert, úgy kezeli azt, mint ami sosem fog megváltozni; miután egy kevés ismeretet szerzett, nem halad előre, hogy kövesse Isten újabb munkájának nyomdokait; épphogy egy kicsit látott Isten munkájából, azonnal úgy írja le Istent, mint egy bizonyos fa figurát, és úgy hiszi, hogy Isten mindig abban az alakban fog maradni, amit maga előtt lát, hogy ez így volt a múltban és mindig így lesz a jövőben; csak felszínes tudást szerezve az ember oly büszke, hogy megfeledkezik magáról és önkényesen elkezd egy olyan Isteni természetet és lényt hirdetni, amely egyszerűen nem létezik; és ahogy bizonyosságot nyert a Szentlélek munkájának egy szakaszáról, bármilyen személy is legyen, aki Isten új munkáját hirdeti, az ember nem fogadja el azt. Ezek olyan emberek, akik nem tudják elfogadni a Szentlélek új munkáját, túl konzervatívak, és képtelenek elfogadni az új dolgokat. Az ilyen emberek azok, akik hisznek Istenben, de egyúttal el is utasítják Istent. Az ember úgy hiszi, hogy az izráeliták tévedtek, amikor „csak Jahvében hittek, de nem hittek Jézusban”, az emberek többsége mégis játssza a szerepet, amelyben „csak Jahvében hisznek, és elutasítják Jézust” és „vágynak a Messiás visszatérésére, de ellenállnak a Messiásnak, akit Jézusnak hívnak”. Nem csoda hát, hogy az emberek még mindig a Sátán hatalma alatt élnek, miután elfogadták a Szentlélek munkájának egyik szakaszát, és továbbra sem részesülnek Isten áldásaiban. Hát nem az ember lázadó mivoltának eredménye ez? Keresztények világszerte, akik nem tartottak lépést a mai új munkával, mind abba a reménybe kapaszkodnak, hogy szerencséjük lesz, feltételezve, hogy Isten majd minden egyes kívánságukat teljesíti. Ugyanakkor nem tudják biztosan megmondani, hogy Isten miért vinné fel őket a harmadik égbe, sem abban nem biztosak, hogyan fog eljönni Jézus, hogy fehér felhőn érkezve fogadja őket, sokkal kevésbé tudják teljes bizonyossággal megmondani, hogy vajon Jézus tényleg egy fehér felhőn fog-e megérkezni azon a napon, amelyet elképzelnek. Mindannyian nyugtalanok, és tanácstalanok; ők maguk sem tudják, hogy Isten vajon fel fogja-e vinni mindannyiukat, a valamennyi felekezetből származó, sokszínű, néhány maroknyi embert. Az a munka, amit Isten most, a jelen korban végez, Isten szándékai – fogalmuk sincs ezen dolgok bármelyikéről, és nem tehetnek mást, mint visszaszámolni a napokat az ujjaikon. Egyedül azok nyerhetik el a végső áldást, akik a végsőkig követik a Bárány nyomdokait, míg azok az „okos emberek”, akik képtelenek a végsőkig követni, mégis úgy hiszik, hogy mindent megnyertek, képtelenek arra, hogy tanúi legyenek Isten megjelenésének. Mind úgy hiszik, hogy ők a legokosabbak a világon, és minden ok nélkül rövidre zárják Isten munkájának folytonos fejlődését, és úgy tűnik, hogy teljes bizonyossággal hiszik, hogy Isten fel fogja vinni őket a mennybe, őket, akik „a leginkább hűségesek Istenhez, követik Istent, és betartják Isten szavait”. Habár a „legnagyobb hűséggel” viseltetnek az Isten által kimondott szavak iránt, szavaik és tetteik akkor is visszataszítóak, mert ellenállnak a Szentlélek munkájának, és csalárdságot és gonoszságot művelnek. Azok, akik nem követik a legvégsőkig, akik nem tartanak lépést a Szentlélek munkájával, és akik csak a régi munkához ragaszkodnak, nem csak az Isten iránti hűség elérésében vallottak kudarcot, hanem ellenkezőleg, ők lettek azok, akik Istennel szemben állnak, ők lettek azok, akiket az új korszak elutasított, és akik meg lesznek büntetve. Van-e bárki, aki szánalmasabb náluk? Sokan még azt is hiszik, hogy mindazoknak, akik elutasítják a régi törvényt és elfogadják az új munkát, nincs lelkiismerete. Ezeknek az embereknek a kilátásait, akik csak a „lelkiismeretről” beszélnek, és nem ismerik a Szentlélek munkáját, végül a saját lelkiismeretük fogja rövidre zárni. Isten munkája nem doktrínákhoz ragaszkodik, és bár lehet az az Ő saját munkája, Isten mégsem ragaszkodik ahhoz. Amit meg kell tagadni, az meg van tagadva, amit ki kell iktatni, az ki van iktatva. Az ember mégis Isten ellenségévé teszi önmagát azáltal, hogy Isten irányítási munkájának csak egy apró részéhez ragaszkodik. Vajon ez nem az ember abszurditása? Vajon ez nem az ember tudatlansága? Az emberek minél félénkebbek és minél inkább túl óvatosak azért, mert félnek attól, hogy nem nyerik el Isten áldásait, annál inkább képtelenek nagyobb áldásokban részesülni, és elnyerni a végső áldást. Azok az emberek, akik szolgaian megtartják a törvényt, mind a lehető legnagyobb hűséget tanúsítják a törvény iránt, és minél inkább tanúsítanak efféle hűséget a törvény iránt, annál inkább lázadók, akik ellenállnak Istennek. Mert most a Királyság Kora van, nem pedig a Törvény Kora, és a mai munkát meg a múltbéli munkát nem lehet egyazon lélegzetvétellel említeni, és nem is hasonlítható össze a múlt munkája a jelen munkájával. Isten munkája megváltozott, és az ember gyakorlata szintén megváltozott; ez a gyakorlat nem a törvényhez való ragaszkodás vagy a kereszt viselése, ezért az emberek törvény iránti és a kereszt iránti hűsége nem fogja elnyerni Isten jóváhagyását.

Az ember a Királyság Korában fog egészen teljessé válni. A hódítás munkáját követően az ember finomításnak és megpróbáltatásnak lesz kitéve. Azok, akik győzedelmeskedni tudnak és szilárdan megállnak a bizonyságtételükben e megpróbáltatás alatt, azok, akik végül teljessé lesznek; ők a győztesek. Ez alatt a megpróbáltatás alatt elvárás az ember felé, hogy elfogadja ezt a finomítást, és ez a finomítás Isten munkájának utolsó esete. Ez az utolsó alkalom, hogy az ember finomításon megy át Isten valamennyi irányítási munkájának befejezése előtt, és mindazoknak, akik követik Istent, el kell fogadniuk ezt a végső próbát, és el kell fogadniuk ezt az utolsó finomítást. Azok, akiket megpróbáltatás szorongat, nélkülözik a Szentlélek munkáját és Isten vezetését, viszont azok, akik igazán legyőzettek, és akik valóban Isten után törekednek, végül erősen fognak állni; ők azok, akik emberi mivolttal bírnak, és akik őszintén szeretik Istent. Nem számít, hogy mit tesz Isten, ezek a győztesek nem fogják nélkülözni a látomásokat, és továbbra is az igazságot fogják gyakorlatba ültetni anélkül, hogy kudarcot vallanának bizonyságtételükben. Ők azok, akik végül kikerülnek majd a nagy nyomorúságból. Habár azok, akik zavaros vizekben halásznak, ma még tudnak potyázni, senki sem kerülheti el a végső megpróbáltatást, és senki sem menekülhet el az utolsó próba elől. Azoknak, akik győznek, az efféle megpróbáltatás hatalmas finomítást jelent; viszont azoknak, akik zavaros vizekben halásznak, ez a teljes kiiktatás munkája. Nem számít, hogyan vannak próbára téve, azok hűsége, akiknek a szívében van Isten, változatlan marad; viszont ami azokat illeti, akiknek a szívében nincs Isten, amint Isten munkája már nem előnyös a testüknek, megváltoztatják Istenről alkotott nézetüket, és még el is távolodnak Istentől. Az ilyenek azok, akik a végén nem fognak szilárdan állni, akik csak Isten áldásait keresik és nem kívánják feláldozni magukat Istenért, és odaszánni magukat Neki. Az ilyen alávaló emberek mind kizáratnak, amikor Isten munkája véget ér, és ők méltatlanok minden együttérzésre. Azok, akiknek nincs emberi mivoltuk, képtelenek igazán szeretni Istent. Amikor a környezet biztonságos és védett, vagy hasznot lehet húzni valamiből, akkor teljesen engedelmesek Isten irányában, ám amint az, amire vágynak, veszélybe kerül vagy végleg meghiúsul, azonnal lázonganak. Akár egyetlen éjszaka leforgása alatt egy mosolygós, „jószívű” emberből egy ronda, vérengző gyilkossá válhatnak, hirtelen halálos ellenségként bánva tegnapi jótevőjükkel, teljesen indokolatlanul. Ha ezek a démonok nincsenek kiűzve, ezek a démonok, amelyek szemrebbenés nélkül ölnének, nem válnak-e rejtett veszéllyé? Az ember megváltásának munkája nem a hódítás munkájának befejezése után történik. Habár a hódítás munkája véget ért, az ember megtisztításának munkája nem; az ilyen munka csak akkor fejeződik be, amikor az ember teljesen megtisztul, amint azok, akik tényleg alávetik magukat Istennek, teljessé váltak, és amint azok az álszentek, akiknek a szívében nincs ott Isten, ki lettek takarítva. Azokat, akik nem tesznek eleget Istennek az Ő munkájának utolsó szakaszában, teljességgel kiiktatják, és azok, akiket kiiktatnak, az ördögöktől valók. Minthogy képtelenek eleget tenni Istennek, lázadóak Istennel szemben, és bár ezek az emberek ma követik Istent, ez nem bizonyítja azt, hogy ők azok, akik végül meg fognak maradni. Azokban a szavakban, hogy: „akik mindvégig követik Istent, üdvösséget nyernek”, a „követik” jelentése az, hogy szilárdan megállnak a megpróbáltatás közepette. Ma sokan azt hiszik, hogy Istent követni könnyű, ám amikor Isten munkája a végéhez közeledik, meg fogod ismerni a „követni” igazi jelentését. Csak azért, mert ma még képes vagy követni Istent, miután Ő megnyert magának, ez nem bizonyítja azt, hogy egy vagy azok közül, akik tökéletessé fognak válni. Azok, akik képtelenek kiállni a próbákat, akik képtelenek győzedelmeskedni a megpróbáltatások közepette, a végén nem lesznek képesek szilárdan megállni, és így képtelenek lesznek a legvégsőkig követni Istent. Azok, akik igazán követik Istent, képesek kiállni a munkájuk próbáját, míg azok, akik nem őszintén követik Istent, képtelenek kiállni Isten bármely próbáját. Őket előbb vagy utóbb kizárják, miközben a győztesek megmaradnak a királyságban. Azt, hogy az ember valóban keresi-e Istent, munkájának próbája, vagyis Isten próbatételei határozzák meg, és nincs semmi köze az ember saját döntéséhez. Isten egyetlen személyt sem utasít el könnyelműen; minden, amit Ő tesz, képes teljesen meggyőzni az embert. Ő semmi olyat nem tesz, ami láthatatlan az ember számára, sem olyan munkát nem végez, amely ne tudná meggyőzni az embert. Hogy az ember hite igaz vagy sem, azt tények bizonyítják, és nem döntheti el az ember. Az, hogy „búzából nem lesz konkoly, és konkolyból nem lehet búzát csinálni”, kétségtelen. Mindazok, akik őszintén szeretik Istent, végül meg fognak maradni a királyságban, és Isten nem fog rosszul bánni senkivel, aki igazán szereti Őt. Különböző szerepük és bizonyságtételeik alapján a királyságon belüli győztesek papokként vagy követőkként fognak szolgálni, és mindazok, akik győzedelmesek a megpróbáltatások között, fogják alkotni a királyságon belüli papságot. A papság akkor fog megalakulni, amikor az evangélium munkája a világmindenségben véget ért. Amikor ez az idő eljön, az ember feladata az lesz, hogy végezze kötelességét Isten királyságán belül, és hogy együtt éljen Istennel a királyságban. A papságban lesznek főpapok és papok, a többiek pedig Isten fiai és népe lesznek. Mindezt a megpróbáltatások alatt Istenről tett bizonyságtételük határozza meg; ezek nem olyan címek, amelyeket szeszélyesen osztogatnak. Amint az ember státusza megszilárdult, Isten munkája meg fog szűnni, mert mindenki a saját fajtája szerint lesz besorolva, és visszakerül az eredeti pozíciójához. Ez jelzi Isten munkájának beteljesedését, ez Isten munkájának és az ember gyakorlatának végső kimenetele, és ez Isten munkája és az ember együttműködése vízióinak kikristályosodása. Végül az ember nyugalmat fog találni Isten királyságában, és Isten is megtér az Ő lakhelyére, hogy megpihenjen. Ez lesz a végső kimenetele Isten és ember 6000 éven át tartó együttműködésének.