Milyen hozzáállást tanúsítanak egyesek, amint meghallják, hogy valaki be akar avatkozni a munkájukba és felügyelni akarja azt? „A felügyelet rendben van. Elfogadom a felügyeletet. Az is rendben van, hogy kérdezősködsz – de ha tényleg felügyelsz engem, akkor nem lesz módomban haladni a munkámmal. Meg lesz kötve a kezem. Ha mindig a tied az utolsó szó, és engem teszel meg végrehajtónak, nem fogok tudni dolgozni. »Csak egyetlen alfahím lehet.«” Ez nem egy elmélet? Ez az antikrisztusok elmélete. Milyen a beállítottsága annak, aki ezt mondja? Ez egy antikrisztus beállítottsága? Mit jelent az, hogy „csak egyetlen alfahím lehet”? Még azt sem tűri el, hogy a Fennvaló kérdezősködjön. Ha a Fennvaló nem kérdezősködne, akkor a cselekedeteid nem sértenék-e meg az igazságot? Követnél-e el valami hibát a kérdezősködések miatt? A Fennvaló kisiklatná-e a munkádat? Mondd csak, a Fennvaló azért ad útmutatást a munkához, kérdezősködik róla és felügyeli azt, hogy jobban, vagy azért, hogy rosszabbul legyen elvégezve? (Azért, hogy jobban.) Nos, miért nem fogadják el egyesek ezeket a jobb eredményeket? (Antikrisztusi beállítottság irányítja őket.) Így van. Ez az antikrisztusi beállítottságuk – nem tudnak uralkodni magukon. Amint valaki kérdezősködik a munkával kapcsolatban, amiért ők a felelősek, az felzaklatja őket. Úgy érzik, hogy az érdekeik mások közt lesznek majd szétosztva, ahogyan a státuszuk és a hatalmuk is. Így aztán elkedvetlenednek. Úgy érzik, hogy megzavarták a terveiket és procedúráikat. És ez vajon működni fog számukra? Ha a Fennvaló előléptet valakit, hogy az illető együttműködjön velük, akkor azt gondolják: „Nem állt szándékomban, hogy felhasználjam ezt az embert, a fennvaló azonban váltig állítja, hogy jó az illető, és előléptette. Nem örülök ennek. Hogyan fogok vele együttműködve dolgozni? Ha a fennvaló felhasználja őt, akkor én egyszerűen kilépek!” Szavakkal ezt mondják, de képesek lesznek-e valóban elengedni a státuszukat? Nem lesznek képesek – amit tesznek, az konfrontatív. Beleegyeznének-e abba, hogy bárki is olyan munkát végezzen, amely veszélyezteti a státuszukat, amely nem őket hozza előtérbe, amely szabotálja a jelenlegi forgatókönyvüket? Nem, nem tennék. Mit gondolnak például akkor, ha a Fennvaló előléptet vagy elbocsát valakit? „Micsoda arculcsapás! Még csak nem is egyeztette velem. Minden mástól eltekintve én még mindig vezető vagyok – miért nem szól nekem semmiről előre? Olyan, mintha nem is számítanék!” Ki is vagy te egyébként? A te munkád ez? Először is ez nem a te területed, másodszor ezek az emberek nem követnek téged, akkor miért kell, hogy ennyire fontos legyél nekik? Vajon ez összhangban van az igazsággal? Melyik igazsággal? Annak, hogy a Fennvaló előléptet vagy elbocsát valakit, megvannak az alapelvei. Miért léptet elő valakit a Fennvaló? Mert szükség van rá a munkához. Miért bocsát el valakit a Fennvaló? Mert már nincs rá szükség a munkához – nem tudja elvégezni a munkát. Ha nem bocsátod el, sőt, azt sem hagyod, hogy a Fennvaló megtegye, akkor vajon nem vagy-e érzéketlen a józan észre? (De igen.) Vannak, akik azt mondják: „Micsoda kegyvesztettnek állít be engem az, ha a fennvaló elbocsát valakit. Ha valakit el akar bocsátani, akkor azt négyszemközt közölnie kell velem, és én megteszem. Ez az én dolgom, ez is része annak, ami rám hárul. Ha én bocsátom el őt, akkor mindenki láthatja, hogy milyen jó emberismerő vagyok, és hogy tudok tényleges munkát végezni. Micsoda megtiszteltetés lenne!” Ti is így gondolkodtok? Egyesek jó hírnévre és büszkeségre vágynak, és ilyen indokokat hoznak fel. Fog ez menni? Van ennek értelme? Isten háza egyrészt az igazságalapelveknek, másrészt pedig az aktuális körülményeknek megfelelően végzi a munkáját. Nincs olyan, hogy átugorna egy döntéshozói szintet, különösen, ha a Fennvaló általi előléptetésekről és elbocsátásokról, vagy valamilyen munkaprojektre vonatkozó útmutatásról és utasításokról van szó – ilyen esetekben még kevésbé van szó egy döntéshozói szint átugrásáról. Miért keresi tehát az antikrisztus ezeket a „hibákat”? Egyvalami biztos: nem érti meg az igazságot, ezért emberi ésszel és a világban zajló folyamatokon keresztül értékeli Isten házának munkáját. Ráadásul a fő célja továbbra is az önfenntartás, és meg kell őriznie a büszkeségét. Mézesmázos és simulékony mindenben, amit tesz; nem hagyja, hogy az alatta lévő emberek lássák, hogy bármilyen hibája vagy hiányossága van. Milyen mértékben fogja fenntartani a látszatot? Olyannyira, hogy mások hibátlannak, bármilyen romlottság és hiányosság nélkülinek lássák őt. Mások helyénvalónak látják majd, hogy a Fennvalónak fel kellene használnia őt, és hogy a testvéreknek őt kellene választaniuk – ő egy tökéletes ember. Nem azt szeretné vajon, hogy így legyenek a dolgok? Nem antikrisztusi beállítottság-e ez? (De igen.) Igen, ez antikrisztusi beállítottság.

Az iménti közlésünk az antikrisztusok egyik fő viselkedési formájáról szólt – megtiltják másoknak, hogy beavatkozzanak, kérdezősködjenek vagy felügyeljék őket a munkájukban. Bármilyen intézkedéseket is tesz Isten háza, hogy nyomon kövesse a munkájukat, vagy többet tudjon meg arról, vagy felügyelje azt, ők mindenféle technikát bevetnek, hogy meghiúsítsák és elutasítsák azokat. Például, ha a Fennvaló rábíz némelyekre egy projektet, eltelik egy idő anélkül, hogy bármi előrelépés történne. Nem mondják el a Fennvalónak, hogy dolgoznak-e rajta, vagy hogy hogyan halad a dolog, vagy hogy akadtak-e közben nehézségek vagy problémák. Nem adnak visszajelzést. A munka egy része sürgős és halaszthatatlan, ők mégis ímmel-ámmal csinálják, és sokáig húzzák az időt anélkül, hogy befejeznék a munkát. Így a Fennvalónak kérdezősködnie kell. Amikor a Fennvaló ezt teszi, ezek az emberek elviselhetetlenül kínosnak találják a kérdezősködést, és szívből ellenállnak neki: „Még csak tíz nap telt el, mióta rám lett bízva ez a munka. Még csak most kezdem kiismerni magam, és a Fennvaló máris kérdezősködik. Egyszerűen túl magasak az emberekkel szemben támasztott követelményei!” Már keresik is a hibákat a kérdezősködésben. Mi itt a probléma? Mondjátok meg Nekem, nem teljesen normális az, ha a Fennvaló kérdezősködik? Egyrészt szeretne többet megtudni a munka előrehaladásáról, valamint arról, hogy milyen nehézségeket kell még megoldani; másrészt pedig szeretne többet megtudni arról, hogy milyen képességűek azok az emberek, akiket megbízott ezzel a munkával, és hogy valóban képesek lesznek-e megoldani a problémákat és jól végezni a munkát. A Fennvaló úgy akarja megismerni a tényeket, ahogyan vannak, és legtöbbször ilyen körülmények között kérdezősködik. Vajon nem kellene ezt megtennie? A Fennvaló aggódik, hogy nem tudod, hogyan kell megoldani a problémákat, és nem tudod kezelni a munkát. Ezért kérdezősködik. Vannak, akik eléggé ellenállnak az ilyen kérdezősködésnek, és viszolyognak tőle. Nem akarják hagyni, hogy az emberek kérdezősködjenek, és amíg azok kérdezősködnek, addig ellenállnak és bizalmatlanok, és mindig azon töprengenek: „Miért kérdezősködnek folyton, és miért akarnak többet tudni? Talán nem bíznak bennem, és lenéznek? Ha nem bíznak bennem, akkor ne használjanak engem!” Soha nem értik meg a Fennvaló kérdezősködését és felügyeletét, hanem ellenállnak annak. Van-e az ilyen embereknek józan eszük? Miért nem engedik, hogy a Fennvaló kérdezősködjön és felügyelje őket? Mindemellett miért állnak ellen és dacolnak? Vajon mi itt a probléma? Nem érdekli őket, hogy a kötelességük végrehajtása hatékony-e, vagy akadályozza-e a munka előrehaladását. Amikor a kötelességüket végzik, nem keresik az igazságalapelveket, hanem azt teszik, amit csak akarnak. Nem törődnek a munka eredményeivel és hatékonyságával, és egyáltalán nem gondolnak Isten házának érdekeire, még kevésbé arra, hogy mi áll Isten szándékában, és mit követel meg Ő. Az ő gondolkodásuk a következő: „Megvannak a saját módszereim és szokásaim a kötelességem végzésére. Ne követelj tőlem túl sokat, és ne követelj túlságosan részletes dolgokat. Az éppen elég, hogy képes vagyok végezni a kötelességemet. Nem fáradhatok el túl nagyon, és nem szenvedhetek túl sokat.” Nem értik a Fennvaló kérdezősködését és próbálkozásait, hogy többet tudjon meg a munkájukról. Mi hiányzik az ő értetlenségükből? Nem az alávetettség hiányzik? Nem a felelősségérzet hiányzik? Nem a hűség? Ha valóban felelősségteljesen és hűségesen végeznék a kötelességüket, akkor vajon visszautasítanák a Fennvaló munkájukkal kapcsolatos kérdezősködését? (Nem.) Képesek lennének megérteni azt. Ha tényleg nem képesek megérteni, akkor csak egy lehetőség van: a kötelességüket hivatásuknak és megélhetésüknek látják, és tőkét kovácsolnak belőle, az általuk végzett kötelességet feltételnek és ütőkártyának tekintik, amellyel mindvégig jutalmat szerezhetnek. Csak egy kis presztízsmunkát végeznek, hogy megússzák a dolgot a Fennvalóval, anélkül, hogy egyáltalán megpróbálnák kötelességüknek és kötelezettségüknek tekinteni Isten megbízatását. Így amikor a Fennvaló kérdezősködik a munkájukról vagy felügyeli azt, ők viszolygó, ellenálló lelkiállapotba kerülnek. Nem így van? (De igen.) Honnan ered ez a probléma? Mi a lényege? Az, hogy helytelen a munkaprojekthez való hozzáállásuk. Csak a testi könnyebbségre és kényelemre, a saját státuszukra és büszkeségükre gondolnak ahelyett, hogy a munka hatékonyságára és Isten házának érdekeire gondolnának. Egyáltalán nem igyekeznek az igazságalapelvek szerint cselekedni. Ha valóban lenne egy kis lelkiismeretük és józan eszük, akkor képesek lennének megérteni a Fennvaló kérdezősködését és felügyeletét. Képesek lennének szívből azt mondani: „Jó, hogy a Fennvaló kérdezősködik, máskülönben mindig a saját akaratom szerint cselekednék, ami akadályozná a munka hatékonyságát, vagy akár el is ronthatná azt. A Fennvaló beszélget és átvilágítást végez, ez pedig ténylegesen megoldotta a valódi problémákat – milyen nagyszerű dolog ez!” Ez azt mutatná, hogy felelősségteljes emberek. Attól félnek, hogy ha egyedül vállalnák a munkát, és történetesen hiba vagy hiányosság történne, és ez olyan veszteséget okozna Isten háza munkájának, amit nem lenne mód orvosolni, az olyan felelősség lenne, amit nem tudnának elviselni. Hát nem felelősségérzet ez? (De igen.) Felelősségérzet, és annak a jele, hogy teljesítik a hűségüket. Mi játszódik le azoknak a fejében, akik nem engedik, hogy mások kérdezősködjenek a munkájukról? „Ez a munka az én dolgom, hiszen engem bíztak meg vele. Az én dolgomban én hozom meg a döntéseket, nincs szükségem arra, hogy bárki más beavatkozzon!” Önállóan mérlegelik a dolgokat, és azt teszik, amit csak szeretnének, amit a személyiségük diktál. Azt teszik, amiből nekik származik hasznuk, és senki sem kérdezősködhet a dolgok iránt – senki sem tudhatja meg a dolgok valódi állását. Ha megkérdezed tőlük: „Hogy haladsz azzal a feladattal?” – azt fogják mondani: „Várj!” Ha újra megkérdezed: „Hogy halad a dolog?” – azt fogják mondani: „Mindjárt kész.” Bármit is kérdezel tőlük, csak egy-két szót mondanak. Egyszerre csak egy pár szót fognak kibökni, annál többet nem – nem fognak egyetlen pontos, konkrét mondatot sem felkínálni. Nem találod visszataszítónak, hogy ilyen emberekkel beszélgess? Nyilvánvaló, hogy nem akarnak semmi mást mondani neked. Ha további kérdéseket teszel fel, türelmetlenek lesznek: „Folyton arról az apróságról kérdezősködsz, mintha nem tudnám elintézni a dolgokat – mintha nem lennék alkalmas erre a feladatra!” Egyszerűen nem akarják hagyni, hogy az emberek kérdéseket tegyenek fel. Ha pedig tovább faggatod őket, azt mondják majd: „Mi vagyok én neked, valami szamár vagy ló, akinek parancsolgathatsz? Ha nem bízol meg bennem, ne használj engem; ha használsz, bíznod kell bennem – ha pedig megbízol bennem, az azt jelenti, hogy nem szabad folyton kérdezősködnöd!” Ilyen a hozzáállásuk. Úgy kezelik a munkaprogramot, mint egy kötelességet, amit nekik kell elvégezniük? (Nem.) Az antikrisztusok nem úgy kezelik a munkát, mintha a kötelességük lenne, hanem mint egy ütőkártyát, amellyel áldásokat és jutalmat szerezhetnek. Megelégszenek pusztán azzal, hogy munkát végeznek, amit szeretnének áldásokra cserélni. Ezért dolgoznak felületes hozzáállással. Nem akarják, hogy mások beavatkozzanak a munkájukba, egyrészt azért, hogy megőrizzék méltóságukat és büszkeségüket. Úgy gondolják, hogy az általuk végrehajtott kötelesség és az általuk végzett munka személyesen az övék, az ő magánügyük. Ezért nem engedik, hogy mások beavatkozzanak. Másrészt, ha jól elvégzik a munkát, akkor övék lehet az érdem, és jutalmat kérhetnek érte. Ha valaki beavatkozna, akkor már nem egyedül csak őket illetné meg az érdem. Félnek attól, hogy mások megkaparintják előlük az érdemet. Ezért nem egyeznek bele egyáltalán abba, hogy mások beavatkozzanak a munkájukba. Hát nem önzőek és aljasak az ilyen, antikrisztusokhoz hasonló emberek? Bármilyen kötelességet is végeznek, az olyan, mintha a magánügyeiket intéznék. Bárhogyan is alakuljon az a dolog, amit egyedül csinálnak, nem engedik, hogy mások beavatkozzanak vagy részt vegyenek benne. Ha jól csinálják a dolgot, akkor csakis egyedül őket illetheti meg az érdem, nehogy más is részesedést követeljen az érdemből és a munka eredményeiből. Hát nem aggasztó? Miféle beállítottság ez? Ez a Sátán természete. Amikor a Sátán cselekszik, nem engedi meg senki másnak a beavatkozást, azt akarja, hogy övé legyen a végső döntés mindenben, amit tesz, hogy ő irányítson mindent, és senki nem vizsgálhatja felül vagy kérdezhet rá semmire. Ha bárki közbelép vagy beavatkozik, az még kevésbé megengedett. Így cselekszik egy antikrisztus: bármit is tesz, senkinek sem szabad rákérdeznie, és akárhogyan mesterkedik a színfalak mögött, senkinek sem szabad beavatkoznia. Ez az antikrisztus viselkedése. Azért viselkedik így, mivel egyrészt a beállítottsága szélsőségesen arrogáns, másrészt pedig rendkívüli módon hiányzik belőle a józan ész. Teljesen hiányzik belőle az alávetettség, és nem engedi senkinek, hogy felülvizsgálja őt vagy ellenőrizze a munkáját. Ezek valóban egy démon cselekedetei, amelyek teljesen különböznek egy normális ember cselekedeteitől. Mindenkinek, aki munkát végez, szüksége van mások együttműködésére, szüksége van más emberek segítségére, javaslataira és közreműködésére, és még ha valaki felülvizsgálja vagy figyeli is, ez nem rossz dolog, hanem szükséges. Ha a munka egy részében esetleg hibák fordulnak elő, és azok az emberek, akik figyelnek, azonosítják és azonnal kijavítják azokat, és megelőzik a munkában felmerülő veszteségeket, nem nagy segítség ez? És ezért, amikor okos emberek tesznek dolgokat, szeretik, ha más emberek felülvizsgálják és megfigyelik őket, és kérdéseket tesznek fel. Ha véletlenül előfordul egy hiba, és ezek az emberek képesek rámutatni, és a hibát azonnal ki lehet javítani, ez nem nagyon is kívánatos kimenetel? Nincs senki a világon, akinek ne lenne szüksége mások segítségére. Csak az autista és depressziós emberek szeretnek egyedül lenni és nem érintkezni vagy kommunikálni más emberekkel. Amikor az emberek autizmusban vagy depresszióban szenvednek, többé már nem normálisak. Többé már nem tudják kontrollálni magukat. Ha az emberek elméje és józan esze normális, de egyszerűen nem akarnak másokkal kommunikálni, és nem akarják, hogy mások tudjanak bármiről is, amit tesznek, titokban akarják csinálni a dolgokat, egyedül, a színfalak mögött ügyködnek, és nem hallgatnak meg semmit, amit mások mondanak, akkor az ilyen emberek antikrisztusok, ugye? Ők antikrisztusok.

Egyszer, amikor találkoztam egy gyülekezet vezetőjével, megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet a testvérek kötelesség-végrehajtásával. Azt kérdeztem: „Van-e jelenleg valaki a gyülekezetben, aki megzavarja a gyülekezeti életet?” Ki tudjátok-e találni, hogy mit válaszolt? „Minden rendben van, semmi baj.” Megkérdeztem: „Hogy végzi a kötelességét ez meg ez a nővér?” Azt mondta: „Jól.” Majd azt kérdeztem: „Hány éve hisz Istenben?” „Az rendben van” – felelte. Azt mondtam: „Ennek az asztalnak nem kellene itt lennie; el kell vinni.” Azt felelte: „Ezen még gondolkodom.” Azt kérdeztem: „Nem kellene megöntözni ezt a parcellát?” „Majd beszélünk róla” – felelte. Azt mondtam: „Ez az a termény, amit idén erre a parcellára ültettetek. Ugyanezt ültetitek jövőre is?” Azt felelte: „A döntéshozó csoportunknak van egy terve.” Ilyen válaszokat adott. Milyen érzésed van, amikor ezeket hallod? Megértesz belőle valamit? Nyersz bármilyen információt? (Egyáltalán nem.) Rögtön látszik, hogy leráz téged, hülyének néz, kívülállónak. Nem tudja pontosan, hogy ki is az a kívülálló; a nem hívők ezt „házigazdaként viselkedő vendégnek” nevezik. Nem ismeri a saját identitását. Azt mondtam: „Olyan sok ember lakik itt, és a szellőzés nem megfelelő. Fel kellene szerelnetek egy ventilátort, különben túl meleg lesz itt, és az emberek hőgutát kaphatnak.” „Ezt majd átbeszéljük” – felelte. Mindent, amit mondtam neki, át kellett beszélnie, beszélgetnie kellett róla, és át is kellett gondolnia. Bármilyen rendelkezést is hoztam, bármit is mondtam, nem számított neki. Számára ezek nem voltak rendelkezések vagy parancsok, és nem hajtotta végre őket. Akkor minek tekintette a szavaimat? (Megfontolásra szánt javaslatoknak.) Vajon javaslatokat adtam neki, hogy fontolja meg? Nem, megmondtam neki, hogy mit tegyen, mit kell tennie. Talán nem értette meg, amit mondtam? Ha nem értette meg, akkor az azt jelenti, hogy ő egy ostoba alak, aki nem tudja, hogy mi az identitása, vagy hogy milyen kötelességet végez. Nagyon sok ember lakott ott, és nem volt beltéri légkondicionálás vagy kereszthuzat. Mennyire lehetett értelmes, ha nem szerelt fel ventilátort? Azonnal haza kellene mennie – egy söpredék, Isten házának pedig nincs szüksége söpredékre. Az emberek nem tudnak mindenről mindent, de tanulhatnak. Vannak dolgok, amelyeket nem értek, ezért megbeszélem azokat másokkal: „Mit gondoltok, mi a jó módszer erre? Szabadon tehettek javaslatokat.” Ha valaki úgy gondolja, hogy egy bizonyos módon lenne a legjobb, akkor azt mondom: „Rendben, csináljuk úgy, ahogyan mondod. Amúgy sem gondoltam még át, hogy mit kellene tennünk. Azt csináljuk, amit te mondasz.” Hát nem ez a normális emberi mivolt gondolkodásmódja? Ezt jelenti az, hogy jól kijövünk másokkal. Ha az emberek jól kijönnek másokkal, nem szabad különbséget tenniük aközött, hogy ki a felsőbbrendű vagy alsóbbrendű, vagy hogy ki kerül reflektorfénybe és ki nem, vagy hogy kié az utolsó szó a dolgokban. Nincs szükség ilyen megkülönböztetésekre – arra kell hallgatni, akinek a módszere helyes és összhangban van az igazságalapelvekkel. Képesek vagytok-e ezt megtenni? (Igen.) Vannak olyanok, akik nem képesek rá. Az antikrisztusok nem képesek – ragaszkodnak ahhoz, hogy övék legyen az utolsó szó. Miféle dolog ez? Amit mások felhoznak, az nem fog tetszeni nekik, még akkor sem, ha észszerű; tudják, hogy helyes és észszerű, de nem tűrnek el semmit, amit más javasol – addig boldogok, amíg ők azok, akik javasoltak valamit. Még ebben az apróságban is az elsőbbségért küzdenek. Miféle beállítottság ez? Antikrisztusi beállítottság. Túlságosan nagy értéket tulajdonítanak a státusznak, a hírnévnek és a büszkeségnek. Mekkora értéket? Ezek a dolgok fontosabbak számukra, mint az életük – megvédik a státuszukat és a hírnevüket, még ha az életükbe kerül is.

Az antikrisztusok tiltják mások beavatkozását, kérdezősködését és felügyeletét bármilyen munkával kapcsolatban, amit végeznek, és ez a tiltás sokféle módon megnyilvánul. Az egyik az elutasítás, simán és egyszerűen. „Ne avatkozz bele, ne kérdezősködj, és ne vizsgálj felül, amikor dolgozok. Minden munka, amit csinálok, az én felelősségem, van egy elgondolásom, hogy hogyan csináljam, és nincs szükségem arra, hogy bárki igazgasson engem!” Ez egyenes elutasítás. Egy másik megnyilvánulás, hogy fogékonynak mutatja magát, és ezt mondja: „Oké, beszélgessünk és lássuk, hogy kellene a munkát elvégezni”, de amikor mások tényleg elkezdenek kérdéseket feltenni és próbálnak többet megtudni a munkájáról, vagy amikor rámutatnak néhány problémára és tesznek pár javaslatot, milyen a hozzáállása? (Nem fogékony.) Így van – egyszerűen nem hajlandó elfogadni, kifogásokat és mentségeket talál, hogy elutasítsa mások javaslatait, a rosszat jóra fordítja és a jót rosszra, de valójában, a szívében tudja, hogy erőlteti a logikát, hogy hangzatos szavakat mond, hogy amit mond, az csak elméleti, hogy a szavai nem olyan gyakorlatiasak, mint az, amit mások mondanak. És mégis, hogy megvédje státuszát – pedig jól tudja, hogy nincs igaza, hanem másoknak van igazuk –, más emberek igazát hamissá, saját tévedését pedig igazzá formálja, és csak csinálja tovább, nem engedve, hogy helyes és az igazsággal összhangban lévő dolgokat bevezessenek vagy megvalósítsanak ott, ahol ő van. Nem játékként, viccként kezeli-e a gyülekezet munkáját? Nem tagadja-e meg a kérdezősködés és a felügyelet elfogadását? Ezt a „tilalmat” nem fejezi ki szemtelenül, nem mondja azt: „Nem avatkozhatsz bele a munkámba.” Nem ilyennek tűnik, amit tesz, de ilyen a gondolkodásmódja. Bizonyos trükköket alkalmaz, és kívülről nagyon ájtatosnak tűnik. Azt mondja majd: „Van úgy, hogy segítségre van szükségünk, úgyhogy ha már itt vagy, beszélgess egy kicsit velünk.” A magasabb szintű vezetője elhiszi, hogy őszinte, ezért beszélget vele, és elmondja neki a fennálló körülményeket. Amint meghallgatta a vezetőt, elkezd gondolkodni: „Te így látod a dolgokat – nos, ezt meg kell vitatnom veled, hogy megcáfoljam és megdöntsem a nézőpontodat. Meg foglak szégyeníteni.” Elfogadó hozzáállás ez? (Nem.) Akkor milyen hozzáállás? Annak elutasítása, hogy eltűrje azt, hogy mások beavatkozzanak, kérdezősködjenek vagy felügyeljék őt a munkájában. Tekintve, hogy az antikrisztusok ezt szokták tenni, miért keltenek hamis látszatot az emberekben, és miért színlelnek elfogadó hozzáállást? Hogy így megtévesztik az embereket, azt mutatja, hogy mennyire ravaszak. Félnek, hogy az emberek átlátnak majd rajtuk. Különösen most vannak olyanok, akiknek van némi ítélőképességük, így ha egy antikrisztus nyíltan visszautasítaná mások felügyeletét és segítségét, képesek lennének megmondani és átlátni rajta. Akkor elveszítené büszkeségét és státuszát, és nem lenne könnyű számára, hogy a jövőben vezetőnek vagy dolgozónak megválasszák. Így amikor egy magasabb szintű vezető ellenőrzi a munkáját, úgy tesz, mintha elfogadná, tetszetős és hízelgő dolgokat mond, hogy mindenki azt higgye: „Nézzétek, milyen jámbor, milyen igazságkereső a mi vezetőnk! A mi vezetőnk vigyáz az életünkre és a gyülekezet munkájára. Felelősségteljesen végzi a kötelességét. A következő választáson újra megválasztjuk.” Azt senki sem látja előre, hogy amint a magasabb szintű vezető távozik, az antikrisztus valami ilyesmit mond majd: „Amit az az ember mondott, aki ellenőrizte a munkát, az rendben van, de nem feltétlenül felel meg a mi gyülekezetünkben uralkodó állapotoknak. Minden gyülekezetben másként állnak a dolgok. Nem érthetünk egyet teljes egészében azzal, amit mondott – a valós helyzetünk fényében kell mérlegelnünk. Nem alkalmazhatjuk csak úgy gépiesen az előírásokat!” És a végén mindenki úgy gondolja, hogy ez így van rendjén. Hát nem félrevezették őket? Az antikrisztus tevékenységének egy része az, hogy tetszetős szavakat mond, és úgy tesz, mintha elfogadná mások felügyeletét; rögtön ezután pedig megkezdi a belső félrevezetés és agymosás munkáját. Egyidejűleg hajtja végre ennek a megközelítésnek mindkét aspektusát. Vannak-e trükkjei? Bizony, bőségesen! Látszólag szépen beszél és elfogadást színlel, mindenkivel elhiteti, hogy nagyon is felelősnek érzi magát a munkáért, hogy el tudja engedni a pozícióját és a státuszát, hogy nem tekintélyelvű, hanem el tudja fogadni a Fennvaló vagy más emberek felügyeletét – és közben „megérteti” a testvérekkel a dolgok előnyeit és hátrányait, és „megérteti” a különböző helyzeteket. Mi a célja? Az, hogy ne fogadja el mások beavatkozását, kérdezősködését, felügyeletét, és hogy elhitesse a testvérekkel, hogy ahogyan ő cselekszik, az igazolható, helyes és összhangban van Isten házának munkarendjével, valamint összhangban van a cselekvés alapelveivel, és hogy vezetőként ő az alapelvekhez tartja magát. Tényleg csak egy pár ember érti az igazságot a gyülekezetben; a többség kétségkívül alkalmatlan a tisztánlátásra, nem annak látják ezt az antikrisztust, aki valójában, és az természetesen félrevezeti őket. Vannak például olyanok, akik bizonyos oknál fogva álmatlanul töltenek egy éjszakát. Egész éjjel nem alszanak. Kétféle típusú ember van, akiknél az alváshiány két különböző módon jelentkezik. Az első típus lehetőséget keres arra, hogy amint tud, szundítson egyet napközben. Nem köti mások orrára, hogy nem aludt. Ez az egyik helyzet, a dolgok egyik módja. Nincs mögötte szándék. A másik típusú ember elszundikál étkezés közben, és mindenkinek azt mondja: „Nem aludtam az éjjel!” Valaki megkérdezi: „Miért nem?” – erre azt válaszolja: „Volt egy online összejövetel, és találtam néhány problémát a munkában. Egész éjjel fent maradtam, hogy megoldjam.” Folyamatosan azt hajtogatja, hogy egész éjjel nem aludt. Vajon nem szívesen maradt fenn egész éjszaka? Miért magyarázza a csoportnak? És van-e valami ebben a magyarázatban? Mi az illető célja? Az egész világot tájékoztatni akarja arról, hogy mit tett, mert attól fél, hogy talán mások nem tudják. Azt akarja, hogy mindenki tudja, hogy szenvedett, hogy egész éjjel fennmaradt, hogy hajlandó megfizetni az árat az Istenbe vetett hitében, hogy nem áhítozik kényelemre. Ezzel akarja elnyerni a testvérek együttérzését s elismerését. Ezzel a felszínes előadással vásárolja meg az emberek szívét, és ezzel eléri, hogy mások megbecsüljék, és tekintélyt szerez az emberek szívében. Ha már státusza van, akkor biztos, hogy tekintélyt parancsolóan fog beszélni. És ha már egyszer tekintélyt parancsolóan beszél, nem fogja tudni élvezni a státusszal járó különleges bánásmódot? (De igen.) Szerinted jól használta ki ezt a lehetőséget? Te elmondod másoknak, ha nem aludtál, vagy ha sokáig fennmaradtál? (Igen.) Amikor elmondtad, az nem volt szándékos, vagy volt mögötte valamilyen szándék? Csak úgy spontánul elmondtad valakinek, vagy valami nagyszabású bejelentést tettél, valami jelenetet rendeztél? (Spontánul mondtam el.) Semmi szándék nincs a háttérben, ha ezt spontánul mondod; ez nem utal beállítottságbeli problémára. Teljesen más természetű, ha szándékosan mondod, és más, ha nem szándékosan mondod. Amikor egy antikrisztus cselekszik, vajon mi az indíték amögött, amit tesz, függetlenül attól, hogy látszólag úgy tűnik, hogy elfogadja mások beavatkozását és kérdezősködését, vagy egyenesen elutasítja azt – akármelyik is legyen az? A státusz és a hatalom után kapkod, és nem engedi el. Nem ez az indítéka? (De igen.) Így van – semmiképpen sem hagyja, hogy a nehezen megszerzett hatalma, a nehezen kivívott státusza és presztízse ilyen lazán, egy óvatlan pillanatban kicsússzon a kezéből; nem hagyja, hogy bárki is gyengítse az erejét és befolyását azzal, hogy beavatkozik a munkájába vagy kérdezősködik arról. Azt hiszi, hogy egy kötelesség végzése, egy munkaprogram elvállalása nem igazán kötelesség, és nem is kötelezettségként kell megtennie, hanem azért, hogy egy bizonyos hatalom birtokában legyen, hogy néhány ember az irányítása alatt álljon. Úgy gondolja, hogy a hatalom birtokában már nem kell senkivel sem egyeztetnie, hanem most már lehetősége és hatalma van arra, hogy ő irányítson. Ilyen a hozzáállása a kötelességgel szemben.

Vannak mások, akik csak megjátsszák magukat, amikor a Fennvaló a munkájukról kérdezősködik. Felszínes előadást tartanak, és néhány jelentéktelen dologról érdeklődnek, mintha olyasvalakik lennének, akik keresik az igazságot. Ha például olyan incidensről van szó, amely egyértelműen akadályozásnak és megzavarásnak minősül, akkor megkérdezik a Fennvalót, hogy foglalkozni kell-e az illetővel, aki azt okozta. Az ilyesmi nem az ő munkájuk része-e? (De igen.) Mit akarnak elérni azzal, hogy megkérdezik a Fennvalót? Azt, hogy hamis benyomást keltsenek magukról, hogy megmutassák neked, hogy ha még ilyen dolgokról is kérdezősködnek, az bizonyítja, hogy nem tétlenek, hogy dolgoznak. Csak hamis benyomást keltenek, hogy félrevezessenek. Tény az, hogy van néhány tényleges probléma a szívükben, és nem tudják, hogyan beszéljenek az igazságról, hogy megoldják azokat, és azt sem tudják, hogy milyen alapelveket kellene gyakorolniuk. Vannak dolgok, amelyek homályosak számukra, az emberekkel való foglalkozás és az ügyek intézésének terén egyaránt, de soha nem kérdeznek, és nem is keresnek azokkal kapcsolatban. Tekintve, hogy a szívük mélyén bizonytalanok ezekben a dolgokban, nem kellene-e megkérdezniük róluk a Fennvalót? (De igen.) Nem biztosak bennük, és nem látnak át rajtuk, de vakon cselekszenek tovább – mi lesz ennek a következménye? Meg tudják-e jósolni, hogy mi fog történni? Képesek lesznek-e vállalni a felelősséget a következményekért? Nem. Akkor miért nem kérdeznek ezekről a dolgokról? Vannak bizonyos megfontolásaik, hogy miért nem kérdeznek. Az egyik az, hogy félnek attól, hogy a Fennvaló rajtakapja őket: „Ha még ezt a jelentéktelen ügyet sem tudom elintézni, és még kérdeznem is kell róla, akkor a fennvaló azt fogja gondolni, hogy nem vagyok túl jó képességű. Hát nem tenné-e ez lehetővé azt, hogy a fennvaló átlásson rajtam?” Ott van az a megfontolás is, hogy ha kérdeznek, és a Fennvaló döntése ellentétben áll az ő álláspontjukkal, és különbözik attól, akkor nehezen tudnának választani. Ha nem azt teszik, amit a Fennvaló mond, akkor a Fennvaló azt fogja mondani, hogy megsértik a munkaalapelveket; ha azt teszik, akkor az a saját érdekeiknek okoz majd veszteséget. Így tehát nem kérdeznek. Hát nem megfontolták? (De igen.) Megfontolták. Miféle emberek ők, ki fontolja meg az ilyen dolgokat? (Antikrisztusok.) Valóban antikrisztusok. Bármiről legyen is szó, akár kérdeznek arról, akár nem, akár hangot adnak annak, akár csak gondolnak rá, nem keresik az igazságot, és nem az alapelvek szerint kezelik; mindenben a saját érdekeiket helyezik előtérbe. A szívükben van egy lista azokról a dolgokról, amelyekről megengedhetik a Fennvalónak, hogy érdeklődjön és tudjon, és azokról, amelyekről egyáltalán nem akarják, hogy a Fennvaló tudjon. Elválasztották ezeket a területeket, és két kategóriára osztották őket. Felszínesen beszélnek a Fennvalóval azokról a jelentéktelen ügyekről, amelyek nem veszélyeztethetik a státuszukat, hogy a Fennvalónál megússzák a dolgot; de egy szót sem szólnak azokról a dolgokról, amelyek veszélyeztethetik a státuszukat. És mit tesznek vajon, ha a Fennvaló rákérdez ezekre a dolgokra? Néhány szóval elhessegetik; azt mondják: „Rendben, majd megbeszéljük... folytatjuk majd a keresést...” – csupa megerősítés számodra, anélkül, hogy bármi olyat mondanának, ami ellenállásként értelmezhető. Látszólag eléggé alávetettek, de valójában megvannak a saját számításaik. Nem áll szándékukban hagyni, hogy a Fennvaló döntsön; nem áll szándékukban tanácsot kérni a Fennvalótól, és hagyni, hogy ő hozza meg a döntéseket, vagy valamilyen utat keresni a Fennvalónál. Nem áll ilyesmi a szándékukban. Nem akarják megengedni a Fennvalónak, hogy beavatkozzon, vagy hogy megtudja, mi folyik valójában. Ha egyszer a Fennvaló megtudja, akkor milyen veszélyt jelent ez rájuk nézve? (Nem lesz biztos a státuszuk.) Nemcsak arról van szó, hogy nem lesz biztos a státuszuk, hanem arról is, hogy terveik és céljaik többé nem lesznek megvalósíthatóak, és így többé nem lesz legitimációjuk arra, hogy gonoszságokat cselekedjenek; többé nem lesznek képesek törvényesen, nyíltan és szemtelenül követni saját terveiket. Ez az a probléma, amivel szembesülniük kell. Képesek-e tehát megállapítani, hogyan cselekedjenek úgy, hogy az a javukra váljon? Minden bizonnyal megvannak a maguk gondolatai és számításai erről. Ti is szembesültök ilyen dolgokkal? Mit gondoltok akkor róluk? Hogyan kezelitek azokat? Mondok egy példát. Volt egyszer egy fickó, aki vezetővé vált, és eléggé elragadtatta magát; mindig szeretett mások előtt hivalkodni, hogy elnyerje a megbecsülésüket. Összefutott egy nem hívő ismerősével, aki pénzt akart kölcsönkérni. A nem hívő olyan szánalmasan adta elő az esetét, hogy a vezető a pillanat hevében egy lendülettel beleegyezett, majd higgadtan és aggályok nélkül így gondolta: „Én vagyok a gyülekezet vezetője – az enyém kell, hogy legyen a végső döntés a gyülekezet pénzét illetően. Ha felajánlásokról és olyan dolgokról van szó, amelyek Isten házához, a gyülekezethez tartoznak, akkor az érvényes, amit én mondok, mivel én töltöm be ezt a hivatalt. Én irányítom a pénzügyeket, és én irányítom a személyzeti ügyeket is – mindezekben enyém a végső döntés!” És így kölcsönadta Isten házának pénzét egy nem hívőnek. Miután ezt megtette, kissé rosszul érezte magát, és fontolóra vette, hogy elmondja-e ezt a Fennvalónak. Ha elmondja, lehet, hogy a Fennvaló nem ért egyet a dologgal – ezért elkezdett hazugságokat gyártani és kifogásokat kitalálni, hogy megtévessze a Fennvalót. A Fennvaló közölte vele az igazságalapelveket, ő azonban nem törődött ezzel. Így követte el azt a gonosz tettet, hogy titokban elsikkasztotta a felajánlásokat. Miért merészelne egy ilyen ember szemet vetni a felajánlásokra? Te csak egy egyszerű gyülekezetvezető vagy – van jogod kezelni a felajánlásokat? Tied-e a végső döntés a felajánlásokkal és a pénzügyekkel kapcsolatos kérdésekben? Hogyan kellene kezelned az Istennek tett felajánlásokat, ha olyasvalaki vagy, akinek normális emberi mivolta és józan esze van, aki törekszik az igazságra? Nem kellene-e a felajánlásokkal kapcsolatos ügyeket a Fennvaló elé terjeszteni, hogy lásd, mit dönt Isten háza? Nincs-e joga a Fennvalónak tudni egy ilyen fontos kérdésről? De igen. Ez olyasmi, amivel a szíved mélyén tisztában kellene lenned; ez az a józan ész, amellyel rendelkezned kellene. Legyen szó akár kisebb, akár nagyobb pénzügyekről, a Fennvalónak joga van tudni azokról. Az egy dolog, ha a Fennvaló nem kérdezi, de amint a Fennvaló rákérdez, őszintén kell válaszolnod, és bárhogyan is dönt a Fennvaló, alá kell vetned magad annak. Hát nem ilyenfajta józan ésszel kellene rendelkezned? (De igen.) Azonban képesek-e erre az antikrisztusok? (Nem.) Ez a különbség az antikrisztusok és a normális emberek között. Ha úgy gondolják, hogy százszázalékos az esélye annak, hogy a Fennvaló nem ért egyet a dologgal, és hogy csorba esik a büszkeségükön, akkor mindenféle módot kieszelnek arra, hogy titokban tartsák, hogy meggátolják, hogy a Fennvaló tudomást szerezzen róla. Még a beosztottjaikat is megdolgozzák, és azt mondják: „Ha valaki ezt nyilvánosságra hozza, az ellenem van. Megkapja majd tőlem a magáét. Elbánok majd vele, bármi történjék is!” Ezek mellett a félelmetes szavak mellett senki sem meri jelenteni az ügyet a Fennvalónak. Miért tennék ezt? Úgy gondolják: „Ez az én hatáskörömbe tartozik. Jogom van bevetni és szétosztani az embereket, a pénzt és az anyagokat, amelyek a hatáskörömbe tartoznak!” Melyek a bevetési és szétosztási alapelveik? Önkényesen intézkednek, tetszőlegesen, bármiféle alapelv betartása nélkül használják és osztogatják a pénzt és az anyagokat, válogatás nélkül herdálják és pazarolják azokat, és senki másnak nincs joga beleszólni – mindezekben az övék kell, hogy legyen a végső döntés. Nem így gondolkodnak-e? Persze ezt nem mondják ki hangosan, ilyen egyértelmű kifejezésekkel – de a szívük mélyén pontosan ezt gondolják: „Mire való a tisztség? Nem a pénzről szól az egész, az élelemről és a ruházatról? Most hivatalban vagyok, megvan ez a státuszom. Nem lenne ostobaság részemről, ha nem használnám ki a hatalmamat, hogy azt tegyek, amit akarok?” Hát nem ezt hiszik? (De igen.) Azért mernek a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül, minden következményre való tekintet nélkül, minden elképzelhető módon és eszközzel eltitkolni egy ilyen ügyet, mert ilyen a beállítottságuk. Nem így van? (De igen.) Nem mérlegelik, hogy a dolog helyes-e vagy sem, vagy hogy mit helyes tenni, vagy hogy melyek az alapelvek. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat; az egyetlen szempontjuk az, hogy ki fogja védeni az érdekeiket. Egy antikrisztus alattomos, önző és aljas! Mennyire aljas? Egyetlen szóval megragadható: szégyentelen! Azok az emberek nem a tieid, ahogyan azok a dolgok sem, és még kevésbé az a pénz – de mégis a sajátodként akarod elvenni, hogy tetszésed szerint rendelkezz vele. Másoknak még csak joguk sincs tudni róla; még ha el is herdálod és el is pazarolod ezeket a dolgokat, másoknak nincs joguk kérdezősködni. Milyen mélyre süllyedtél? Egészen a szégyentelenségig! Hát nem szégyentelenség ez? (De igen.) Ez egy antikrisztus. Milyen határt nem lép át az átlagember, ha pénzről van szó? Azt gondolja, hogy ezek Isten felajánlásai, és a felajánlásokat az Ő választott népe adja Istennek, tehát Istenhez tartoznak – ezek az Ő „személyes tulajdonai”, ahogyan egyesek mondják. Ami Istené, az nem köztulajdon, és senkinek sem a tulajdona. Ki Isten házának a Mestere? (Isten.) Igen, Isten. És mi tartozik Isten házához? Oda tartozik az Ő választott népe minden egyes gyülekezetben, valamint az egyes gyülekezetek minden felszerelése és vagyona. Mindezek a dolgok Isten tulajdonai. Semmiképpen sem egyetlen ember tulajdonai, és senkinek sincs joga kisajátítani őket. Vajon így gondolkodna egy antikrisztus? (Nem.) Ő úgy véli, hogy a felajánlások annak a tulajdonai, aki kezeli őket, akinek lehetősége van, hogy merítsen belőlük, és ha valaki vezető, akkor annak joga van élvezni azokat. Ezért törekszik folyamatosan teljes erejéből a státuszra. Ha egyszer megkapta, végre minden reménye valóra válik. Miért törekszik a státuszra? Ha köteleznéd, hogy lelkiismeretesen vezesse Isten választott népét, cselekedetei mögött alapelvekkel, de nem engednéd meg neki, hogy hozzányúljon a gyülekezet vagyonához vagy Isten felajánlásaihoz, vajon akkor is ilyen proaktív lenne a felfelé való kapaszkodásban? Egyáltalán nem. Passzívan várna, és hagyná, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak. Azt gondolná: „Ha megválasztanak, elvégzem a munkát, és jól végzem a kötelességemet; ha nem választanak meg, nem fogok senkinek sem hízelegni. Nem szólok egy szót sem, és nem is teszek semmit az ügyért.” Éppen azért, mert egy antikrisztus azt hiszi, hogy vezetőként az embernek joga van parancsolni és élvezni a gyülekezet minden vagyonát, azon töri a fejét, hogy a szégyentelenségig felfelé törekedjen, hogy státuszt szerezzen és élvezze mindazt, amit a státusz hoz magával. Mit jelent szégyentelennek lenni? Azt jelenti, hogy szégyenletes dolgokat tenni – ezt jelenti a szégyentelenség. Ha valaki azt mondaná neki: „Amit csinálsz, az annyira szégyenletes!”, nem törődne vele, hanem azt gondolná: „Mi ebben a szégyenletes? Ki nem szereti a státuszt? Tudod-e, hogy milyen érzés az, ha státuszod van? Ha pénz felett rendelkezel? Ismered ezt az örömöt? Ismered ezt a kiváltságérzetet? Belekóstoltál már valaha is?” Az antikrisztusok szívük mélyén így látják a státuszt. Amint egy antikrisztus státuszra tesz szert, mindent irányítani akar majd. Isten felajánlásait is az irányítása alá vonja. Azt akarja, hogy övé legyen a végső döntés a gyülekezet munkájának minden olyan részével kapcsolatban, amely pénzbe kerül, anélkül, hogy valaha is tanácskozna a Fennvalóval. Ő lesz Isten háza pénzének ura, és Isten háza az övé lesz. Jogában áll, hogy övé legyen a végső döntés, hogy ő szabja meg, hogy mi történjen a pénzzel, ő adja oda ennek vagy annak az embernek, ahogyan neki tetszik, ő szabja meg, hogy mire költsék. Soha nem bánik Isten felajánlásaival körültekintően, óvatosan és az alapelveknek megfelelően; ehelyett pazarlóan költekezik, és az lesz, amit ő mond. Az ilyen ember igazi antikrisztus.