Isten a szivárványt használja az emberrel kötött szövetségének jelképeként (Válogatott szakaszok)

1Mózes 9:11-13 Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

A legtöbb ember tudja, mi az a szivárvány, és hallott már néhány szivárvánnyal kapcsolatos történetet. Ami a Bibliában szereplő szivárványról szóló történetet illeti, egyesek elhiszik, mások legendaként kezelik, megint mások egyáltalán nem hisznek benne. Bárhogy is van, a szivárvánnyal kapcsolatos minden esemény Isten munkája volt, és az ember Isten általi irányításának folyamata során történt. Ezek az események pontosan fel lettek jegyezve a Bibliában. Ezek a feljegyzések nem árulják el nekünk, hogy Isten milyen hangulatban volt akkoriban, vagy hogy milyen szándék volt a kimondott szavai mögött. Sőt, senki sem tudja felmérni, mit érzett Isten, amikor ezeket mondta. Azonban Isten lelkiállapota ezzel az egész eseménnyel kapcsolatban feltárul a szöveg sorai között. Olyan, mintha az akkori gondolatai leugranának a lapról Isten szavának minden egyes szaván és mondatán keresztül.

Az embereknek leginkább Isten gondolataival kellene foglalkozniuk, és azokat kellene a leginkább megpróbálniuk megismerni. Azért, mert Isten gondolatai elválaszthatatlanul kapcsolódnak az ember Istenről alkotott megértéséhez, és az ember Istenről alkotott megértése nélkülözhetetlen kapocs az ember életbe való belépéséhez. Mit gondolt tehát Isten akkor, amikor ezek az események zajlottak?

Eredetileg Isten olyan emberiséget teremtett, amely az Ő szemében nagyon jó volt és közel állt Hozzá, de miután fellázadtak Ellene, özönvíz által pusztultak el. Vajon összetörte Isten szívét, hogy egy ilyen emberiség csak úgy hirtelen eltűnt? Természetesen összetörte! Hogyan juttatta kifejezésre ezt a fájdalmát? Hogyan jegyezte ezt le a Biblia? A Biblia ezekkel a szavakkal jegyezte le: „Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet.” Ez az egyszerű mondat feltárja Isten gondolatait. A világnak e pusztulása nagyon fájt Neki. Az ember szavaival élve, nagyon szomorú volt. El tudjuk képzelni: hogy nézett ki az egykor élettel teli föld, miután elpusztította az özönvíz? Hogy nézett ki akkoriban a föld, amely egykor tele volt emberekkel? Nincs emberi lakhely, nincsenek élőlények, mindenütt víz, és a víz felszínén teljes pusztulás. Vajon egy ilyen jelenet volt Isten eredeti szándéka, amikor megteremtette a világot? Természetesen nem! Isten eredeti szándéka az volt, hogy az egész földön életet lásson, hogy lássa, hogy az Általa teremtett emberi lények imádják Őt, nem pedig az, hogy Noé legyen az egyetlen, aki imádja Őt, vagy az egyetlen, aki válaszolni tud a hívására, hogy elvégezze, amit rábízott. Amikor az emberiség eltűnt, Isten nem azt látta, amit eredetileg akart, hanem teljesen az ellenkezőjét. Hogyan is ne fájt volna a szíve? Amikor tehát kinyilatkoztatta a természetét és kifejezésre juttatta az érzelmeit, Isten hozott egy döntést. Milyen döntést hozott? Húzott egy ívet a felhőben (vagyis az általunk látott szivárványokat) szövetség gyanánt az emberrel, ígéretként, hogy Isten nem pusztítja el újra az emberiséget özönvízzel. Ugyanakkor azt is üzente az embereknek, hogy Isten azért pusztította el özönvízzel a világot, hogy az emberiség örökre emlékezzen arra, hogy Isten miért tett ilyet.

Vajon akarta Isten a világ akkori elpusztítását? Isten határozottan nem ezt akarta. Talán kis részben el tudjuk képzelni a föld nyomorúságos látványát a világ pusztulása után, de közel sem tudjuk elképzelni, hogy Isten szemében milyen volt az akkori színtér. Elmondható, hogy sem a mostani, sem az akkori emberek nem képesek elképzelni vagy értékelni, hogy mit érzett Isten, amikor meglátta azt a képet, a világ látványát az özönvíz általi pusztulás után. Isten az ember lázadó mivolta miatt kényszerült megtenni ezt, de a világ özönvíz általi elpusztítása fájdalmat okozott az Ő szívében. Ez olyan tény, amelyet senki sem képes megérteni, és senki nem képes érezni. Ezért kötött Isten szövetséget az emberiséggel, amellyel azt akarta üzenni az embereknek, hogy ne feledjék, hogy Isten egyszer már tett ilyesmit, és megesküdni nekik, hogy Isten soha többé nem pusztítja el a világot ilyen módon. Ebben a szövetségben meglátjuk Isten szívét – látjuk, hogy Isten szíve fájt, amikor elpusztította ezt az emberiséget. Az ember nyelvén szólva, amikor Isten elpusztította az emberiséget és látta az emberiséget eltűnni, a szíve sírt és vérzett. Talán nem így lehet a legjobban leírni? Az emberek ezeket a szavakat használják az emberi érzelmek illusztrálására, de mivel az emberi nyelv túlságosan hiányos, ezek használata Isten érzéseinek és érzelmeinek leírására Számomra nem tűnik túl rossznak, és nem is túlzó. Legalábbis nagyon élénk, nagyon találó megértést ad nektek arról, hogy milyen volt Isten hangulata abban az időben. Most majd mire fogtok gondolni, amikor megint szivárványt láttok? Legalább emlékezni fogtok arra, hogy Isten egyszer szomorú volt, amiért a világot elpusztította az özönvízzel. Emlékezni fogtok arra, hogy bár Isten gyűlölte ezt a világot és ezt az emberiséget, amikor elpusztította a saját kezével teremtett emberi lényeket, fájt a szíve, nehezen engedte el őket, úgy érezte, hogy nem maradt más választása, és nehezen viselte. Egyetlen vigasza Noé nyolcfős családja volt. Noé együttműködése volt az, ami miatt nem volt hiábavaló az Ő fáradságos erőfeszítése, hogy megteremtsen mindent. Egy olyan időszakban, amikor Isten szenvedett, ez volt az egyetlen dolog, ami kárpótolhatta Őt a fájdalmáért. Ettől kezdve Isten az emberiséggel kapcsolatos minden elvárását Noé családjára helyezte, remélve, hogy az áldásai és nem az átkai alatt élhetnek, remélve, hogy soha többé nem fogják látni, amint Isten elpusztítja a világot özönvízzel, és remélve azt is, hogy nem lesznek elpusztítva.

Isten természetének melyik részéről kellene ebből megtudnunk valamit? Isten gyűlöli az embert, mert az ember ellenséges Vele szemben, de szívében az emberiség iránti gondoskodás, aggodalom és irgalom változatlan marad. Még akkor is, amikor elpusztítja az emberiséget, a szíve változatlan marad. Amikor az emberiség tele van romlottsággal, és súlyos mértékben lázadó Istennel szemben, Istennek az Ő természete és lényege miatt, az Ő alapelveivel összhangban el kell pusztítania ezt az emberiséget. De Isten a lényege miatt mégis szánja az emberiséget, sőt, különféle módokon meg akarja váltani az emberiséget, hogy tovább élhessen. Az ember azonban szembeszáll Istennel, továbbra is lázad Isten ellen, és nem fogadja el Isten üdvösségét, vagyis nem hajlandó elfogadni az Ő jó szándékait. Bárhogyan is szólítja és emlékezteti őket Isten, bármennyire is ellátja, segíti vagy eltűri őket, az ember mindezt nem érti, nem értékeli és nem is figyel rá oda. Isten még fájdalmában sem felejti el megadni az embernek a maximális elfogadást, és várja, hogy az ember megfordítsa a dolgok menetét. Miután eléri tűréshatárát, habozás nélkül megteszi, amit tennie kell. Más szóval, van egy meghatározott időszak és folyamat attól a pillanattól kezdve, amikor Isten eltervezi, hogy elpusztítja az emberiséget, odáig, hogy megkezdi az emberiség elpusztítására irányuló munkáját. E folyamat célja az, hogy lehetővé tegye az ember számára az irányváltást, és ez az utolsó lehetőség, amit Isten ad az embernek. Mit csinál tehát Isten ebben az időszakban, mielőtt elpusztítja az emberiséget? Isten jelentős mennyiségű emlékeztető és figyelmeztető munkát végez. Bármennyi fájdalom és bánat is van Isten szívében, Ő továbbra is felruházza az emberiséget gondoskodásával, törődésével és bőséges irgalmával. Mit látunk ebből? Kétségtelenül azt látjuk, hogy Isten emberiség iránti szeretete valódi és nem csupán szájhősködés. Valódi, kézzelfogható és érzékelhető, nem színlelt, hamisított, csalárd vagy megjátszott. Isten soha nem használ semmiféle megtévesztést és nem teremt hamis képeket, hogy az emberek szeretetreméltónak lássák Őt. Soha nem használ hamis tanúságtételt, hogy az emberek lássák az Ő szeretetreméltóságát, vagy hogy hivalkodjon szeretetreméltóságával és szentségével. Vajon Isten természetének ezen aspektusai nem méltóak az ember szeretetére? Nem érdemlik meg az imádatot? Nem érdemlik meg, hogy dédelgessük őket? Ezen a ponton szeretném megkérdezni tőletek: miután hallottátok ezeket a szavakat, úgy gondoljátok, hogy Isten nagysága csupán üres szavak egy papírlapon? Isten szeretetreméltósága csak üres szavak? Nem! Természetesen nem! Isten felsőbbrendűsége, nagysága, szentsége, toleranciája, szeretete és így tovább – Isten természete és lényege minden egyes különféle aspektusának minden egyes részlete gyakorlati kifejezésre jut minden alkalommal, amikor Ő munkálkodik, megtestesül az emberre vonatkozó szándékaiban, valamint be is teljesedik és tükröződik minden emberben. Függetlenül attól, hogy érezted-e már korábban, Isten minden lehetséges módon gondoskodik minden emberről, őszinte szívét, bölcsességét és különféle módszereit használva, hogy megmelengesse minden ember szívét és felébressze minden ember lelkét. Ez vitathatatlan tény.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.)