Jézus megvendégel ötezer embert

János 6:8-13 Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt Hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek? Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.

Mi az „öt kenyér és két hal” gondolata? Alapesetben hány embert lehetne kellően jóllakatni öt kenyérrel és két hallal? Ha egy átlagos ember étvágyát vesszük alapul, akkor csak két embernek lenne elég. Ez az „öt kenyér és két hal” gondolata legegyszerűbb formájában. Ebben a passzusban viszont hány embert vendégeltek meg öt kenyérrel és két hallal? A Szentírás az alábbiakat jegyzi fel: „Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren.” Öt kenyérhez és két halhoz képest az ötezer nagy szám? Mire utal az, hogy ez a szám ilyen nagy? Emberi szemszögből nézve öt kenyeret és két halat lehetetlen lenne elosztani ötezer ember között, mert túl nagy az eltérés az emberek és az étel között. Még ha minden ember csak egy aprócska falatot kapna, akkor sem lenne elég ötezer embernek. Itt azonban az Úr Jézus csodát tett: nem csak arról gondoskodott, hogy ötezer ember jóllakjon, de még maradt is az ételből. A Szentírás így fogalmaz: „Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.” Ez a csoda lehetővé tette az emberek számára, hogy meglássák az Úr Jézus kilétét és státuszát, és meglássák azt, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen – így meglátták Isten mindenhatóságának igazságát. Öt kenyér és két hal elég volt ötezer ember megvendégelésére, de ha nem lett volna étel, vajon Isten akkor is képes lett volna megvendégelni ötezer embert? Persze, hogy képes lett volna! Ez egy csoda volt, ezért az emberek elkerülhetetlenül úgy érezték, hogy érthetetlen, hihetetlen és titokzatos, ám Isten számára ez semmiség volt. Mivel Isten számára ez hétköznapi dolog volt, miért kellene most ezt kiemelni és értelmezni? Azért, mert e csoda mögött az Úr Jézus szándéka áll, amit az emberiség korábban még soha nem érzékelt.

Először próbáljuk megérteni, hogy miféle ember volt ez az ötezer ember. Az Úr Jézus követői voltak? A Szentírásból tudjuk, hogy nem az Ő követői voltak. Tudták, hogy ki az Úr Jézus? Természetesen nem! Legalábbis nem tudták, hogy az előttük álló személy Krisztus, vagy néhányan talán ismerték a nevét, és tudtak vagy hallottak valamit arról, amiket tett. Az Úr Jézus iránti kíváncsiságuk csupán akkor ébredt fel, amikor hallottak Róla történeteket, de azt biztosan nem lehetett mondani, hogy követték, még kevésbé, hogy értették Őt. Amikor az Úr Jézus meglátta ezt az ötezer embert, éhesek voltak, és csak arra tudtak gondolni, hogy megtöltsék a bendőjüket, ezért ennek fényében az Úr Jézus tett eleget a vágyuknak. Amikor eleget tett a vágyuknak, mi volt az Ő szívében? Hogyan viszonyult ezekhez az emberekhez, akik csak jól akartak lakni? Ebben az időben az Úr Jézus gondolatai és hozzáállása Isten természetéhez és lényegéhez kapcsolódott. Szembenézve ezzel az ötezer üres gyomrú emberrel, akik csak egy jót akartak enni, szembenézve ezekkel az emberekkel, akik tele voltak kíváncsisággal és reménységgel Iránta, az Úr Jézus pusztán arra gondolt, hogy ezt a csodát felhasználva kegyelmet ajándékoz nekik. Azonban nem reménykedett abban, hogy a követőivé válnak, mert tudta, hogy csak mulatozni akartak és jóllakni, ezért a legjobbat hozta ki abból, ami adott volt, és öt kenyérből és két halból megvendégelt ötezer embert. Felnyitotta ezeknek az embereknek a szemét, akik szerettek izgalmas dolgokat látni, akik csodák tanúi akartak lenni, és saját szemükkel látták, hogy a megtestesült Isten milyen dolgokat képes véghezvinni. Bár az Úr Jézus valami kézzelfoghatót használt, hogy kielégítse kíváncsiságukat, a szíve mélyén már tudta, hogy ez az ötezer ember csak tele akarta enni magát cipókkal, ezért nem prédikált nekik, és nem is mondott nekik semmit – csak hagyta, hogy lássák ezt a csodát megtörténni. Egyáltalán nem tudott úgy bánni ezekkel az emberekkel, mint az Őt valóban követő tanítványaival, de Isten szívében minden teremtmény az Ő uralma alatt áll, és Ő megengedi, hogy a színe előtt lévő minden teremtmény élvezze Isten kegyelmét, ha szükséges. Bár ezek az emberek nem tudták, hogy ki Ő, és nem értették Őt, nem is volt különösebb benyomásuk róla, és hálát sem éreztek Iránta, még azután sem, hogy megették a kenyeret és a halat, Isten nem vette ezt zokon – csodálatos lehetőséget adott ezeknek az embereknek, hogy élvezzék Isten kegyelmét. Egyesek azt mondják, hogy Isten elvi alapon cselekszik, hogy nem vigyáz a hitetlenekre, nem védi őket, és főleg nem engedi meg nekik, hogy élvezzék a kegyelmét. Valóban így van ez? Isten szemében, amíg ők élő teremtmények, akiket Ő Maga teremtett, irányítani fogja őket és gondoskodik róluk, sokféleképpen bánik velük, tervet készít számukra és uralkodik rajtuk. Isten ezt gondolja minden dologról, és így viszonyul hozzájuk.

Bár az ötezer ember, aki evett a kenyérből és a halból, nem tervezte, hogy követi az Úr Jézust, Ő nem támasztott velük szemben szigorú követeléseket; miután jóllaktak, tudjátok, mit tett az Úr Jézus? Egyáltalán prédikált nekik? Hová ment, miután ezt tette? A Szentírás nem jegyzi fel, hogy az Úr Jézus bármit is mondott volna nekik, csak azt, hogy csendben távozott, miután végrehajtotta a csodát. Támasztott tehát bármilyen követeléseket ezekkel az emberekkel szemben? Volt gyűlölet? Nem, nem volt semmi ilyesmi. Egyszerűen csak nem akart többé törődni ezekkel az emberekkel, akik nem tudták Őt követni, és ekkor fájt a szíve. Mivel látta az emberiség romlottságát és érezte, hogy az emberiség elutasítja Őt, amikor látta ezeket az embereket és velük volt, elszomorította Őt az emberi korlátoltság és tudatlanság, és fájt a szíve, minden vágya az volt, hogy minél hamarabb elhagyja ezeket az embereket. Az Úr nem támasztott velük szemben semmilyen követelményt a szívében, nem akart törődni velük, és még kevésbé akarta rájuk fordítani az energiáját. Tudta, hogy nem tudják Őt követni, mindezek ellenére a velük szembeni hozzáállása mégis nagyon egyértelmű volt. Csak kedvesen akart bánni velük, kegyelemben akarta őket részesíteni, és valóban ez volt Isten hozzáállása minden teremtett lényhez, aki az Ő uralma alatt állt – kedvesen bánni minden teremtett lénnyel, gondoskodni róluk és táplálni őket. Éppen azért, mert az Úr Jézus a megtestesült Isten volt, nagyon természetesen nyilatkoztatta ki Isten saját lényegét, és kedvesen bánt ezekkel az emberekkel. Jóindulatú és elfogadó szívvel bánt velük, és ilyen szívvel tanúsított kedvességet feléjük. Nem számított, hogy ezek az emberek hogyan látták az Úr Jézust, és nem számított, hogy mi lesz a kimenetele, Ő minden teremtett lényt az Ő identitásából kiindulva, az egész teremtés Uraként kezelt. Minden, amit kinyilatkoztatott, kivétel nélkül Isten természete, tulajdonai és lénye volt. Az Úr Jézus csendesen végezte el ezt a dolgot, majd csendesen távozott – ez Isten természetének mely aspektusa? Mondhatnánk, hogy ez Isten szerető kedvessége? Mondhatnánk, hogy ez Isten önzetlensége? Olyasmi ez, amire egy átlagos ember képes? Egyértelműen nem! Lényegében ki volt az az ötezer ember, akit az Úr Jézus öt kenyérből és két halból megvendégelt? Mondhatnánk, hogy olyan emberek voltak, akik összeegyeztethetőek Vele? Mondhatnánk, hogy mindannyian ellenségesek voltak Istennel szemben? Bizonyossággal kijelenthető, hogy egyáltalán nem voltak összeegyeztethetőek az Úrral, és a lényegük abszolút ellenséges volt Istennel szemben. De hogyan bánt velük Isten? Egy módszer segítségével oszlatta el az emberek Istennel szembeni ellenségességét: ezt a módszert „kedvességnek” nevezzük. Azaz, bár az Úr Jézus bűnösnek látta ezeket az embereket, Isten szemében mégis az Ő teremtett lényei voltak, így mégis kedvesen bánt ezekkel a bűnösökkel. Ez Isten toleranciája, és ezt a toleranciát Isten saját identitása és lényege határozza meg. Ez tehát olyasvalami, amire egyetlen Isten által teremtett ember sem képes – erre csak Isten képes.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)