Bocsáss meg hetvenszer hétszer

Máté 18:21-22 Akkor Péter odament Hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.

Az Úr szeretete

Máté 22:37-39 Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

E két passzus közül az egyik a megbocsátásról, a másik pedig a szeretetről szól. E két téma valóban rávilágít arra a munkára, amelyet az Úr Jézus a Kegyelem Korában el akart végezni.

Amikor Isten testet öltött, Magával hozta munkájának egy szakaszát, a konkrét munkafeladatokat és azt a természetet, amelyet ebben a korban kifejezésre akart juttatni. Abban az időszakban minden, amit az Emberfia tett, akörül a munka körül forgott, amit Isten ebben a korban akart elvégezni. Nem tett se többet, se kevesebbet. Minden egyes dolog, amit mondott, és mindenféle munka, amit végzett, ehhez a korhoz kapcsolódott. Függetlenül attól, hogy emberi módon, emberi nyelven vagy isteni nyelven fejezte ki, és függetlenül attól, hogy milyen módon vagy milyen nézőpontból tette, a célja az volt, hogy segítsen az embereknek megérteni, mit akar tenni, mik az Ő szándékai és mik az Ő követelményei az emberekkel szemben. Különféle eszközöket és különböző nézőpontokat használhat, hogy segítsen az embereknek megérteni és megismerni az Ő szándékait, és megérteni az emberiség megmentésére irányuló munkáját. A Kegyelem Korában tehát azt látjuk, hogy az Úr Jézus legtöbbször emberi nyelvet használ, hogy kifejezze, amit az emberiséggel közölni akar. Sőt, hétköznapi vezetőként látjuk Őt, aki beszélget az emberekkel, gondoskodik a szükségleteikről és segít nekik abban, amit kértek. A Kegyelem Korát megelőző Törvény Korában nem volt látható ez a munkamódszer. Bensőségesebbé és együttérzőbbé vált az emberiség iránt, valamint jobban el tudott érni gyakorlati eredményeket mind a forma, mind a mód tekintetében. A hetvenszer hétszer megbocsátásról szóló metafora igazán világossá teszi ezt a pontot. A cél, amit ebben a metaforában szereplő szám elért, az, hogy az emberek megérthessék az Úr Jézus szándékát abban az időben, amikor ezt mondta. Az volt a célja, hogy az emberek megbocsássanak másoknak – nem egyszer vagy kétszer, és nem is hétszer, hanem hetvenszer hétszer. Milyen elképzelés rejlik a „hetvenszer hét” gondolatában? Az, hogy az emberek a megbocsátást saját felelősségüknek érezzék, olyasvalaminek, amit meg kell tanulniuk, és egy „útnak”, amelyhez tartaniuk kell magukat. Bár ez csak egy metafora volt, arra szolgált, hogy rávilágítson a kritikus pontra. Segített az embereknek mélyen értékelni azt, amire Ő gondolt, és megtalálni a gyakorlat helyes módjait, valamint a gyakorlat alapelveit és normáit. Ez a metafora segített az embereknek világosan érteni, és helyes elképzelést adott nekik – azt, hogy el kell sajátítaniuk a megbocsátást, és megbocsátani akárhányszor, feltétel nélkül, de elfogadó és mások iránt megértő hozzáállással. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, mi volt a szívében? Tényleg a „hetvenszer hét” számra gondolt? Nem, nem arra. Van olyan szám, ahányszor Isten megbocsát az embereknek? Sokan vannak, akiket nagyon érdekel az itt említett „szám”, akik valóban meg akarják érteni ennek a számnak az eredetét és jelentését. Meg akarják érteni, miért ez a szám hangzott el az Úr Jézus szájából; úgy vélik, hogy ennek a számnak mélyebb jelentése van. Valójában azonban ez csak egy emberi szófordulat volt, amelyet Isten használt. Bármilyen utalást vagy jelentést az Úr Jézus emberiséggel szemben támasztott követelményeivel együtt kell értelmezni. Amikor Isten még nem lett testté, az emberek nem sokat értettek abból, amit mondott, mert szavai a teljes isteni mivoltból fakadtak. A mondandójának a nézőpontja és kontextusa láthatatlan és elérhetetlen volt az emberiség számára; egy olyan szellemi birodalomból juttatta kifejezésre, amelyet az emberek nem láthattak. A testben élő emberek számára ezek nem tudtak átjutni a szellemi birodalmon. De miután Isten testté lett, emberi szemszögből szólt az emberiséghez, kilépett a szellemi birodalomból és átlépte annak hatókörét. Ki tudta fejezni isteni természetét, szándékait és hozzáállását olyan dolgokon keresztül, amelyeket az emberek el tudtak képzelni, olyan dolgokon keresztül, amelyeket láttak és amelyekkel találkoztak az életükben, és olyan módszerekkel, amelyeket az emberek el tudtak fogadni, olyan nyelven, amelyet megértettek, és olyan tudással, amelyet fel tudtak fogni, és mindez lehetővé tette az emberiség számára, hogy megértsék és megismerjék Istent, hogy felfogják az Ő vágyait és az Ő megkövetelt normáit a képességeik határain belül, illetve olyan mértékben, amennyire képesek voltak. Ez volt Isten emberi mivoltban végzett munkájának módszere és alapelve. Annak ellenére, hogy Isten módszerei és alapelvei a testben végzett munkában többnyire az emberi mivolt révén vagy által valósultak meg, tényleg olyan eredményeket értek el, amelyeket nem lehetett volna elérni közvetlenül az isteni mivoltban végzett munkával. Isten munkája az emberi mivoltban konkrétabb, hitelesebb és célzottabb volt, a módszerek sokkal rugalmasabbak voltak, és formailag felülmúlta a Törvény Korában végzett munkát.

Most beszéljünk arról, hogy „szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Olyasvalami ez, ami közvetlenül az isteni mivoltban fejeződik ki? Nem, nyilvánvalóan nem! Ezek mind olyan dolgok, amelyekről az Emberfia emberi mivoltában beszélt; csak az emberek mondanak olyasmit, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”, és „úgy szeress másokat, ahogy a saját életedet becsülöd”. Ez a beszédmód kizárólag emberi. Isten soha nem beszélt így. Legalábbis Istennek az Ő isteni mivoltában nincs ilyen jellegű nyelvezete, mert nincs szüksége az effajta dogmára, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat” ahhoz, hogy szabályozza az emberiség iránti szeretetét, ugyanis Isten emberiség iránti szeretete természetes kinyilatkoztatása annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Mikor hallottátok valaha is, hogy Isten ilyesmit mondott: „Úgy szeretem az emberiséget, ahogyan önmagamat szeretem?” Nem hallottátok, mert a szeretet benne van Isten lényegében, és abban, amit birtokol és ami Ő. Isten emberiség iránti szeretete és az Ő hozzáállása, valamint az, ahogyan az emberekkel bánik, természetes kifejeződése és kinyilatkoztatása az Ő természetének. Nincs szüksége arra, hogy ezt szándékosan egy bizonyos módon tegye, vagy hogy szándékosan kövessen egy bizonyos módszert vagy erkölcsi kódexet ahhoz, hogy úgy szeresse felebarátját, mint Önmagát – Ő már birtokában van az effajta lényegnek. Mit látsz te ebben? Amikor Isten emberi mivoltában munkálkodott, számos módszerét, szavát és igazságát emberi módon fejezte ki. Ugyanakkor Isten természete, a tulajdonai és az Ő lénye, valamint az Ő szándékai is kifejezésre jutottak, hogy az emberek megismerjék és megértsék azokat. Amit megismertek és megértettek, az pontosan az Ő lényege volt, az Ő tulajdonai és lénye, ami Magának Istennek az eredendő azonosságát és státuszát képviseli. Vagyis az Emberfia a testben a lehető legnagyobb mértékben és a lehető legpontosabban fejezte ki Magának Istennek az eredendő természetét és lényegét. Az Emberfia emberi mivolta nemhogy nem volt akadálya vagy gátja az ember mennybéli Istennel való kommunikációjának és érintkezésének, hanem valójában ez volt az egyetlen csatorna és az egyetlen híd az emberiség számára, hogy kapcsolatot teremtsen a teremtés Urával. Most, ezen a ponton, nem érzitek úgy, hogy sok hasonlóság van az Úr Jézus által a Kegyelem Korában végzett munka természete és módszerei között és a munka jelenlegi szakasza között? A munkának ez a jelenlegi szakasza is sok emberi nyelvet használ Isten természetének kifejezésére, és sok nyelvet és módszert az emberiség mindennapi életéből, valamint az emberi tudásból, hogy kifejezze Magának Istennek a szándékait. Amint Isten testet ölt, nem számít, hogy emberi vagy isteni szemszögből beszél-e, nyelvezete és kifejezésmódjai nagyrészt az emberi nyelv és módszerek közvetítésével jönnek át. Vagyis, amikor Isten testet ölt, ez a legjobb lehetőség számodra, hogy meglásd Isten mindenhatóságát és bölcsességét, valamint megismerd Isten minden gyakorlati aspektusát. Amikor Isten testet öltött, emberi mivoltában, felnőtté válása során megértette, megtanulta és felfogta az emberiség tudásának, józan paraszti eszének, nyelvének és kifejezésmódjainak egy részét. Amikor pedig a megtestesült Isten birtokában volt ezeknek a dolgoknak, amelyek az Általa teremtett emberektől származtak, ezek lettek a megtestesült Isten eszközei, hogy kifejezze a természetét és isteni mivoltát, valamint ezek tették lehetővé Számára, hogy munkáját helytállóbbá, hitelesebbé és pontosabbá tegye, amikor az emberiség körében, emberi nézőpontból és emberi nyelvet használva munkálkodott. Ezáltal az Ő munkája hozzáférhetőbbé és könnyebben érthetővé vált az emberek számára, és így elérte az Isten által kívánt eredményeket. Hát nem praktikusabb Isten számára ily módon munkálkodni a testben? Vajon nem Isten bölcsessége ez? Amikor Isten testet öltött, amikor Isten teste képes volt vállalni azt a munkát, amit el akart végezni, gyakorlatilag akkor juttatta kifejezésre a természetét és a munkáját, és ez volt az az idő is, amikor hivatalosan is megkezdhette szolgálatát Emberfiaként. Ez azt jelentette, hogy Isten és az ember között nem volt többé „generációs szakadék”, és hogy Isten hamarosan felhagyott a hírvivőkön keresztül történő kommunikációval, továbbá hogy a testben Maga Isten tudta személyesen kifejezésre juttatni minden szavát és munkáját, amit akart. Ez azt is jelentette, hogy az emberek, akiket Isten megment, közelebb kerültek Hozzá, hogy irányítási munkája új területre lépett, valamint hogy az egész emberiség egy új korszak előtt állt.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)