Istennek el kell pusztítania Szodomát (Válogatott szakaszok)

1Mózes 18:26 Jahve így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.

1Mózes 18:29 Ismét szólt Hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Jahve így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:30 Szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:31 Ábrahám ezt mondta: Hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

1Mózes 18:32 Ábrahám ezt mondta: Hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

Isten csak azokkal törődik, akik képesek engedelmeskedni szavainak és követni parancsait

A fenti passzusokban több kulcsszó is szerepel: a számok. Először is, Jahve azt mondta, hogy ha talál ötven igaz embert a városban, akkor megkíméli az egész helyet, vagyis nem pusztítja el a várost. Volt valójában ötven igaz ember Szodomában? Nem volt. Nem sokkal később mit mondott Ábrahám Istennek? Azt mondta: „Hátha negyven található ott?” Isten azt mondta: „Nem teszem meg.” Aztán így szólt Ábrahám: „Hátha harminc található ott?” Isten így válaszolt: „Nem teszem meg.” És esetleg húsz? Nem teszem meg. Tíz? Nem teszem meg. Valójában volt tíz igaz ember a városban? Tíz nem volt, csak egy. És ki volt ez az egy? Lót. Abban az időben csupán egyetlen igaz ember volt Szodomában, de vajon Isten nagyon szigorú vagy akkurátus volt, amikor felmerült ez a szám? Nem, nem volt az! És amikor az ember azt kérdezgette: „Esetleg negyven?” „Esetleg harminc?” mígnem eljutott az „Esetleg tíz?” kérdésig, Isten azt mondta: „Még ha csak tízen lennének, akkor sem pusztítanám el a várost, hanem megkímélném, és megbocsátanék a többi embernek ezen a tízen kívül.” Ha csak tízen lettek volna, az elég szánalmas lett volna, de kiderült, hogy valójában még ennyi igaz ember sem volt Szodomában. Látod tehát, hogy Isten szemében a város népének bűne és gonoszsága olyan mértékű volt, hogy Istennek nem volt más választása, mint elpusztítani őket. Mit értett Isten az alatt, amikor azt mondta, hogy nem pusztítja el a várost, ha van ott ötven igaz ember? Ezek a számok nem voltak fontosak Isten számára. Az volt fontos, hogy vannak-e a városban olyan igaz emberek, amilyeneket Ő akart. Ha a városban csak egyetlen igaz ember is volt, Isten nem engedte volna, hogy a város elpusztítása miatt baja essen. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy Isten el akarta-e pusztítani a várost, vagy sem, és függetlenül attól, hogy hány igaz ember volt benne, Isten számára ez a bűnös város átkozott és utálatos volt, és el kellett pusztulnia, el kellett tűnnie Isten szeme elől, míg az igaz embereknek meg kellett maradniuk. A korszaktól és az emberiség fejlődési szakaszától függetlenül, Isten hozzáállása nem változik: gyűlöli a gonoszt, és törődik azokkal, akik az Ő szemében igazak. Isten eme egyértelmű magatartása egyben Isten lényegének igazi kinyilatkoztatása is. Mivel a városban csak egyetlen igaz ember volt, Isten nem habozott tovább. A végeredmény az volt, hogy Szodoma elkerülhetetlenül elpusztult. Mit láttok ti ebben? Abban a korban Isten nem pusztított el egy várost, ha volt benne ötven igaz ember, de akkor sem, ha tíz, ami azt jelenti, hogy Isten úgy döntött, hogy megbocsát és toleráns lesz az emberiséggel szemben, vagy elvégzi az útmutatás munkáját ama néhány ember miatt, akik képesek voltak félni és imádni Őt. Isten nagy hangsúlyt fektet az ember igaz cselekedeteire, nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek imádni Őt, és nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek jó cselekedeteket tenni Őelőtte.

A legkorábbi időktől napjainkig olvastatok valaha a Bibliában arról, hogy Isten közölte volna az igazságot, vagy beszélt volna Isten útjáról bárkinek is? Nem, soha. Isten emberhez intézett szavai, amelyekről olvasunk, csak azt közölték az emberekkel, hogy mit kell tenniük. Néhányan fogták magukat és megtették, néhányan nem; néhányan hittek, néhányan nem. Ez volt minden. Így annak a kornak az igaz emberei – akik Isten szemében igazak voltak – csupán azok voltak, akik meghallották Isten szavait és követték Isten parancsait. Szolgák voltak, akik véghez vitték Isten szavait az emberek között. Lehetne azt mondani, hogy az ilyen emberek ismerik Istent? Lehetne őket olyan embereknek nevezni, akiket Isten tökéletessé tett? Nem, nem lehetne. Tehát a számuktól függetlenül Isten szemében ezek az igaz emberek méltóak voltak arra, hogy Isten bizalmasainak nevezzék őket? Lehetett őket Isten tanúinak nevezni? Természetesen nem! Bizonyára nem voltak méltóak arra, hogy Isten bizalmasainak és tanúinak nevezzék őket. Hogyan nevezte hát Isten az ilyen embereket? A Biblia Ószövetségében sokszor előfordul, hogy Isten a „szolgám”-nak nevezi őket. Ez azt jelenti, hogy abban az időben Isten szemében ezek az igaz emberek Isten szolgái voltak, ők szolgálták Őt a földön. És hogy értette Isten ezt az elnevezést? Miért nevezte őket így? Vajon Istennek vannak normák a szívében azokat a megnevezéseket illetően, ahogy az embereket hívja? Bizonyára vannak. Istennek vannak normái, függetlenül attól, hogy az embereket igaznak, tökéletesnek, egyenesnek vagy szolgának nevezi. Amikor valakit a szolgájának nevez, szilárd meggyőződése, hogy az illető képes fogadni a küldötteit, képes követni a parancsait és képes végrehajtani azt, amit a küldöttek parancsolnak. Mit hajt végre ez az ember? Azt hajtja végre, amit Isten megparancsol az embereknek a földön. Abban az időben lehetett Isten útjának nevezni azt, amire Isten megkérte az embert, hogy megtegye és elvégezze a földön? Nem, nem lehetett. Mivelhogy abban az időben Isten csak néhány egyszerű dolgot kért az embertől; néhány egyszerű parancsot adott ki, mondván, hogy az ember csinálja csak ezt vagy azt, de semmi többet. Isten az Ő terve szerint munkálkodott. Mivel abban az időben sok körülmény még nem volt adott, az idő még nem érett meg, és az emberiség nehezen viselte Isten útját, Isten útja még nem kezdett el kiáradni az Ő szívéből. Isten az igaz embereket, akikről beszélt, és akiket itt látunk – akár harmincan, akár húszan vannak – a szolgáinak tekintette. Amikor Isten küldöttei eljutottak ezekhez a szolgákhoz, ők képesek voltak fogadni őket, követni a parancsaikat és a szavaik szerint cselekedni. Pontosan ezt kellett tenniük és elérniük azoknak, akik Isten szemében szolgák voltak. Isten megfontolt módon nevezi el az embereket. Nem azért nevezte őket a szolgáinak, mert olyanok voltak, mint ti most – sok prédikációt hallottak, tudták, hogy Isten mit akar tenni, sokat megértettek Isten szándékaiból és megértették az Ő irányítási tervét –, hanem mert őszinték voltak emberi mivoltukban és képesek voltak eleget tenni Isten szavainak; amikor Isten parancsolt nekik, képesek voltak félretenni, amit éppen csináltak, és végrehajtani azt, amit Isten parancsolt. Isten számára tehát a szolga cím másik jelentésrétege az, hogy együttműködtek az Ő földi munkájában, és bár nem ők voltak Isten küldöttei, ők voltak Isten szavainak földi végrehajtói és megvalósítói. Látjátok tehát, hogy ezek a szolgák vagy igaz emberek sokat nyomtak a latba Isten szívében. Arra a munkára, amelyre Isten készült a földön, nem kerülhetett sor Vele együttműködő emberek nélkül, és az Isten szolgái által vállalt szerepet Isten küldöttei nem vehették át. Minden feladat, amelyet Isten ezeknek a szolgáknak parancsolt, nagyon fontos volt Számára, ezért nem veszíthette el őket. E szolgák Istennel való együttműködése nélkül az Ő munkája az emberiség körében megtorpant volna, aminek eredményeként Isten irányítási terve és reményei semmivé foszlottak volna.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)