Kezdetben Isten nyugalomban volt. Abban az időben nem voltak emberek vagy bármi más a földön, és Isten még nem végzett semmilyen munkát. Csak az emberiség létezése és az emberiség megromlása után kezdte el irányító munkáját; ettől kezdve már nem pihent, hanem ehelyett az emberiség között kezdett el foglalatoskodni. Az emberiség romlása miatt vesztette el Isten a megnyugvását, és emellett az arkangyal lázadása miatt is. Ha Isten nem győzi le a Sátánt és nem menti meg a megrontott emberiséget, akkor soha többé nem lesz képes nyugalomra térni. Ahogyan az embernek hiányzik a nyugalom, úgy Istennek is, és amikor Ő ismét megpihen, az emberek is megpihennek majd. Nyugalomban élni háború nélküli, fertő nélküli és minden tartós igazságtalanság nélküli életet jelent. Vagyis olyan élet, amely mentes a Sátán okozta zavaroktól (itt a „Sátán” ellenséges erőkre utal) és a Sátán romlottságától, és nem is hajlamos semmilyen Istennel szemben álló erő általi megszállásra; olyan élet, amelyben minden a saját fajtáját követi, és imádhatja a teremtés Urát, és amelyben az ég és a föld teljesen nyugodt – ezt takarják az „emberek nyugodt élete” szavak. Amikor Isten megpihen, az igazságtalanság nem marad fenn többé a földön, az ellenséges erők sem támadnak többé, és az emberiség egy új birodalomba lép – nem lesz többé a Sátán által megrontott emberiség, hanem inkább egy olyan emberiség, amely megmenekült, miután a Sátán megrontotta. Az emberiség megnyugvásának napja egyben Isten megnyugvásának napja is lesz. Isten azért veszítette el a nyugalmát, mert az emberiség képtelen volt nyugalomra térni, nem pedig azért, mert eredetileg képtelen volt a nyugalomra. A nyugalomra térés nem jelenti azt, hogy minden megáll, vagy megszűnik fejlődni, és nem jelenti azt sem, hogy Isten felhagy a munkával, vagy hogy az emberek megszűnnek élni. A nyugalomra térés jele az lesz, amikor a Sátánt elpusztították, amikor azokat a gonosz embereket, akik csatlakoztak hozzá a gaztetteiben, megbüntették és semmivé tették, és amikor minden Istennel ellenséges erő megszűnik létezni. Isten nyugalomra térése azt jelenti, hogy többé nem fogja végezni az emberiség üdvözítésére irányuló munkáját. Az emberiség nyugalomra térése azt jelenti, hogy az egész emberiség Isten világosságában és áldásai alatt fog élni, mentesülve a Sátán rontásától, és többé nem fordul elő igazságtalanság. Isten gondviselése alatt az emberek normálisan fognak élni a földön. Amikor Isten és az emberiség együtt nyugalomra tér, az azt jelenti, hogy az emberiség megmenekült és a Sátán elpusztult, hogy Isten munkája az emberekben teljesen elkészült. Isten nem fog tovább dolgozni az emberekben, és azok nem fognak többé a Sátán uralma alatt élni. Így Isten nem lesz többé elfoglalt, és az emberek nem lesznek többé állandóan mozgásban; Isten és az emberiség egyszerre fog megnyugvást lelni. Isten visszatér az Ő eredeti helyére, és minden ember visszatér a saját helyére. Ezek azok a rendeltetési helyek, ahol Isten és az emberek tartózkodni fognak, amint Isten teljes irányítása befejeződik. Istennek megvan Isten rendeltetési helye, az emberiségnek pedig az emberiség rendeltetési helye. Miközben Isten pihen, továbbra is vezeti majd az összes embert a földi életében, és amíg az Ő fényességében élnek, addig az egy igaz Istent fogják imádni a mennyben. Isten nem fog többé az emberiség között élni, és az emberek sem lesznek képesek Istennel együtt élni a Neki kijelölt helyen. Isten és az emberek nem élhetnek ugyanabban a birodalomban; hanem mindkettőnek megvan a maga saját életvitele. Isten az, aki az egész emberiséget irányítja, és az egész emberiség Isten irányítási munkájának kikristályosodása. Az emberek azok, akiket vezetnek, és nem ugyanabból az anyagból valók, mint Isten. „Megpihenni” azt jelenti, hogy visszatérünk az eredeti helyünkre. Ezért amikor Isten nyugalomra tér, az azt jelenti, hogy visszatért eredeti helyére. Többé nem él majd a földön, és nem lesz az emberiség között, hogy osztozzon örömükben és szenvedésükben. Amikor az emberek nyugalomra térnek, az azt jelenti, hogy a teremtés valódi tárgyai lettek; a földről imádják majd Istent, és normális emberi életet élnek. Az emberek többé nem lesznek engedetlenek Istennel szemben, vagy nem fognak ellenállni Neki, és visszatérnek Ádám és Éva eredeti életéhez. Ez lesz Isten és az emberek saját élete és rendeltetése, miután nyugalomra térnek. A Sátán veresége elkerülhetetlen fordulat a közte és Isten közötti háborúban. Mint ilyen, Isten nyugalomra térése az Ő irányítási munkájának befejezése után, valamint az emberiség teljes üdvözítése és nyugalomba térése egyaránt elkerülhetetlen irányvonallá vált. Az emberiség nyugvóhelye a földön van, Isten nyugvóhelye pedig a mennyben. Amíg az emberek a nyugalomban imádják Istent, addig a földön fognak élni, és amíg Isten az emberiség maradékát nyugalomba vezeti, a mennyből fogja vezetni őket, nem pedig a földről. Isten továbbra is a Lélek lesz, míg az emberek továbbra is húsvér testek. Isten és az emberek más-más módon pihennek. Miközben Isten pihen, eljön és megjelenik az emberek között; miközben az emberek pihennek, Isten vezeti őket, hogy meglátogassák a mennyet, valamint, hogy élvezzék az ottani életet. Miután Isten és az emberiség nyugalomba tér, a Sátán nem fog többé létezni; hasonlóképpen azok a gonosz emberek is megszűnnek létezni. Mielőtt Isten és az emberiség megpihen, azok a gonosz egyének, akik egykor üldözték Istent a földön, valamint az ottani ellenségek, akik engedetlenek voltak vele szemben, addigra elpusztulnak; az utolsó napok nagy katasztrófái kiirtják őket. Miután ezek a gonosz emberek teljesen megsemmisültek, a Föld soha többé nem ismeri majd a Sátán zaklatását. Csak akkor kapja meg az emberiség a teljes üdvösséget, és akkor fejeződik be teljesen Isten munkája. Ezek az előfeltételei annak, hogy Isten és az emberiség nyugalomra térjen.

Minden dolgok végének közeledte Isten munkájának befejezését és egyúttal az emberiség fejlődésének végét is jelzi. Ez azt jelenti, hogy a Sátán által megrontott emberek majd elérik fejlődésük végső szakaszát, és Ádám és Éva leszármazottai bevégzik szaporodásukat. Ez azt is jelenti, hogy az ilyen, Sátán által megrontott emberiség számára lehetetlen lesz a további fejlődés. A kezdeti Ádám és Éva nem volt romlott, de az Édenkertből elűzött Ádámot és Évát megrontotta a Sátán. Amikor Isten és az emberek együtt nyugalomra térnek, Ádám és Éva – akiket kiűztek az Édenkertből – és leszármazottaik végül megszűnnek. A jövő emberiségét még mindig Ádám és Éva leszármazottai alkotják majd, de ők már nem a Sátán uralma alatt élő emberek lesznek. Inkább olyan emberek lesznek, akiket megmentettek és megtisztítottak. Ez egy olyan emberiség lesz, amely megítéltetett és megfenyíttetett, és amely szent. Ezek az emberek nem olyanok lesznek, mint amilyen az emberi faj eredetileg volt; szinte azt lehet mondani, hogy egy teljesen másfajta emberiség lesz, mint Ádám és Éva a kezdetekben. Ezeket az embereket mindazok közül választják majd ki, akiket a Sátán megrontott, és ők lesznek azok, akik végül is kitartottak Isten ítélete és fenyítése alatt; ők lesznek az utolsó megmaradt embercsoport a megrontott emberiség között. Csak ezek az emberek lesznek képesek végső nyugalomra térni Istennel együtt. Azok, akik Isten ítélő és fenyítő munkája során az utolsó napokban – vagyis a megtisztítás végső munkája során – képesek szilárdan kitartani, lesznek azok, akik Isten mellett végső nyugalomra térnek; mint ilyenek, mindazok, akik nyugalomra térnek, megszabadulnak majd a Sátán befolyásától, és elnyeri őket Isten, miután átmentek az Ő végső tisztító munkáján. Ezek az emberek, akiket Isten végül majd elnyer, térnek végső nyugalomra. Isten fenyítő és ítélő munkájának célja lényegében az emberiség megtisztítása a végső megnyugvás érdekében; e tisztítás nélkül az emberiség egyetlen tagját sem lehetne fajtája szerint különböző kategóriákba sorolni, és nem tudna nyugalomra térni. Ez a munka az emberiség egyetlen útja ahhoz, hogy nyugalomra térjen. Csak Isten tisztító munkája fogja megtisztítani az embereket igaztalanságuktól, és csak az Ő fenyítő és ítélő munkája fogja felszínre hozni az emberiség engedetlen elemeit, ezáltal különválasztva azokat, akik megszabadíthatók, azoktól, akik nem, és azokat, akik megmaradnak, azoktól, akik nem. Amikor ez a munka véget ér, azok az emberek, akik maradhatnak, mind megtisztíttatnak, és az emberség egy magasabb állapotába lépnek, amelyben egy csodálatosabb második emberi életet élveznek majd a földön; más szóval, megkezdik emberi pihenésük napját, és együtt élnek Istennel. Miután megfenyítették és megítélték azokat, akik nem maradhatnak, igazi arcuk teljesen lelepleződik, majd ezt követően mindannyian elpusztulnak, és a Sátánhoz hasonlóan többé nem élhetnek túl a földön. A jövő emberiségében többé nem lesznek ilyen típusú emberek; az ilyen emberek nem alkalmasak arra, hogy belépjenek a végső nyugalom földjére, és arra sem alkalmasak, hogy részt vegyenek a nyugalom napján, amelyen Isten és az emberiség osztozni fog, mivel ők a büntetés célpontjai, és gonosz, igaztalan emberek. Egyszer már megváltották őket, és ők is megítéltettek és megfenyíttettek; valaha ők is szolgálatot tettek Istennek. Amikor azonban eljön az utolsó nap, gonoszságuk miatt, valamint engedetlenségük és megváltásra való képtelenségük következtében mégis elűzik és elpusztítják őket; soha többé nem fognak a jövő világában életre kelni, és nem fognak többé a jövő emberisége között élni. Akár a halottak szellemei, akár még húsvér testben élő emberek, minden gonosztevő és mindazok, akik nem szabadultak meg, pusztulásra jut, amint a szentek az emberiség között nyugalomra térnek. Ami ezeket a gonosztevő szellemeket és embereket illeti, vagy az igaz emberek lelkét és azokat, akik igazat cselekszenek, függetlenül attól, hogy melyik korszakban vannak, mindazok, akik gonoszságot követnek el, végül elpusztulnak, és mindazok, akik igazak, túlélnek majd. Az, hogy egy ember vagy egy lélek elnyeri-e az üdvösséget, nem teljesen a végső korszak munkája alapján dől el, inkább az határozza meg, hogy ellenállt-e vagy engedetlen volt-e Isten iránt vagy sem. Azok az emberek, akik az előző korszakban gonoszságot követtek el, és nem tudták elérni az üdvösséget, kétségtelenül büntetés célpontjai lesznek, és azok, akik a jelen korszakban gonoszságot követnek el, és nem menthetők meg, bizonyosan szintén büntetés célpontjai lesznek. Az embereket a jó és a rossz alapján csoportosítják, nem pedig aszerint, hogy melyik korszakban élnek. Miután így besorolták őket, nem kapnak azonnal büntetést vagy jutalmat, hanem Isten csak azután fogja elvégezni a gonosz büntetését és a jó jutalmazását, miután befejezte a hódító munkáját az utolsó napokban. Valójában azóta választja szét az embereket jóra és rosszra, amióta az emberiség üdvözítésének munkájához hozzákezdett. Éppen az a helyzet, hogy az igazakat csak azután fogja megjutalmazni, a gonoszokat pedig megbüntetni, miután munkája véget ért; nem arról van szó, hogy munkája befejeztével csoportokba válogatja őket, és utána azonnal nekilát a gonosz megbüntetésének és a jó jutalmazásának. E feladatot inkább csak akkor fogja elvégezni, amikor az Ő munkája teljesen befejeződött. Isten végső munkája, a gonosz megbüntetése és a jó jutalmazása mögött álló teljes cél az, hogy minden embert alaposan megtisztítson, hogy egy tisztán szent emberiséget juttathasson el az örök nyugalomba. Az Ő munkájának e szakasza a leglényegesebb; ez a végső szakasza az Ő egész irányítási munkájának. Ha Isten nem pusztítaná el a gonoszokat, hanem hagyná, hogy megmaradjanak, akkor még mindig nem volna képes minden ember nyugalomra térni, és Isten nem tudná az egész emberiséget egy jobb világba vinni. Az ilyen munka nem lenne teljes. Amikor az Ő munkája befejeződik, az egész emberiség teljesen szent lesz; csak így lesz képes Isten békésen nyugalomban élni.

Az emberek manapság még mindig képtelenek elengedni a test dolgait; nem tudják feladni a testi élvezeteket, a világot, a pénzt vagy romlott beállítottságukat. A legtöbb ember felületesen végzi tevékenységét. Valójában ezek az emberek egyáltalán nem hordozzák Istent a szívükben; sőt, ami még rosszabb, nem is félik Istent. Isten nincs a szívükben, ezért nem képesek érzékelni mindazt, amit Isten tesz, és még kevésbé képesek elhinni az általa kimondott szavakat. Az ilyen emberek túlságosan a testből valók; túlságosan mélyen romlottak, és mindenféle igazságot nélkülöznek. Mi több, nem hiszik el, hogy Isten képes testet ölteni. Aki nem hisz a megtestesült Istenben – vagyis aki nem hisz a látható Istenben vagy az Ő munkájában és szavaiban, és ehelyett a láthatatlan, mennyei Istent imádja – az olyasvalaki, akinek Isten nincs a szívében. Az ilyen emberek lázadóak és ellenállnak Istennek. Hiányzik belőlük az emberség és az értelem, az igazságról nem is beszélve. Ráadásul ezen emberek számára a látható és kézzelfogható Isten még kevésbé hihető, miközben a láthatatlan és megfoghatatlan Istent tartják a leghitelesebbnek és legörvendetesebbnek. Amit keresnek, az nem a tényleges igazság, és nem is az élet igazi lényege; még kevésbé Isten akarata. Inkább az izgalmat keresik. Kétségkívül abban hisznek és azt követik, ami a leginkább lehetővé teszi számukra vágyaik beteljesítését. Csak azért hisznek Istenben, hogy saját vágyaikat kielégítsék, nem pedig azért, hogy az igazságot keressék. Az ilyen emberek vajon nem gonosztevők? Rendkívül magabiztosak, és egyáltalán nem hiszik, hogy Isten a mennyben elpusztítja az olyan „jó embereket”, mint ők maguk. Ehelyett azt hiszik, hogy Isten megengedi nekik, hogy megmaradjanak, sőt, bőségesen megjutalmazza őket, mivel sok mindent tettek Istenért, és jelentős „hűséget” tanúsítottak iránta. Ha nekik is a látható Istent kellene követniük, amint nem teljesülnének a vágyaik, azonnal visszavágnának Istennek, vagy dühbe gurulnának. Aljas, megvetendő embereknek bizonyulnak, akik mindig csak a saját vágyaik kielégítésére törekszenek; nem az igazságot kereső, becsületes emberek. Ilyen emberek az úgynevezett gonoszok, akik Krisztust követik. Azok az emberek, akik nem keresik az igazságot, nem hihetnek az igazságban, és még kevésbé képesek érzékelni az emberiség jövőbeli kimenetelét, mivel nem hisznek a látható Isten egyetlen művében vagy szavában sem – és ez magában foglalja azt is, hogy nem képesek hinni az emberiség jövőbeli rendeltetésében. Ezért, még ha követik is a látható Istent, akkor is gonoszságot követnek el, és egyáltalán nem keresik az igazságot, és nem is gyakorolják az Általam megkövetelt igazságot. Azok az emberek, akik nem hiszik, hogy el fognak pusztulni, ezzel ellentétben pont azok, akik el fognak pusztulni. Mindannyian olyan okosnak hiszik magukat, és azt gondolják, hogy ők azok az emberek, akik az igazságot gyakorolják. Gonosz magatartásukat az igazságnak tekintik, és ezért dédelgetik. Az ilyen gonosz emberek nagyon magabiztosak; az igazságot tanításnak tekintik, és gonosz cselekedeteiket igazságnak tartják, de végül csak azt aratják, amit vetettek. Minél magabiztosabbak az emberek, és minél vadabbul arrogánsak, annál inkább képtelenek elnyerni az igazságot; minél inkább hisznek az emberek a mennyei Istenben, annál inkább ellenállnak Istennek. Ezek az emberek azok, akik büntetést kapnak. Mielőtt az emberiség nyugalomra térne, azt, hogy az egyes emberfajták büntetést vagy jutalmat kapnak-e, az határozza meg, hogy keresték-e az igazságot, ismerik-e Istent, és képesek-e alávetni magukat a látható Istennek. Azok, akik a látható Isten szolgálatában álltak, de mégsem ismerik Őt, és nem is engedelmeskednek Neki, nélkülözik az igazságot. Az ilyen emberek gonosztevők, és a gonosztevők kétségtelenül büntetés tárgyai lesznek; sőt, gonosz magatartásuknak megfelelően bűnhődnek majd. Isten azért van, hogy az emberek higgyenek benne, és méltó is az engedelmességükre. Azok, akik csak a homályos és láthatatlan Istenben hisznek, olyan emberek, akik nem hisznek Istenben, és nem képesek alávetni magukat Istennek. Ha ezeknek az embereknek még mindig nem sikerül hinniük a látható Istenben, mire az Ő hódító munkája befejeződik, és továbbra is engedetlenek maradnak és ellenállnak a testben látható Istennek, akkor ezek a „homályoskodók” kétségtelenül pusztítás tárgyai lesznek. Pontosan úgy van, mint ahogyan néhányan közületek – bárki, aki szóban elismeri a megtestesült Istent, de nem tudja gyakorolni a megtestesült Istennek való alávetettség igazságát – végső soron kiűzetnek és elpusztulnak. Sőt, bárki, aki szóban elismeri a látható Istent, és az Általa kifejezett igazságot eszi és issza, miközben a homályos és láthatatlan Istent is keresi, biztosan a pusztulás tárgya lesz. Ezek közül az emberek közül senki sem tud megmaradni a nyugalom idejéig, amely Isten munkájának befejezése után jön el, és egyetlen ilyen emberhez hasonló egyén sem maradhat meg az említett nyugalom idején. A démoni emberek azok, akik nem gyakorolják az igazságot; lényegük az Istennel szembeni ellenállás és engedetlenség, és a legcsekélyebb szándékuk sincs arra, hogy alávessék magukat Neki. Az ilyen emberek mind a pusztulásé lesznek. Az, hogy benned megvan-e az igazság, és hogy ellenállsz-e Istennek, a te lényegeden múlik, nem pedig a külsődön, vagy azon, ahogyan esetleg alkalomadtán beszélsz vagy viselkedsz. Azt, hogy egy egyén elpusztul-e vagy sem, a lényege határozza meg; ezt a viselkedése és az igazságra való törekvése által feltárt lényeg alapján döntik el. Azok között az emberek között, akik abban hasonlítanak egymáshoz, hogy munkát végeznek, és akik hasonló mennyiségű munkát végeznek, azok, akiknek az emberi lényege jó és akik az igazságot birtokolják, azok az emberek, akiknek megengedik, hogy fennmaradjanak, míg azok, akiknek az emberi lényege gonosz és akik nem engedelmeskednek a látható Istennek, azok, akik a pusztulás tárgyai lesznek. Istennek az emberiség rendeltetési helyével kapcsolatos minden munkája vagy szava, az egyes egyének lényegének megfelelően fog foglalkozni az emberekkel; a legkisebb hiba sem fordul elő, és egyetlen tévedés sem történik. Csak amikor az emberek végeznek munkát, akkor keverednek bele emberi érzelmek vagy értelmezések. Az Isten által végzett munka a legmegfelelőbb; Ő egyáltalán nem tesz hamis állításokat egyetlen teremtményről sem. Jelenleg sokan vannak, akik nem képesek felfogni az emberiség jövőbeli rendeltetését, és akik nem hisznek az Általam kimondott szavaknak. Mindazok, akik nem hisznek, csakúgy, mint azok, akik nem gyakorolják az igazságot, démonok!

Manapság azok, akik keresnek, és azok, akik nem keresnek, két teljesen különböző típusú ember, akiknek a rendeltetése is nagyon különböző. Azok, akik az igazság megismerésére törekszenek és az igazságot gyakorolják, azok, akiknek Isten elhozza az üdvösséget. Akik nem ismerik az igaz utat, azok démonok és ellenségek; ők az arkangyal leszármazottai, és a pusztítás tárgyai lesznek. Még azok is, akik egy homályos Isten jámbor hívei – nem démonok-e ők is? Azok az emberek, akik jó lelkiismerettel rendelkeznek, de nem fogadják el az igaz utat, démonok; az ő lényegük az Istennel szembeni ellenállás egyike. Azok, akik nem fogadják el az igaz utat, azok, akik ellenállnak Istennek, és még ha az ilyen emberek sok megpróbáltatást viselnek is el, akkor is elpusztulnak. Mindazok, akik nem hajlandók lemondani a világról, akik nem bírják elviselni, hogy elváljanak a szüleiktől, és akik nem bírnak megszabadulni a saját testi élvezeteiktől, engedetlenek Istennel szemben, és mindannyian pusztítás tárgyai lesznek. Aki nem hisz a megtestesült Istenben, az démoni, sőt a pusztulásé lesz. Azok, akiknek van hite, de nem gyakorolják az igazságot, azok, akik nem hisznek a megtestesült Istenben, és azok, akik egyáltalán nem hisznek Isten létezésében, szintén a pusztítás tárgyai lesznek. Mindazok, akinek megengedik, hogy fennmaradjanak, azok az emberek, akik átmentek a finomítás szenvedésén, és szilárdan álltak; ezek azok az emberek, akik valóban kiállták a próbákat. Bárki, aki nem ismeri el Istent, ellenség; vagyis bárki, aki nem ismeri el a megtestesült Istent – függetlenül attól, hogy ezen az áramlaton belül vagy kívül van-e vagy sem –, az antikrisztus! Ki a Sátán, kik a démonok, és kik Isten ellenségei, ha nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik engedetlenek Istennel szemben? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, mégis nélkülözik az igazságot? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Istenről? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel viseltetsz irántuk, de ebben az esetben nem a Sátán felé terjeszted-e ki a jó szándékot? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha manapság az emberek még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán szándékoznának Isten akaratát keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szándékait sajátjukként magukban hordozni, akkor a végük annál nyomorúságosabb lesz. Aki nem hisz a testet öltött Istenben, az Isten ellensége. Ha képes vagy lelkiismeretességet és szeretetet tanúsítani egy ellenség iránt, akkor nem nélkülözöd-e az igazságérzetet? Ha te összeegyeztethető vagy azokkal, akiket utálok és akikkel nem értek egyet, és továbbra is szeretettel vagy személyes érzésekkel viseltetsz irántuk, akkor nem vagy-e engedetlen? Nem állsz-e szándékosan ellen Istennek? Az ilyen személy birtokolja az igazságot? Ha az emberek lelkiismeretességet tanúsítanak ellenségeik iránt, szeretetet a démonok iránt és irgalmat a Sátán iránt, akkor nem zavarják-e szándékosan Isten munkáját? Azok az emberek, akik csak Jézusban hisznek, és nem hisznek a megtestesült Istenben az utolsó napokban, valamint azok, akik szóban azt állítják, hogy hisznek a megtestesült Istenben, de gonoszságot cselekszenek, mind antikrisztusok, nem is beszélve azokról, akik még csak nem is hisznek Istenben. Mindezek az emberek pusztítás tárgyai lesznek. A mérce, amely szerint az emberek megítélik a többi embert, a viselkedésükön alapul; akiknek a viselkedése jó, azok igazak, míg akiknek a viselkedése visszataszító, azok gonoszak. A mérce, amely szerint Isten megítéli az embereket, azon alapul, hogy a lényegük aláveti-e magát Neki vagy sem; aki aláveti magát Istennek, az igaz ember, míg aki nem, az ellenség és gonosz ember, függetlenül attól, hogy ennek az embernek a viselkedése jó vagy rossz, és függetlenül attól, hogy a beszéde helyes vagy helytelen. Vannak, akik jó tettekkel szeretnének jó sorsot elérni a jövőben, és vannak, akik szép szavakkal szeretnének jó célt elérni. Mindenki tévesen azt hiszi, hogy Isten az emberek viselkedésének megfigyelése vagy beszédük meghallgatása után határozza meg az emberek sorsát; sokan ezért ezt akarják kihasználni, hogy becsapják Istent, hogy egy pillanatnyi kegyben részesítse őket. A jövőben azok az emberek, akik a nyugalom állapotában maradnak fenn, mindannyian kiállják majd a nyomorúság napját, és tanúságot is tesznek Isten mellett; mindannyian olyan emberek lesznek, akik teljesítették kötelességeiket, és akik tudatosan alávetették magukat Istennek. Azoknak, akik csupán a szolgálat lehetőségét akarják kihasználni azzal a szándékkal, hogy elkerüljék az igazság gyakorlását, nem lesz lehetőségük fennmaradni. Istennek megfelelő mércéi vannak minden ember sorsának elrendezésére; Ő nem egyszerűen az egyén szavai és viselkedése szerint hozza meg ezeket a döntéseket, és nem is az alapján, hogy valaki hogyan viselkedik egy adott időszakban. Egyáltalán nem lesz elnéző valakinek a gonosz viselkedésével szemben az Őneki korábban végzett szolgálata miatt, és nem fog megkímélni valakit a haláltól sem az Istenért tett egyszeri ráfordítása miatt. Senki sem kerülheti el a gonoszságáért járó megtorlást, és senki sem palástolhatja gonosz viselkedését, hogy ezáltal elkerülje a pusztulás kínjait. Ha az emberek valóban teljesíteni tudják saját kötelességüket, az azt jelenti, hogy örökké hűségesek Istenhez, és nem keresik a jutalmat, függetlenül attól, hogy áldást kapnak-e vagy szerencsétlenség éri őket. Ha az emberek hűségesek Istenhez, amikor látják az áldásokat, de elveszítik hűségüket, amikor nem látnak áldásokat, és ha végül még mindig képtelenek tanúságot tenni Isten mellett, vagy teljesíteni a rájuk háruló kötelességeket, akkor továbbra is a pusztítás tárgyai lesznek, annak ellenére, hogy korábban egyszer már hűséggel szolgálták Istent. Röviden, a gonosz emberek nem élhetnek az örökkévalóságon keresztül, és nem is térhetnek nyugalomra; csak az igazak a nyugalom urai. Ha az emberiség egyszer jó útra tér, az emberek normális emberi életet élhetnek. Mindannyian teljesítik majd a saját kötelességüket, és teljes mértékben hűségesek lesznek Istenhez. Teljesen levetik engedetlenségüket és romlott beállítottságukat, és Istenért és Isten miatt élnek majd, mentesülve mind az engedetlenségtől, mind az ellenállástól. Mindannyian képesek lesznek teljesen alávetni magukat Istennek. Ez lesz Isten és az emberiség élete; ez lesz a királyság élete, és ez lesz a nyugalom élete.