Jézus kenyeret eszik és a Szentírást magyarázza feltámadása után

Lukács 24:30-32 És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, Ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?

A tanítványok sült halat adnak enni Jézusnak

Lukács 24:36-43 Miközben ezekről beszélgettek, Maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban Én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, Nekem van. És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? Ők pedig adtak Neki egy darab sült halat. Elvette, és szemük láttára megette.

Ezután vessünk egy pillantást a Szentírás fenti passzusaira. Az első passzus arról szól, hogy az Úr Jézus a feltámadása után kenyeret evett és a Szentírást magyarázta, a második passzus pedig arról szól, hogy az Úr Jézus sült halat evett. Hogyan segít ez a két passzus abban, hogy megismerd Isten természetét? El tudjátok képzelni, milyen képet kaptok ezekből a leírásokból a kenyeret, majd sült halat evő Úr Jézusról? El tudjátok képzelni, hogy ha az Úr Jézus előttetek állna, és kenyeret enne, hogyan éreznétek magatokat? Vagy ha egy asztalnál enne veletek, halat és kenyeret enne az emberekkel, milyen érzés lenne benned abban a pillanatban? Ha úgy éreznéd, hogy nagyon közel vagy az Úrhoz, és Ő nagyon bizalmas veled, akkor ez az érzés helytálló. Pontosan ezt az eredményt akarta elérni az Úr Jézus azzal, hogy a feltámadása után kenyeret és halat evett az összegyűlt emberek előtt. Ha az Úr Jézus csak a feltámadása után beszélt volna az emberekkel, ha nem érezték volna a húsát és a csontjait, hanem egy elérhetetlen Szellemnek érzékelték volna, hogyan érezték volna magukat? Vajon nem lettek volna csalódottak? Ha csalódottak lettek volna, nem érezték volna magukat elhagyatottnak az emberek? Nem éreztek volna távolságot maguk és az Úr Jézus Krisztus között? Milyen negatív hatást gyakorolt volna ez a távolság az emberek Istennel való kapcsolatára? Az emberek bizonyára féltek volna, nem mertek volna közel jönni Hozzá, ezért tiszteletteljes távolságtartással viszonyultak volna Hozzá. Ettől kezdve megszakították volna az Úr Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatukat, és visszatértek volna az emberiség és a mennyei Isten közötti kapcsolathoz, ahogy az a Kegyelem Kora előtt volt. A szellemi test, amelyet az emberek nem tudtak megérinteni vagy érezni, az Istennel való bensőséges kapcsolatuk megszűnését eredményezte volna, továbbá azt, hogy a bensőséges kapcsolat, amely az Úr Jézus Krisztus testben töltött ideje alatt kialakult – amikor nem volt távolság közte és az emberek között –, megszűnt volna létezni. A spirituális test mindössze félelmet, elkerülést és szótlan bámulást váltott volna ki az emberekből. Nem mertek volna közel menni Hozzá, vagy beszédbe elegyedni Vele, nemhogy követni Őt, megbízni Benne vagy felnézni Rá. Isten nem kívánta látni az emberek effajta érzését Iránta. Nem akarta látni, ahogy az emberek elkerülik Őt vagy eltávolodnak Tőle; csak azt akarta, hogy az emberek megértsék Őt, közel kerüljenek Hozzá, és az Ő családját alkossák. Ha a saját családod, a gyermekeid látnának téged, de nem ismernének fel és nem mernének közeledni hozzád, hanem folyton kerülnének téged, és ha nem tudnád elnyerni a megértésüket mindazért, amit értük tettél, mit éreznél? Hát nem lenne fájdalmas? Nem szakadna meg a szíved? Pontosan ezt érzi Isten, amikor az emberek kerülik Őt. Az Úr Jézus ezért a feltámadása után továbbra is megjelent az embereknek hús-vér alakjában, és továbbra is evett s ivott velük. Isten családként tekint az emberekre, és azt akarja, hogy az emberiség is úgy tekintsen Rá, mint a számára legkedvesebbre; csak így nyerheti meg Isten igazán az embereket, és csak így szerethetik és imádhatják az emberek igazán Istent. Most már értitek a szándékomat, hogy a Szentírásnak miért e két passzusát vettem elő, amelyben az Úr Jézus a feltámadása után kenyeret eszik és a Szentírást magyarázza, illetve amelyben a tanítványok sült halat adnak neki enni?

Elmondható, hogy komolyan átgondolt volt mindazon dolgok sorozata, melyeket az Úr Jézus a feltámadása után mondott és tett. Ezek a dolgok tele voltak azzal a mély szeretettel, amelyet Isten az emberiség iránt érzett, és tele voltak a dédelgetéssel és az aprólékos gondoskodással is, amelyet az emberiséggel a testben töltött ideje alatt kialakított bensőséges kapcsolata iránt érzett. Sőt, tele voltak a nosztalgiával és a vágyakozással is, amelyet az akkori élete iránt érzett, amikor követőivel együtt evett és élt a testben töltött ideje alatt. Isten tehát nem akarta, hogy az emberek távolságot érezzenek Isten és az ember között, és azt sem akarta, hogy az emberiség eltávolodjon Istentől. Sőt, nem akarta, hogy az emberiség úgy érezze, hogy feltámadása után az Úr Jézus már nem az az Úr volt, aki olyan bizalmas volt az emberekkel, vagy hogy már nem volt együtt az emberiséggel, mert visszatért a szellemi birodalomba, visszatért az Atyához, akit az emberek soha nem láthatnak és nem érhetnek el. Nem akarta, hogy az emberek úgy érezzék, hogy bármilyen státuszbeli különbség keletkezett Közte és az emberiség között. Amikor Isten olyan embereket lát, akik követni akarják Őt, de tiszteletteljes távolságot tartanak Tőle, fáj a szíve, mert ez azt jelenti, hogy a szívük nagyon messze van Tőle, és nagyon nehéz lesz megnyernie a szívüket. Ha tehát szellemi testben jelent volna meg az embereknek, amelyet nem láthattak és nem érinthettek volna meg, az ismét eltávolította volna az embert Istentől, ami miatt az emberiség a feltámadása után tévesen úgy tekintett volna Krisztusra, mint aki magasztossá, az emberektől eltérővé vált, és aki többé nem ülhet velük egy asztalhoz és nem étkezhet velük, mivel az emberek bűnösek, mocskosak, és soha nem kerülhetnek közel Istenhez. Az emberiség e félreértéseinek eloszlatása érdekében az Úr Jézus számos olyan dolgot tett, amit a Bibliában leírtak szerint korábban a testben is tett: „Vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” A Szentírást is magyarázta nekik, ahogy a múltban is tette. Mindezen dolgok, melyeket az Úr Jézus tett, éreztették minden emberrel, aki látta Őt, hogy az Úr nem változott, hogy Ő még mindig ugyanaz az Úr Jézus. Bár a keresztre szögezték és átélte a halált, feltámadt és nem hagyta el az emberiséget. Visszatért, hogy az emberek között legyen, és semmiben nem változott meg. Az emberek előtt álló Emberfia még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt. A viselkedése és az, ahogy az emberekkel beszélgetett, nagyon ismerősnek tetszett. Még mindig tele volt szerető kedvességgel, kegyelemmel és elfogadással – még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt, aki úgy szeretett másokat, mint saját Magát, aki hetvenszer hétszer képes volt megbocsátani az emberiségnek. Mint korábban mindig, most is együtt evett az emberekkel, beszélgetett velük a Szentírásról, és ami még fontosabb, most is húsból és vérből volt, akárcsak korábban, és érinthették és láthatták. Az Emberfia olyan volt, hogy lehetővé tette az emberek számára, hogy érezzék a meghittséget, hogy nyugalmat érezzenek és érezzék annak örömét, hogy visszanyertek valamit, ami elveszett. Nagy könnyedséggel, bátran és magabiztosan kezdtek el bízni ebben az Emberfiában és Őrá tekinteni, aki meg tudta bocsátani az emberiség bűneit. Habozás nélkül elkezdtek imádkozni is az Úr Jézus nevében, hogy elnyerjék a kegyelmét, az áldását, hogy békét és örömöt nyerjenek Tőle, hogy gondoskodást és védelmet nyerjenek Tőle, valamint az Úr Jézus nevében elkezdték gyógyítani a betegeket és kiűzni a démonokat.

(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)