2. Kölcsönös leleplezés és támadások

Egyeseknek hiányzik a felfogóképessége Isten szavának evésében és ivásában, és nem tudják, miként közöljék az Isten szaváról szóló tapasztalati megértésüket. Csak azt tudják, hogyan kössék össze másokkal Isten embereket leleplező szavait. És így, valahányszor Isten szavait használva az igazságról beszélnek, mindig vannak személyes indítékaik; mindig meg akarják ragadni a lehetőséget, hogy leleplezzenek másokat és lecsapjanak rájuk, ami nyugtalanságot okoz a gyülekezetben. Ha azok, akiket lelepleznek, helyesen tudják kezelni ezeket a helyzeteket, úgy értelmezik azokat, hogy Istentől származnak, és alávetettséget és türelmet tanulnak, akkor nem lesznek viták. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy valaki netalántán dacosnak érezze magát, amikor azt hallja, hogy mások az ő problémáiról beszélnek és leleplezik azokat. Magában erre gondol: „Miért van az, hogy Isten szavainak olvasása után nem a róluk szóló tapasztalati megértésedet osztod meg vagy önmagad megismeréséről beszélsz, hanem kizárólag engem támadsz és veszel célba helyette? Nem tetszem neked? Isten szavai már egyértelművé tették, hogy romlott a beállítottságom – valóban ki kell mondanod? Lehet, hogy nekem romlott a beállítottságom, de a tiéd vajon nem az? Folyton célba veszel, csalárdnak nevezel engem, ám te sem vagy híján a ravaszságnak!” Nehezteléssel és daccal telve egyszer-kétszer lehet, hogy türelmet gyakorol, ám ahogyan telik az idő és felgyűlnek a sérelmei, kitör. És ha egyszer kitör, az katasztrofális. Ezt mondja: „Amikor egyesek cselekednek és beszélnek, a felszínen nagyon becsületesnek és nyíltnak tettetik magukat, valójában azonban teli vannak mindenféle mesterkedéssel, és folyton szövetkeznek mások ellen. Velük beszélve senki sem foghatja fel a gondolataikat és a szándékaikat; csalárd emberek. Amikor ilyen egyénekkel találkozunk, nem tudunk beszélni vagy kapcsolatot teremteni velük; túlságosan félelmetesek. Ha nem vagy óvatos, a csapdájukba esel, és becsapnak és kihasználnak. Az ilyen emberek a leggonoszabbak, az a fajta, amelyet Isten a legjobban utál és amelytől a legjobban undorodik. A feneketlen mélységbe, a tűz és a kénkő tavába kellene vetni őket!” Ezt hallván a másik erre gondol: „Romlott beállítottságaid vannak, de nem engeded, hogy a többiek leleplezzenek? Oly arrogáns és önelégült vagy, úgyhogy keresek egy másik szövegrészt Isten szavaiból, hogy leleplezzelek, és majd meglátjuk, akkor mit mondasz!” Miután leleplezik, a másik még dühösebb lesz, és erre gondol: „Szóval nem fogod ezt annyiban hagyni? Még mindig nem fogod ezt elengedni, ugye? Egyszerűen nem tetszem neked, és azt hiszed, romlott a beállítottságom, nem igaz? Rendben, akkor én is leleplezlek majd téged!” Így aztán ezt mondja: „Egyesek egyszerűen antikrisztusok; a státuszt szeretik és azt, ha mások dicsérik őket, szeretnek kioktatni másokat, arra használni Isten szavait, hogy leleplezzenek és kárhoztassanak másokat, elhitetve másokkal, hogy nekik maguknak nincs romlott beállítottságuk. Mindannyian beképzeltek, és azt hiszik, már megszentelődtek, de nem tisztátalan lelkek csupán? Nem csupán Sátánok és gonosz lelkek? Mik az antikrisztusok? Az antikrisztusok Sátánok!” Hány menetet vívtak? Van győztes? (Nincs.) Mondtak bármit, ami mások épülésére szolgálhatna? (Nem.) Nos, akkor mik ezek a szavak? (Ítéletek, kárhoztatások.) Ítéletek. Meggondolatlanul beszélnek, tekintet nélkül a tényleges helyzetre és tényekre, önkényesen megítélve és kárhoztatva másokat, sőt szidalmazva őket. Van tényszerű alapjuk arra, hogy antikrisztusnak nevezzék a másik embert? Az antikrisztus mely gonosztetteit és megnyilvánulásait tanúsította az illető? A romlott beállítottsága eléri vajon egy antikrisztus lényegének szintjét? Amikor Isten választott népe hallja, amint leleplezi a másik embert, vajon úgy fogják gondolni, hogy az objektív és az igazságnak megfelelő? Van bármiféle kedvesség vagy jószándék az e két ember által mondott szavakban? (Nincs.) Az a céljuk, hogy segítsenek egymásnak megismerni önmagukat, valamint képessé tegyék őket arra, hogy a lehető leghamarabb levessék a romlott beállítottságukat és belépjenek az igazságvalóságba? (Nem.) Akkor miért csinálják ezt? Azért, hogy kiengedjék a személyes rosszindulatukat, hogy lecsapjanak a másik félre és bosszút álljanak rajta, ezért önkényesen megvádolják valamivel, ami egyáltalán nem felel meg a tényeknek. Nem értékelik és jellemzik egymást pontosan Isten szavai, valamint a másik személy megnyilatkozásai és lényege alapján, hanem arra használják Isten szavait, hogy lecsapjanak egymásra, bosszút álljanak és kiengedjék a személyes rosszindulatukat; egyáltalán nem az igazságot közlik. Ez komoly probléma. Folyton belekapaszkodnak a másik emberrel kapcsolatos dolgokba, hogy támadják és kárhoztassák az arrogáns beállítottsága miatt – ez a hozzáállás baljós és rosszindulatú, és bizonyosan nem egy jó szándékú leleplezés, következésképp csak kölcsönös ellenségeskedéshez és gyűlölethez vezet. Ha a leleplezés azzal a hozzáállással történik, hogy szeretetből segítsen másoknak, az emberek ezt érzik és helyesen tudják kezelni. Ha azonban valaki belekapaszkodik a másik ember arrogáns beállítottságába, hogy kárhoztassa és támadja őt, az pusztán azért van, hogy lecsapjon az illetőre és gyötörje őt. Mindenkinek romlott a beállítottsága, akkor miért kell mindig egy embert célba venni? Miért kell mindig egy emberre koncentrálnia valakinek anélkül, hogy békén hagyná az illetőt? Állandóan annak a bizonyos személynek az arrogáns beállítottságát leleplezni – valóban az a célja ennek, hogy segítsen levetnie ezt a beállítottságot? (Nem.) Akkor mi az oka? Azért van, mert kellemetlennek találja a másik embert, ezért keresi az alkalmat, hogy lecsapjon rá és revansot vegyen, folyton gyötörni akarva őt. Vagyis tényszerű az, amikor azt mondja, hogy a másik egy antikrisztus, egy Sátán, egy ördög, csalárd és baljóslatú egyén? Lehet, van egy kis köze a tényekhez, a célja azonban azzal, hogy ezeket a dolgokat mondja, nem az, hogy segítse a másik embert vagy hogy az igazságot közölje, hanem az, hogy kiengedje a személyes rosszindulatát és bosszút álljon. Meggyötörték őt, úgyhogy elégtételt akar venni. Miként vesz elégtételt? Azzal, hogy leleplezi a másik embert, kárhoztatja, ördögnek, Sátánnak, gonosz szellemnek, antikrisztusnak nevezi – a legszörnyűbb címkével és a legsúlyosabb váddal megbélyegezve. Hát nem önkényes ítélkezés és kárhoztatás ez? A két fél szándéka, célja és ösztönzője azzal, hogy ezeket a dolgokat mondja, nem az, hogy segítsen a másik félnek megismernie önmagát és eloszlatnia a romlott beállítottságait, még kevésbé az, hogy segítse őt belépni Isten szavának valóságába, illetve megérteni az igazságalapelveket. Ehelyett azzal próbálkozik, hogy támadja a másik embert és lecsapjon rá, hogy leleplezze őt, hogy aztán elérje abbéli célját, hogy kiengedje a rosszindulatát és bosszút álljon. Ez kölcsönös támadásokban és szóbeli összetűzésekben való részvétel. Bár úgy tűnhet, hogy ennek a mások támadását szolgáló módszernek több alapja van, nemcsak a hiányosságok kölcsönös leleplezése, mégpedig Isten szavainak a másik személyhez való kapcsolása annak kimondásáért, hogy romlott a beállítottsága, valamint hogy ördög és Sátán, és ez látszólag egészen spirituálisnak tűnik, de a két módszer természete ugyanaz. Egyik módszer sem Isten szavának és az igazságnak a közléséről szól a normális emberi mivolt keretei között, hanem a másik személy felelőtlen és önkényes megítéléséről, kárhoztatásáról és szidalmazásáról személyes preferenciák alapján, valamint személyes támadásokban való részvételről. Az ilyen jellegű párbeszédek bomlasztásokat és zavarásokat is okoznak a gyülekezeti életben, valamint akadályozzák Isten választott népének az életbe való belépését, és kárt okoznak abban.

Mit kellene tennetek, amikor két olyan emberrel találkoztok, akik kölcsönös támadásokban vesznek részt egymás romlott beállítottságainak leleplezésével? Szükséges az asztalra csapni és kioktatni őket? Szükséges leönteni őket egy vödör hideg vízzel, hogy lehűtsétek őket, majd ráébredjenek, hogy hibáztak és bocsánatot kérjenek egymástól? Megoldhatják a problémát ezek a módszerek? (Nem.) Ez a két egyén folyton harcol minden összejövetelen, majd miután az egyes összejövetelek véget érnek, a következő csatára készülnek. Otthon keresik Isten szavait és az alapokat, amelyeket felhasználhatnak a támadásaikban, sőt vázlatot is írnak, és kitalálják, hogyan támadják a másik felet, mely aspektusait támadják, hogyan ítéljék meg és kárhoztassák őt, milyen hangnemet üssenek meg, és Isten mely szavait használják fel, hogy a legmeggyőzőbb támadást és kárhoztatást indítsák. Különféle spirituális szakszavakat is keresnek és különböző kifejezésmódokat használnak, hogy kárhoztassák a másik felet és lecsapjanak rá, megakadályozzák, hogy fordítson a helyzeten, és arra törekszenek, hogy a következő csatában legyűrjék őt, és lehetetlenné tegyék számára, hogy ismét felálljon. Ezek a viselkedések mind a kölcsönös támadásokban és a szóbeli összetűzésekben való részvételhez tartoznak. Könnyű megoldani ezeket a problémákat? Ha akkor sem tartanak bűnbánatot, illetve nem váltanak irányt, miután az emberek többségétől tanácsot, segítséget és az igazságról szóló közlést kaptak – vagyis ha találkozáskor vitatkoznak és szidják egymást, senkinek a tanácsára nem hallgatnak és nem fogadják el azt, amikor bárki az igazságról beszél vagy megmetszi őket – akkor mit kell tenni? Ezt könnyű kezelni: el kell takarítani őket. Ez vajon nem oldaná meg a problémát? Nem könnyű ez? Szükséges folytatni a beszélgetést velük? Szükséges továbbra is szeretettel segíteni őket? Mondjátok meg Nekem, vajon helyénvaló szeretettel toleranciát és türelmet tanúsítani ilyen emberek iránt? (Nem helyénvaló.) Miért nem helyénvaló? (Nem fogadják el az igazságot – nincs értelme beszélgetni velük.) Így van, nem fogadják el az igazságot. Csupán azért vesznek részt az összejöveteleken, hogy szóbeli összetűzésekben vegyenek részt. Nem azért hisznek Istenben, hogy törekedjenek az igazságra, és csak a szóbeli összetűzésekben való részvétel tetszik nekik. A normális emberi mivolt megnyilatkozása és megnyilvánulása ez? Megvan bennük az a racionalitás, amellyel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell? (Nincs.) Híján vannak a normális emberi mivolthoz tartozó racionalitásnak. Az efféle emberek az összejöveteleken nem olvassák odafigyelő és megfelelő módon Isten szavait, hogy Isten szavaiból megérthessék és megkaphassák az igazságot, és ezzel megszüntessék a romlott beállítottságaikat és a problémáikat. Helyette folyton mások problémáit akarják megoldani. Állandóan másokra irányul az összpontosításuk, hibákat keresve bennük; mindig arra törekednek, hogy mások problémáit megtalálják Isten szavaiban. Isten szavai olvasásának és közlésének lehetőségét arra használják fel, hogy leleplezzenek és támadjanak másokat, és mások megítélésére, becsmérlésére és kárhoztatására használják Isten szavait, miközben magukat elkülönítik Isten szavaitól. Miféle emberek ezek? Olyanok, akik elfogadják az igazságot? (Nem.) Egy dologban különösen jók és azért lelkesednek: Isten szavainak olvasását követően gyakran azonosítják másokban azokat a különböző problémákat, állapotokat és megnyilvánulásokat, amelyeket az Ő szavai lelepleznek. Minél inkább azonosítják ezeket a problémákat, annál inkább úgy érzik, hogy jelentős felelősséget vállalnak, és azt hiszik, sokat tehetnek, úgy gondolván, hogy le kell leplezniük ezeket a problémákat. Egyetlen embert sem engednek ki a markukból, akinek ilyen problémái vannak. Miféle emberek ezek? Van az ilyeneknek józan eszük? Képesek felfogni az igazságot? (Nem.) Ha ezek az emberek nem szólalnak fel, illetve nem okoznak zavarásokat a gyülekezetben, akkor nem szükséges foglalkozni velük. Ha azonban következetesen így viselkednek, folyton támadva, megítélve és kárhoztatva másokat, akkor a gyülekezetnek megfelelő lépéseket kell tennie, hogy kezelje és eltakarítsa őket. Ami azokat illeti, akiket az emberek lelepleztek, majd aztán ugyanazokkal a módszerekkel és eszközökkel támadják, megítélik és kárhoztatják őket – ha súlyosak a körülmények, valamint akadályozták és megzavarták a gyülekezeti életet –, akkor őket ugyanúgy el kell takarítani és el kell különíteni Isten választott népétől – semmiféle engedékenységet nem szabad tanúsítani irántuk.

A kölcsönös támadásokban és a szóbeli összetűzésekben való részvételnek milyen más megnyilvánulásai vannak, amelyek számukra a gyülekezeti életet akadályozó és megzavaró jellegűnek minősülnek? A hiányosságok kölcsönös leleplezése és egymás romlott beállítottságainak leleplezése a személyes harag levezetése és az egymáson való bosszúállás érdekében a gyülekezeti élet akadályozásának és megzavarásának egyértelmű megnyilvánulása. E két megnyilvánulás mellett ott van még annak színlelése, hogy valaki megnyílik, felfedi és boncolgatja magát azért, hogy szándékosan leleplezzen és boncolgasson másokat – az efféle támadás szintén a gyülekezeti élet akadályozásának és zavarásának megnyilvánulása. Nos, vajon támadás az, amit valaki mond, amennyiben az nem a saját problémáiról, hanem másokéról szól, függetlenül attól, hogy célzottan mondja, avagy közvetve, mellékesen, tapintatos módon? (Nem.) Akkor mely helyzetek jelentenek támadásokat? Ez az elmondottak mögötti szándéktól és céltól függ. Ha valami azért hangzik el, hogy lecsapjon az emberekre és bosszút álljon rajtuk, vagy a személyes harag levezetése miatt, az támadás. Ez egy helyzet. Továbbá, egy probléma felszínes aspektusainak aránytalan felfújása azért, hogy megítéljünk és kárhoztassunk embereket a tényeknek és az igazságnak ellentmondva, felelőtlenül következtetéseket levonva anélkül, hogy egyáltalán megnéznénk, mi a probléma lényege – ez is a személyes harag levezetése és bosszúállás, ítélkezés és kárhoztatás, és az efféle helyzet is támadást jelent. Mi más? (Alaptalan szóbeszédeket kelteni az emberekről – ez is egy?) Természetesen az alaptalan szóbeszédek keltése is ide számít, sőt. Hány helyzet jelent támadást? (Három.) Foglaljuk össze ezeket a helyzeteket. (Az első a másokra történő lecsapás egy konkrét céllal. A második mások megítélése és kárhoztatása a tényeknek és az igazságnak ellentmondó módon, ami mások felelőtlen módon történő önkényes jellemzése. A harmadik alaptalan szóbeszédek keltése az emberekről.) A jellegénél fogva mindhárom helyzet személyes támadásnak minősül. Miként teszünk különbséget aközött, hogy mely helyzetek minősülnek személyes támadásnak és melyek nem? Amikor azokról van szó, akik elkövetik a támadást, mely tettek és szavak jelentenek támadást? Tegyük fel, hogy valakinek a szavai kicsit irányító természetűek és képesek félrevezetni másokat, és van bennük szóbeszédkeltő jelleg is. Az illető a semmiből költ valamit, valamint szóbeszédeket és hazugságokat gyárt, hogy megtévessze és félrevezesse az embereket. A szándéka és a célja az, hogy több emberrel elismertesse és elhitesse, hogy az általa mondottak helyesek, ők pedig egyetértsenek vele abban, hogy amit mond, az megfelel az igazságnak. Ezzel egyidejűleg valaki máson is bosszút akar állni, hogy negatívvá és gyengévé tegye. Erre gondol: „Olyan aljas jellemed van – le kell lepleznem a tényleges helyzetedet, el kell tipornom ezt az arroganciádat, és aztán majd meglátjuk, mivel tudsz kérkedni és hencegni! Hogyan tudnék kitűnni melletted? A gyűlöletem nem enyhül addig, amíg nem hajtalak negativitásba és nem ütlek ki. Mindenkinek meg fogom mutatni, hogy tudsz negatív lenni és hogy neked is vannak gyengeségeid!” Ha ez a célja, akkor a szavai támadást jelentenek. De tegyük fel, hogy egyszerűen az a szándéka, hogy egy dolog tekintetében tisztázza a tényeket és az igazságot – miután egy tapasztalási időszakon keresztül pontos betekintést nyert és felfedezte a probléma lényegét, úgy érzi, hogy közölni kell azt, hogy a többség megérthesse és megismerhesse, milyen a tiszta felfogása ennek a dolognak, nevezetesen, az a célja, hogy helyreigazítsa több ember torz vagy egyoldalú nézeteit a dologról – ez támadás? (Nem.) Nem kényszerít valakit, hogy elfogadja a személyes véleményét, és még kevésbé dédelgeti a személyes bosszúállás bármiféle szándékát, hanem csak tisztázni akarja a tényállás valóságosságát; szeretettel segíti a másik felet a megértésben, és ezen megértés által megakadályozza, hogy tévútra menjen. Függetlenül attól, hogy a másik fél elfogadja-e ezt, képes eleget tenni a felelősségének. Így aztán ez a viselkedés, ez a megközelítés nem támadás. A nyelvezeten, a szóhasználaton, valamint a beszéd módján, hangnemén és érzületén keresztül e két különböző megnyilvánulásban az ember meg tudja mondani, hogy mi az illető szándéka és célja. Ha valaki támadni akarja a másik felet, a nyelvezete bizonyosan éles lesz, a szándéka és a célja pedig nyilvánvalóvá válik a hangvételéből, a hanglejtéséből, a szóhasználatából és a hozzáállásából. Ha nem kényszeríti a másik felet az általa mondottak elfogadására, és nyilvánvalóan nem támadja őt, akkor a beszéde biztosan megfelel majd a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és józan ész megnyilvánulásainak. Emellett a beszédben megnyilvánuló hozzáállása, hangneme és szóhasználata pedig minden bizonnyal racionális lesz, és a normális emberi mivolt határain belül marad.

Miután közöltük azokat az alapelveket, amelyek szerint megkülönböztethető, hogy mi jelent személyes támadást és mi nem, most képesek vagytok tisztán látni ezt? Ha még mindig nem tudjátok tisztán látni, akkor nem lesztek képesek átlátni a probléma lényegét. Bármennyire kellemesen hangzik is valakinek a beszéde, ha nem az alapelvekkel összhangban gyakorol, ha nem törekszik arra, hogy segítsen az embereknek megérteni az igazságot és megfelelően végezni a kötelességüket, hanem ehelyett olyan dolgokat talál, amelyeket felhasználhat az emberek ellen, hogy megállás nélkül zaklassa őket, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy megítélje és kárhoztassa őket, és bár a felszínen úgy tűnik, mintha tisztán látná az embereket, a szándéka és a célja valójában az, hogy kárhoztasson és támadjon másokat, akkor ez a helyzet személyes támadást foglal magában. Az emberek között zajló jelentéktelen dolgok igen egyszerűek és nyilvánvalóak; ha közölnék az igazságot ezen dolgok tekintetében, az egy összejövetelnyinél is kevesebbet igényelne. Szükséges-e tehát azzal lefoglalni a testvérek idejét, hogy minden összejövetelen sokat beszélnek róluk? Nem szükséges. Ha az emberek folyton megállás nélkül piszkálnak másokat, az az emberek támadását és zavarások okozását jelenti. Mi az oka annak, hogy az emberek ragaszkodnak egy dologhoz és vég nélkül beszélnek róla? Az, hogy senki sem hajlandó elengedni a saját szándékait és céljait, senki sem próbálja megismerni önmagát, és senki sem fogadja el az igazságot, illetve a tényeket és azt, ami igaz, ezért aztán megállás nélkül zaklat másokat. Mi a természete annak, hogy megállás nélkül zaklat másokat? Ez támadás. Dolgok keresése, hogy felhasználja azokat mások ellen, hibakeresés mások szóhasználatában, valamint az emberek hiányosságainak felhasználása ellenük, vég nélkül egyetlen egy dolgon rágódva és addig vitatkozva, amíg az ember arca ki nem vörösödik. Ha az emberek a normális emberi mivolt határain belül maradva beszélgetnek, támogatva és segítve egymást – vagyis eleget téve a felelősségüknek, – akkor a közöttük lévő viszony egyre jobb lesz. Ha azonban kölcsönös támadásokban és vitákban vesznek részt, összegabalyodnak egymással, hogy világossá tegyék a saját indoklásaikat, mindig felül akarnak kerekedni, nem akarják beismerni a vereséget és nem kötnek kompromisszumot, nem engedik el a személyes sérelmeket, akkor a kettejük közötti kapcsolat végül egyre feszültebb lesz és egyre inkább elromlik; nem lesz normális emberi kapcsolat, sőt akár arra a pontra is eljuthat, hogy a szemük kivörösödik, valahányszor találkoznak. Gondoljatok bele, amikor a kutyák harcolnak, az ádázabbik szeme kivörösödik. Mi a baj azzal, hogy vörös a szeme? Hát nem gyűlölettől ég? Vajon az egymást támadó emberekkel nem ugyanez történik? Ha az emberek, amikor közlik az igazságot, nem támadják egymást, hanem inkább egymás erősségeiből merítve tudják pótolni egymás hiányosságait és támogatják egymást, vajon lehetséges, hogy rossz legyen a viszony közöttük? A viszonyuk biztosan egyre normálisabbá válna. Amikor két ember a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és józan ész határain belül beszél, cseveg, beszélget, sőt akár vitatkozik, normális lesz a kapcsolatuk, és nem lesznek dühösek, illetve nem kezdenek el harcolni, amint találkoznak. Ha – amikor még csak nem is állnak szemtől szemben egymással – az emberekben gyűlölet és megmagyarázhatatlan dühkitörés támad csak azért, mert a másik fél említésre kerül, akkor az nem a normális emberi mivolthoz tartozó józan ész és lelkiismeret birtoklásának megnyilvánulása. Az emberek azért támadják egymást, mert romlottak a beállítottságaik; ennek egyáltalán nincs köze a környezetükhöz. Az egész azért van, mert az emberek nem szeretik az igazságot, nem tudják elfogadni az igazságot és nem gyakorolják az igazságot, illetve nem kezelik a dolgokat az alapelvek szerint, amikor viták merülnek fel, és ezért fordulnak elő gyakran a gyülekezeti életben a hiányosságok kölcsönös leleplezésének, az ítélkezésnek, sőt a kölcsönös támadásoknak és a kárhoztatásnak az esetei. Mivel az emberek beállítottságai romlottak, és gyakran vannak a józan ész hiányának állapotában, valamint a romlott beállítottságaik szerint élnek – és még ha értenek is valamennyit az igazságból, nehezükre esik gyakorolni azt – könnyedén merülnek fel viták és különféle támadások közöttük. Ha ezek a támadások alkalomszerűen jelentkeznek, akkor csupán átmeneti hatásuk van a gyülekezeti életre, azok azonban, akik következetesen hajlamosak a kölcsönös támadásokra, súlyos akadályokat és zavarásokat okoznak a gyülekezeti életben, valamint súlyosan érintik és zavarják Isten választott népének az életbe való belépését is.